A partot, merre szem lát, egy csoda-erdő fedi, minőt csak a
tündérképzelet alkothat magának. Széles terepély fák, melyek ágaikkal
ismét a földbe nőttek vissza, egyes templomokat látszanak képezni élő
oszlopokkal, miknek mennyezete a sűrű sötét lomb, ékezete az ágakon
felfutó folyondár virágai, melyek a magasból visszanéznek mosolygó piros
és kék kinyilt szemeikkel. Apró ezüstszin bokrocskák, rózsapiros
ághegyekkel képezik a csendes bozótokat, s a magas füvek pelyhes
kalászaikkal nem látszanak arra gondolni, hogy ha emberi alak járna
ottan, fejével sem látszanék ki kalászaik közül.
A sötét banánfa-boltozatok fölött egy-egy csoport pálma hajladozik, ezek
az óriás virágok nehéz gyümölcsfürteikkel, mikben több gyönyörüsége
lehetett az alkotónak, mint egy másik teremtményében, mert ezek a suly
alatt még magasabban emelik fejeiket, s ha koronát kaptak az alkotótól,
tudják azt méltóságosan viselni.
Egyikén e pálmafáknak egy emberi alak kapaszkodott, ki azzal töltötte
idejét, hogy a nagy gyermekfőnyi diókat hajigálta le onnan. Alant pedig,
a fák tövében, a buja fű között feküdt egy óriási megatherion: fekve
alig különb egy idomtalan kősziklánál, hossza négy egész öl, alakja mint
a lajháré, irtóztató háta egész dombot mutat, mely a magas füvek közül
kiemelkedik, míg idomtalan fejét apró szemeivel, kis gömbölyű füleivel
eldugta jól a bozót közé. Egész roppant testét barna kérges bőr fedezte,
vastag ránczokkal, oldalai tarkák voltak az apró tengeri csigahéjaktól,
mik beléragadtak, mikor meleg napokon a tengeriszapban hengergőzött,
csak az orrlyukainál, fülein és kurta farka hegyén volt valami éles,
kemény serte.
A partra jutott tyrusi hajós ölében hozta ki a tenger zátonyai közül
kedvesét és a frigyládát; midőn a szárazföldre lépett, leborult arra
arczával és hálát adott az Urnak, ki csodáit érezteti halandó fiaival.
Bar Noémi áhitatteljes hangon éneklé el a dicsőítés zsoltárát:
«Te bened biztunk eleitől fogva!
Te voltál és te vagy igaz Isten,
És te megmaradsz minden időben!»
Ez énekhangra felemelé idétlen fejét a fűben heverő szörny s irtóztató
torkát eltátva, hosszú sikoltó ordítást hallatott, mely inkább
hasonlított egy tehetetlen megijedt állat segélykiáltásához, mint a
fenyegetés haragszavához.
Bar Noémi elébb ijedten kapott kardjához, s szíve megdobbant, midőn e
roppant csodafőt két öl hosszú gémnyakával hirtelen kiemelkedni látta;
hanem azután nyugodtan dugta vissza kardját s megsimogatta Byssenia
szőke fejét, ki remegve bútt keblére, megvigasztalá őt bátor nyugodt
szóval:
– Semmit se félj; ez állat fogai feketék és tompák. Ez növényevő. Embert
nem bánt. Ilyen szörnyek Mizraimban is teremnek, a nagy tavakban, a
miknek neve Behemot. Csak hogy nem ily tömérdekek.
A fán levő férfi észrevevé a jövevényeket, s nehány kókuszdiót hajítva
az ordító szörny torkába, lemászott a fáról.
A megatherion megengesztelődött, megint letette állkapczáját a földre s
úgy morzsolgatá fogai között a kemény diókat, mintha csak gabonaszemek
volnának azok.
A férfi még nehány diót hajigált torkába, mit az állatszörny mindig oly
esetlen tátongással fogadott, a minővel a kéthetes libucz engedi magát
anyja által etetni, s azután morogva elnyugodott.
A férfi azután közelebb jött Bar Noémihoz.
Szánalomra méltó alak volt. Arczáról a szakáll, fejéről a haj utolsó
szálig kihullott, arcza ránczos volt és valami beteges hamuszínü, tagjai
soványak, térdei előre csuklók, mellcsontja befelé hajló és háta
meggörbült. Meleg nyári nap volt, és ő prémes öltönyében is fázni
látszott.
