Nézzétek e roppant várost, mely itt előttetek terül!
Nem Róma, nem London, nem a menyei birodalom fővárosa Peking, nem az
őshírű Babylon, semmi házcsoportja az ismert világnak nem hasonlítható
hozzá.
E dombtetőről is alig látni végét, két folyó szabta egykor határát, most
e folyók is tele vannak építve házakkal s eltünnek a város alatt járva.
Idegen, pazar építészetmodor, fényben, gazdagságban, vad phantasia
alakitásaiban merész ellentéte az egyszerű classicus és a magasztos góth
építészetnek.
A város kapuit gúlaalakú építmények képezik, óriási koczkák rakva úgy
egymásra, hogy a legalsó tizenegy koczkasor minden egyes hézagában két
rakott szekér kikerülheti egymást, erre ismét egy számmal kevesebb
koczka van felrakva és így feljebb, míg a tizenegyediknél egyetlen
koczka áll középen, és azon a város védistenének képe, kőből kifaragva,
az idomtalan megatherion.
A fényes köbök mindegyikén egy-egy emberalak van faragva, fején
koronával, kezében királyi pálczával, alattuk csoda-ismeretlen irással
neveik felvésve.
A városba lépő idegent azonnal meglepi az a kábító buja illat, mely itt
a levegőben látszik lenni, s melynek párázata mint valami aranyköd,
fekszik örökké a város fölött, a legtávolabbi paloták tornyait, tetőit
regényes félhomályban tartva. Az ambra és pézsma illata ez és egyéb
ismeretlen fűszereké, miket e paloták tulajdonosai házaik vakolata közé
kevertettek, hogy örök illattengerben fürödjék az egész város; minden
utcza más-más jó szagot áraszt szét.
Messziről úgy tünnek elő e paloták, mint megannyi kártyavárak: egyik
oszlopsor a másik fölé építve, s mindegyik csodás rácsozattal
körülfutva, mintha merő erkélyek volnának egymás fölé rakva; a legelső
oszlopsorozat többnyire ércz, fényesre csiszolt réz, a felső jaspis,
vagy alabástrom, a legfelső átlátszó öntött üveg, melynek prismaticus
oldalai az örök napsugárban tüneményes szivárvány-foltokat vetnek magok
körül.
Kívülre egynek sem fordul ablaka, nem lehet a házakon keresztüllátni,
mint a mieinken, az egész külső falazat csodaképekkel van tele vésve,
miknek természetkívüli csoportozatain elbámulna a szem, ha minden
pillanatban új meg új csodálat nem vonná el figyelmét.
A házak mentében, a milyen hosszú az utcza, ezüst lapokkal van kirakva a
járda, s hő nyári napokon, hogy a nők gyenge lábait a naptól áthevült
ércz meg ne égesse, szolgacsoportok futkosnak előttük, minden lépésnyire
himzett vánkosokat rakva, hogy azokon lépdeljenek végig.
A házak tetőzetéről az utczákon keresztül bolthajtásos hidak hajlanak
keresztül, mik egyik házat a másikkal összekötik, úgy hogy míg alant a
földszinti utczákon hosszában lehet végig járni a várost, fenn
keresztben járhatni azt meg; amaz a nappali, ez az éjszakai út. Midőn az
est lealkonyodtával az utczák elsötétülnek, megnépesülnek a hidak s víg
kaczajjal, énekléssel járnak-kelnek ott felül a tomboló csoportok az
érczhidakon, a háztetőkön át, nyitva akkor egyik ház a másik előtt,
mindegyiknek édes titka; a fáklyafény minden tetőt bevilágít, s az ittas
orgiák fél mezetlen alakjai ujjongva járnak-kelnek ott a magasban.
Ha valaki ide alant állana olyankor, csak azt a félemlítő dörgést
hallaná, mi a járt érczhidak morajából támad.
A paloták közül néhol roppant kupolák magaslanak elő, mintha egy óriási
tojás emelkednék ki a földből. Bámulni lehet az elmét, mely hasonló
alkotmányt teremte: az egész épület egyetlen darabnak látszik, millió
kődarabból összerakva, s egyetlen nagy nyílással oldalán.
A város közepén pedig áll egy kietlen nagyságú templom, melynek nyolcz
oldala vakító fényes ezüstlappal van bevonva, ez óriási tükrökben az
előttük fekvő város csodaképét látni újra, s a nap visszavert fénye
szétsugárzik belőle csoda tündökléssel a legtávolabb utczákra.
A templom tetején óriási mérvü bálványkép ül, faragott ezüstből. Feje
gömbölyüded, mint az emberé, kezein, lábain öt ujj, de hosszú gyílfarka
tagadni látszik emberi eredetét; szemeit csodatündökléssel pótolja
egy-egy tojásnyi gyémánt, szivárványszikrákat lövelve szerteszét.
Ez a Triton gygász! Az őskor főbálványa, kit legmagasabbra emeltek
mindazon szörnyek felett, mikért meghajták az emberek fejeiket; az
ezredéves szörny, melynek eleven képmása ott benn él a templom kapuin
belül és ordít, ha éhezik, és akkor reszket az egész város, reszket az
egész ország haragjától. Minden évben egyszer kér csak enni és akkor kap
egy férfit és egy nőt, kiket gyomrába temessen. Azután elhallgat egy
esztendeig megint, s ül arany trónusában a templom közepén, öt ujjas
kezeit térdére fektetve, mozdulatlan szemmel, épen mint ezüstből öntött
jelképe oda fenn.