Ha az ősvilági csodaállatok, ez idomtalan szörnyek kiálltak a népes
városok kapui elé ordítani, hogy menydörgő bömbölésük bejárta az
utczákat, nem reszketett-e minden ember akkor? pedig az csak puszta hang
volt, és a hangtól miért félnek?
Talán van a lélek belsejében egy titkos érzék, mely az öntudatig nem tud
emelkedni, s ez megérti az őselefánt ordításának szavait, a mit e
távoleső idők elmaradt szülötte az újabb kor termette férgeknek
szemrehányásul mond, azon hangon, melyen a villámok is beszélnek.
– Átkozott faj! A míg te nem voltál, boldogság volt a földön. Te rontod
meg a földet, az eget és a vizeket. A te éhséged, fázásod, nyomorúságod
pusztítja el az erdőket; a te őrültséged tördeli le a hegyek csontjait,
vájja fel a föld gyomrát. A te undokságod mérgezi meg a folyamokat. A te
hulláid vesztegetik meg a léget, a te lehelleted homályosítja el a
napot. Te rakod be kövekkel a föld virágos színét, hogy ki ne
zöldülhessen az; te viselsz háborút az egész természet ellen, mindent
evő szörny! kinek kétféle fogad van: húst és növényt rágó! Ki minden
rongyodat, mely testedet fedi, más állattól lopod, s szégyenled magadat
olyannak, a hogy teremtve vagy. Te miattad pusztul el a világ.
A szívek reszketnek egy kicsinyt, midőn a dörgést hallják: az égből
jön-e az, vagy az őscsoda szájából? a rettentő hang megborzogatja a
kérges idegeket. Hanem azután, ha elhallgatott az ég, vagy a
megatherion, ismét megszólal a zene, ismét elfeledve félelem, megbánás
és gonosz sejtelmek.
A téres utczákon néptömeg hullámzik, tarkálló csoportok zajos keveréke.
Valami nagy ünnep lehet ma Triton városában.
A paloták ablakai élő virágokkal vannak tele, azokkal a csodás
növényállatokkal, mik félig a mozgó, emésztő, félig a földbe gyökerező
világhoz tartoznak; roppant zöld kigyók tekergőznek a karcsú oszlopokra
fel, miknek feje csodaszép tulipánban végződik, de a virág közepén ott
van a mérges fulánk, s az összezáródó szirmok elnyelik a kehelybe buvó
kolibrit, míg a virágállat farka gyökeret ver az élő földbe. Az erkélyek
tenger fenekéről felhozott növényzettel vannak rakva, miket az emberi
ész csoda találékonysága víz helyett a szabad léghez szoktatott, a
kláris-korallok tarka bokrai közt nyulongnak a vastag polypok érzékeny
csápjai, egymásba fonódva s örökké változtatva színüket, alakjaikat, míg
az átlátszó molluskok vastag ágbogain keresztül látni a nedv lüktetését.
A természet közönséges virágai nem ingerlik az ember gyönyörét többé; a
csoda, a rendkívüli kell a tompa, fásult érzék felélesztésére.
A főutcza, a kaputól elkezdve egész a Triton templomáig, egy szőnyeggel
van bevonva, és az egész szőnyeg nem egyébből van szőve, mint hajadon
leányok fürteiből. Az ébenfekete képezi az alapot, melybe virágkoszorúk,
paloták, áldozatok, csoportok alakjai vannak a szőke, gesztenyeszín és
aranyveres hajzat minden árnyéklataiból szőve. Bizonyára drágább kelméje
nem volt világon uralkodó fejedelemnek soha! Minden évben levágják a
hajadonok hajfürteit, minden évben hosszabb lesz a szőnyeg, s a hogy a
város nagyobb lesz, mégis átéri azt egyik végitől a másikig.
Ez aranynál drágább kelmén jár végig az ünnepély csoportja; mint egy
nagy hullámzó folyam.