Bar Noémi bámulata nőtt, midőn ez idegen alak, itt a föld tulsó oldalán,
romlott, de mégis kivehető carthagói nyelven szólítá meg őket.
– Ti Carthagóból jöttetek, nemde?
Bar Noémi meglepetve hallá e távol világrész partján az ismerős nyelv
hangzatát.
– Mi Charthagóból jövünk, viszonza, hajótörést szenvedett utasok
vagyunk; hát te honnét jövél, s ki vagy, hogy bennünket nyelvünkön
szólítasz?
Az ember fázott e napegyenlítő alatti nyár melegében, s nehéz gyapot
palástjába burkolva magát, melybe arany- és ezüstvirágok voltak szőve,
közelebb lépett a jövevényekhez. Messziről nehéz volt velök beszélnie,
mert hangjának nem volt annyi ereje, hogy azt erőtetés nélkül tegye.
– Ha ti Carthagóból jöttök, úgy ismernetek kell Hannó tábláit, a melyek
a mióta meg vannak irva, bárha róluk beszélni halálbüntetés alatt tilos,
mégis minden carthagói ismeri azoknak tartalmát; ezeren és ezeren
költöztek azóta ki Afrika partjairól a boldog szigetekre, mint Hannó
nevezé e tájat.
– Tehát a boldog szigeten vagyunk? kérdé Bar Noémi, ki előtt a rege
szinte ismeretes volt a hajósok mondáiból.
– Nem sziget, egy egész világrész ez, tízszerte nagyobb annál, melyet ti
ismertek túl a tengeren. Egyik parton lakók nem ismerik a másikon
lakókat, a legmerészebb utasok nem jutottak még el e világrész határáig,
bármily irányban indultak el; új földek, új hegyek tárultak eléjök, új
meg új népekkel, miknek száma százezerte több, mint egész Róma, egész
Graecia összevéve, a hogy azokat az onnan jövők leirják. A boldog
szigetnek nincsen tulsó partja: az a végtelenség.
– S valóban megérdemli e föld, hogy boldognak nevezzétek?
– Borulj le a porba és csókold meg azt. E föld a paradicsom földe, mely
készen termi mindazt, miért másutt fáradni kell. Egyik fa gyapjut hord,
fehérebbet mint a juhok, másiknak virágaiban édes méz terem, harmadik
tejet, vajat ád, zsirosabbat a bivalyénál, ízes gyümölcsöt, bort, kész
kenyeret szívhatsz, szakíthatsz az eléd hajló ágról, s minden külön nedv
különnemű édes mámort önt lelkedbe, túlvilágon jársz az altató areka
nedvétől, ezer hölgy szerelmét érzed, ha a bataták édes mézgájától
lerészegülsz, két szivet érzesz magadban, ha a kávéfa égetett magjait
főve iszod, s azt fogod mondani, hogy a világ minden gyönyöre tréfa ahoz
képest, a mit érez az ember, ha a méznád kiforrt mustjától minden ideged
csiklandós rángatózásba jön. Oh a boldogságnak itt ezer neme van,
jövevény, mit másutt nem ismernek; kár, hogy tovább nem lehet élni. Kár,
hogy az élet oly hamar elfogy. Vajha ne kellene a vénség idejét
megérnem; pedig már harminczadik évemet számlálom.
Bar Noémi keble elnehezült. Harmincz év itt már késő vénség! Valóban e
férfi olyan volt, mint a ki már hetven évet élt le; megtört, meghajolt
agg, a vénség tisztessége, az ősz hajak, ősz szakáll nélkül, kopasz volt
egész feje.
Mondott szavai úgy látszék elszomoríták, úgy fázott ez erős hőségben;
oldalára volt egy gömbölyű elefántcsontkobak akasztva, annak lecsavarta
arany csapját s a benne levő nedvből nagyot ivott, s azután oda nyujtá
azt Bar Noéminak.
Az ifju nem fogadta azt el.
– Csak a forrásból merítem italom.
A boldog szigetek lakója kaczagott. A megivott nedv rögtön kerek piros
foltokat hajtott arczára, homlokára, a mik égni látszottak azon. Szemei
azon bántó fénynyel ragyogtak, melyből az esztelenség tündöklik elő.
