Egyetlen nagy gömbölyű ablak a kúptetőn vet világot a Triton templomába.
A rémalakok faragott szobrai közepett, melyek oszlopokul emelik a tetőt,
a terem közepén ül az ősvilági csoda maga, kinek alkotásában a
teremtőerő az ember-idomot leginkább utolérte: a homo diluvii…
Ülve is négy ölnyi magas, lábai aránytalanul rövidek, míg hosszú
könyökei térdein nyugszanak. Egész testét kékeszöld pikkelybőr fedi,
milyen a tengeri kigyóké, mely a vénségtől vastag ránczokat vetett.
Arcza hasonlít az emberi arczhoz, a bőr világosabb kék rajta mint a test
egyéb részein, s pisze, alig kiálló orránál fényesre megfeszül; homloka
alacsony, lenyomott, szemcsontjai alól két kiülő szemcsillag mered elő,
oly hideg, mint a kő, a rubin fájó piros színével, mely körül fényes
aranykarika látszik, mint a halaknál; szája ajkak nélkül, csak akkor
látszik, ha felnyitja azt, s akkor szélesen elnyulik apró gömbölyű két
füléig, miket vékony hártya takar.
Fejét fényes aranykorona ékesíti négy felálló hegyes szarvval, derekát
gyémántos hímzett lepel övezi, mely alól hosszú fésügerinczes gyílfark
nyulik le a trón alá kunkorodva.
Így ül mozdulatlanul a szörny évről-évre arany karszékében. Egyetlen
jelensége életének, hogy szemeit lomhán alázárja, s évenkint egyszer
megéhezik, ordítva eltátja száját, azután jóllakik és ismét elhallgat,
és egy évig csendesen marad, két kezét két térdére fektetve, s
mozdulatlan szemeivel bámulva a többi kőcsodákat; érzéketlen minden
külbefolyás iránt.
Az emberek beszédei, a csöndes állati hangok, a körüle hangzó zene ép
oly hallatlanok rá nézve, mint nekünk a csigák szerelmes suttogása, s az
apró hangyák bölcs beszédei egymás között. Csak a vele egyrangú ős
csodák hangjait érti ő.
A lomha szörnyeteg csak hangjában s ijesztő alakjában birja minden
erejét, egy gyermeket nem volna képes megölni, ha az szemébe merné
mondani, hogy tőle nem fél; és mégis úgy reszket előtte az egész nép;
szolgáit, a növényevő mammuthokat, megatheriont, iguanodont
szántóföldjei zsengéivel hizlalja, őt magát legjobb férfiai, legszebb
szűzei vérével, és lábaihoz rakja bányái aranyát, tengerei gyöngyét,
ligetei fűszerét és nevezi őt urának, Istenének, a ki nem egyéb egy
elkésett őscsodánál, a ki túlélte a századokat, miket a természet élte
határául szabott s tehetlen növényi tengődését átnyujtá egy másik ivadék
lakta világba, melynek nemzedékei minden félszázadban elhalnak és újra
születnek, a gyorsan élő, gyorsan változó, gyorsan élvező emberek
világába.
A rút, kegyetlen ünnepély véget ért. A Teczkatlepokát és hölgyét
bevitték a Triton templomába.
A nehéz érczkapuk bezáródtak a háromszázhatvanöt pap után.
A mi a templomon belül történt, azt soha sem látta senki a nép közül. A
szörny ordítása hangzott nehány perczig, azután minden elcsendesült; a
kapukat újra kinyitották, s a kilépő főpap tudtára adá az egybegyűlt
sokaságnak, miszerint a Triton hatalmas szavára aranyszegélyű felhő
szállt alá az égből, az felvevé a Teczkatlepoka Istent, hölgyével
együtt, és elrepült vele oda, a hol egy olyan boldog, kéjekkel tele
örökkévalóság vár reája, a milyen boldog volt ez az egy év, a melyet
eltöltött a földön.
A ki kétkedni tudott, megszámlálhatta a templomból kilépőket:
háromszázhatvanöten voltak; kettővel kevesebben, mint a hányan beléptek,
s a templomon belül senki sem volt, csak a nyugodt, kőmerev élő bálvány,
nagy szája, rémszemei becsukva, mint a ki jóllakott és most aluszik.