Elől több mint húszezer gyermek, fiu és leány, halad énekelve a fényes
bálványtemplom felé. Énekközben valami rángatózó tánczot járnak, melytől
arczaik lázasan ki vannak pirulva, s szemeik nem gyermeki tűzzel égnek.
Valami részegítő italt adtak e gyermekeknek a Triton-ünnepély reggelén,
mitől azok megittasodtak s idomtalan ferde rángások közt énekelnek és
tánczolnak a bálvány tiszteletére.
Utánuk húszezer némber tódul. Termeteik fénylő kelmékkel, színes
tollakkal elfedve, arczaik kifestve a szivárvány minden színeivel, tarka
vonalokkal, ajkaik és szemöldeik megaranyozva, fejükön a szétbontott
hajfürtök száz meg száz aranysodrony közé szorítva, mik hosszan omlanak
le vállaikra. Semmi folt alakjaikon, melyen Isten teremtő keze
látszanék; az emberi őrültség mindent eltakart, befestett, bearanyozott;
csak a szemek villogása mutatja, hogy ezek emberek, s az égető tűz
bennök, hogy ezek nők.
A nők után jő háromszázhatvanöt agg, a bálványok papjai, arany
süvegekben, hosszú uszályos palástokkal, kezeikben egy-egy pálcza,
melyen ezüstcsengetyük lógnak. E vén, komoly emberek, azokkal a magas
süvegekkel, hosszú talárokkal, őrült módra keringnek egy arany szekér
körül, mely hat keréken gördül, minden kerék a nap képét mutatja, s
felül hat bolthajtás képez aranyszövettel bevont ívet rajta.
E magas díszszekér közepén fekszik egy emberi alak: egy halvány rém,
élőhalott, kinek szemei fénytelenek, mint iszapos tengervíz, arcza
földfakó és csontjaihoz tapadt, egész tekintete fáradság, életunalom,
esztelenség jellegét viseli. Tagjai meg nem mozdulnak, csak ajka reszket
néha.
Ezen alak a Teczkatlepoka.
A Teczkatlepoka ünnepélyeiről még tudtak beszélni az Inkák történetirói,
kiket a bölcs spanyolok a veres bőrűekkel egyben kipusztítani
segítettek. Igy nevezték ők borzalmas mysteriumaik egyik alárendelt
istenségét, kit minden évben újra szoktak választani.
A legdélczegebb, a legdelibb férfit kiszemelték s felvezeték a Triton
városába.
Ott a piacz közepén körülállták a nép szűzei, szép hajadon leányai,
festetlen arczczal, befonatlan hajfürtökkel, üvegszálakból szőtt tündéri
ruhákban.
És akkor így szóltak a választott férfihoz:
– Te vagy ez évben a Teczkatlepoka Isten. A minden szépségek ura, a
gyönyörök félistene, a hölgyek fejedelme. Minden virág számodra nyílik,
minden ajk tégedet csókol. Akarsz-e Teczkatlepoka Isten lenni? elmulni,
elveszni, meghalni a gyönyörben?
És ha a választott férfi szemei kápráznak e tébolyító szépségek
csoportozatin elbámulva, ha vére elkábítja fejét, ha azt feleli: «igen»,
akkor balzsamokkal felkenve, gyöngyruhába öltöztetve beviszik őt a
Teczkatlepoka templomába, s ott él a kéj és mámor édes őrültségében
napokat, éjeket. A nép hajadon leányai, azokkal a hosszú leeresztett
hajfürtökkel látogatják őt egymásután, s midőn kijönnek tőle, – akkor
hajfürteik le vannak vágva.
Azokból készül a várost átérő szőnyeg.
E mámor, ez édes álmok tartanak egy évig így.
És az év utolsó napján, az utolsó hajadonnal, kit akkor választ magának,
megáldozzák őt a Triton gygásznak. Az élő bálvány elnyeli őket. És
azután választanak megint újat.
Tíz közül megtörténik egyszer, hogy a választott férfi szíve kiállja e
bűbájos látványt, e minden varázslatok közt a legellenállhatlanabbat, –
mert mi igézőbb, mint a női bájak? – s azt feleli a felhivásra: «nem!»