Vakmerő mosolygással fordult Byssenia felé, férje jelenlétében.
– Szép némber, ne maradj azzal, a ki vizet iszik; én gyönyörrel itatlak
téged, jer én hozzám; én szép szerelmes ifju vagyok, ajkamon méz,
szívemben tűz van; hagyd el ezt a koldust, én gazdag úr vagyok; minden
arany hajszáladért egy arany kösöntyüt adok, két szép ragyogó szemedért
két tündöklő karbunkulust; palotába viszlek, melynek orma benyílik az
égbe s arany kupoláit ki kell kerülni a napnak futásában. Férjedtől
pedig ne félj. Én erős, győzhetlen dalia vagyok, ki őt félkézzel a
földre sujtom.
És a mellett alig birta magát lábain tartani az ember, s kezei
reszkettek.
Bar Noémi borzadva hátrált előtte; kedvesét átkarolva, ki irtózva rejté
el arczát ez utált alak elől.
A megatherion megint felemelte fejét és ordított. Megéhezett.
Ez ordításra magához tért a szigetlakó; hirtelen eltevé kobakját, s
sietett tántorogva a szörnyeteghez vissza, mely messzire tátogatta elé
fekete torkát, fekete őrlő fogait s várta a nagy kókuszdiókat, miket ez
a földről felszedve, szájába hajigált.
Byssenia futni akart ez otthontalan helyről, de Bar Noémi biztató szóval
marasztá, hogy várják végét e látványnak. E férfi ocsmány, ha ittas, de
nem félelmes; talán lehet vele, ha józan lesz, beszélni.
A fenevad etetése nehéz munkájában kipárolgott a férfi fejéből a mámor,
s végre a nagy idomtalan szörny elfeküdt a cserje között és elaludt, a
férfi egészen kijózanodva tért vissza, ugyanazon roskatag, halavány
alak, a ki elébb.
Úgy ki volt fáradva a nagy fenevad etetésében, hogy szinte összeroskadt,
s fuldokló hangon kérte Bar Noémit, hogy nyujtsa neki kezét, hadd
támaszkodjék rá s vezesse a városig, hol lakása van, melyben szívesen
látja őt, nejével együtt, vendégeül.
Bar Noémi idegenkedve fogadá a koraagg kezét s nem állhatá, hogy meg ne
kérdezze tőle:
– Mi förtelmes fenevad ez, a mit te itt táplálsz, s fárasztod vele
magadat?
Az öreg ember megütközve tekinte rá.
– Idegen jövevény, vigyázz ajkaidra, midőn beszélsz. Ez az Isten!
Bar Noémi megbotránkozott.
– Hogyan, ez ordító szörny, hasított patával, kérges bőrével, lomha
termetével, előtted Istenhez hasonló?
– Valóban ő az, felelt az ember félelem és áhitat hangján; minden
városnak van egy ily élő Istene, melyet a nép felváltva szolgál. Ma én,
holnap másik, a hány napja van az esztendőnek, annyi papja van
mindegyiknek. Midőn apáink ide jöttek, száz meg száz év előtt, akkor ez
emberfölötti lények voltak a föld urai, kiknek jó kedvét csak
áldozattal, hódolattal, imádással lehetett megnyerni; övék azóta is a
föld minden zsengéje, kenyérnek, gyümölcsnek java, állatok, emberek első
szülöttje, mert ők urai a földnek és meg nem halnak soha.
Bar Noémi felsóhajta magában.
– Volnék inkább a viharos tengeren, kormánytalan naszádon, mint ez
átkozott földön itt.
És azzal áhitatosan emelte fel fejére a megmentett frigyládát, s míg azt
fején vivé, jobbjával Byssenia kezét fogta meg, baljával kardja
markolatját, s midőn kérdezé tőle az agg, mi van azon szekrénybe rejtve,
a mit fején viszen, felelte neki:
– Olyan kincs van ebben, melylyel a boldog sziget egész tartománya nem
bír. Ez az egyetlen kincs az egész országban.
És gondolá magában:
– A kit pedig jobbom tart, az az egyetlen nő, és a mit balkezem szorít,
az az egyetlen fegyver az egész boldog szigeten, mert bizonyára nincs
több férfi e nap alatt, csupán csak én.
A vén ember vezette őket előre.