Akkor letépik róla aranyköntöseit és azt mondják neki:
– Mezetlenül jöttél a boldog világra, úgy menj át a boldogtalanabba.
Nézd, amott a hóval fedett hegyeket. Ott lakik a két szótalan lény: a
pusztaság és a semmiség. Eredj oda. A hova az irtózat és fáradság miatt
sem ember, sem állat nem közelít soha. Élj ott fagyban, nyomorban,
egyedül. Kövessen, a ki szeret.
És ezzel gúnyolódva, a nők csúfoló hahotája mellett kikísérik a
megtagadó férfit a város kapuján, mely a havas hegyek felé néz, s
megátkozzák, hogy soha vissza ne jőjjön.
Az eltávozót rendesen követi egy lény. Egy szelidebb, szemérmesebb
hajadon a többi közül, ki dús hajfürteivel takargatja habruhája által
rosszul rejtett termete bájait; ki vállára téve kezét a kiüldözött
férfiunak, vele megy az ismeretlen hideg világba a gyönyörök városából.
Mert e tagadó igét nem mondhatja más, mint az igaz tiszta szerelem; a
mely oszthatlan, mint az Istenség maga.
Ily való szerelem példája történik itt minden tíz évfordulóban.
A kigúnyolt, sárral hajigált szerelmesek azután eltünnek a jégbérczek
ködös, felleges tájékai közé, s soha sem látja őket többé semmi emberi
szem, hogy bánatukon, töredelmükön gyönyörködhetnék. Nem történt még
soha, hogy visszakérezkedtek volna városukba. Úgy hiszi mindenki, hogy
ott elfagytak, eléheztek, vadállatok széllyeltépték őket, a nyomor sírba
fektette.
Így megy végbe a Teczkatlepoka ünnepélye évről-évre, a midőn a Triton
ordítása széthangzik mérföldnyi területen, a midőn megérzi az éhség
napját, s a kéjben elhalt, megőrült áldozatot felteszik a
diadalszekérre, mely aranyból van verve, s énekelve, zenehang közt
viszik őt a halálra.
Ez ama férfi története, ki az arany szekéren fekszik.
A menet tovább halad; a bálványpapok után jönnek a nép hajadonai,
koszorúzott fővel, lengeteg ruhával, az áldozat leánya ezüst szekéren
vonatik közöttük.
E féltündéri, félpokoli jelenet után következnek a nép férfiai.
Minő férfiak! Görbe, elferdült termetek, előre csukló térdekkel, hajlott
nyakkal, izomtalan karokkal, kiknek arczán semmi lélek, szemeikben semmi
tűz; járásuk olyan, mint a mámorosoké, nyomorú, hervatag alakok. Ha van
közöttük egy délczegebb, daliás alak, az mint csoda tünik ki az egész
népcsoportból; s valamennyinek arczvonásain, a szépen úgy, mint a
rútakon van valami átkozott bélyeg, mely egy eltitkolhatlan vonásból áll
az ajkak körül, amaz ismeretlen vonásból, mely a vadállatot, a dæmont és
az őrültet jellemzi.
A legkiáltóbb tanubizonyság egy faj végromlásáról, ha női nagyon szépek,
s férfiai nagyon rútak. Ott nem messze van a megoszlatás napja.
Végre a férfiak csoportjai után következik egy pokolí, észvesztő tömeg,
oly szörnyetegekből, miknek emberi nyelv még nevet nem adott. Állatok
emberfejekkel és emberi alakok undok állatfőkkel; rettentő megcsufolásai
a szent természet isteni rendének: borzalomgerjesztő középlények az
ember és a fenevad között; átkozott tanujelei az emberi ész őrült
hanyatlásának, minőre a mult kor történetei az ismert földön csak egy
esetet tudnak említeni a cretai minotaurusban.
A boldog szigeten ez Istent gúnyoló lények egész népet alkotnak, s a kik
látják őket, nem is borzadnak már vissza képeiktől.