Oh dicső természet! Te kifogyhatlan költő, te utólérhetlen művész, ki
nagy vagy a falevelek alkotásában s gyöngéd a felhők színezetében; te is
úgy téssz, mint a költő, mint a művész, mint a tudós: próbálgatsz,
tapasztalsz, kisérleteket téssz, kijavítod azt, a mit hibásan gondoltál
ki először, a mi czélszerűtlen, helytelen volt; törölgetsz
gondolataidban, elveted a rosszat, újat alkotsz helyébe, s ha az egész
rendszer zavarba jött, összegyúrod, mint a szobrász viaszmintáját,
összetéped, mint a költő irott lapját s egészen újat alkotsz helyette.
Csakhogy te egész világrészeken próbálgatod költői erődet, s évezredeid
vannak teremtő eszméid kivitelére.
Ugy-e, midőn e roppant ősállatokat a még meleg földből elővarázsolád,
gyermek voltál akkor, ifju, ábrándos eszmékkel küzdő lélek, a kinek
gyönyörködése telik a csodálatosban, a nagyszerűben; szeretted látni
azon állatokat, miknek nehéz lábai nyomot hagytak a kemény kőben, s
ordításaik hangja egyik hegyláncztól a másikig verődött vissza?
Gyönyörködél az óriás plesiosaurus elterült testében, mely tevenyakától
gyíkfarkáig gyöngyház-pikkelyekkel volt borítva, s mulattatott látni,
mint töré ketté roppant agyarával az ősbölény a legszebb pálmafát,
megrágva azt kalászos szalmaszál gyanánt.
De a pálmaerdőket mégis megsajnáltad tőle, s alkotád a rettentő
mastodont, melynek éles körmei áthatnak a legvastagabb pikkelybőrön s
hosszú hegyes fogai egymásba csukódnak, hogy e roppant húsevő éhes
gyomra védje a föld virágait.
Csak játék volt ez mind; a századok letelte után beleuntál ez örökké
emésztő, soha nem alkotó világba, mely egy gondolattal sem dicséré
alkotóját, mely nem tudott felnézni az égre.
Egy minden valónál szebb, kedvesebb alak fogamzott költői szellemedben,
egy magasan álló, délczegen tekintő lény, mely annyira megtetszett
képzetednek, hogy Isten lehelletét kérted bele.
És az új alak büszkén emelte fel fejét és nyelve megnyilt, hogy égi
származatú gondolatainak kifejezést adjon, és kezei elkezdtek
beleépíteni a természet nagy műhelyébe, megnépesítve azt olyan
idomokkal, a minőkről ő maga nem gondolkozott.
Oh, mint örültél te akkor, alkotó természet; egy új lény támadt, mely
kívüled alkot, idomít, teremt és földedet ékesíti, melynek szívét
melegíti az a gondolat, hogy ő ezen földnek ura s akként épít, erősít,
rendelkezik, mint a kinek kedvéért áll ez a világ.
Hanem azután örömöd elhomályosult, midőn ez a szépnek alkotott földi báb
legyőzte lelkének égi eredetét és lett szolgák szolgája a világon;
alacsony rabja indulatnak, szenvedélynek, puha, ellágyult ivadék
gyönyörvadász apáktól, fejét meghajtó nép önalkotta bálványok előtt,
őrült pazarlója mindazon kincseknek, miket ráruházál.
Hogy bánkódtál rajta olyan sokat!
Hogy rendítéd meg az álló földet alatta, hogy mámorából fölébreszd! hogy
küldél reá duló csapásokat, haragos phantasiád szülte csodanemeit a
döghalálnak, hogy Istenéhez visszatérítsd, hogy verted el kőesővel
vetett füveit, hogy öntötted el vizek özönével kéjei kőházait, hogy a
nyomor, az inség felrázza tompa lelkét.
Mind hasztalan volt, még sem javultak meg. A természet beteg lett bele,
hogy kedvenczei így fajultak el.
A természet betegsége átköltözött fűbe, fába és az embereknek hasznos
állatokba.
Az életet adó növények megromlottak a szülő földben, a gazdag
növényzetet új, soha nem ismert betegség lepte el, méreg termett, a hol
máskor kenyér, üszög verte meg a buzát, édes gyümölcsök helyén halálos
pöfeteg kinövések undokíták a fát, undorító dögszag fogta el az ehető
gyökeret még a föld méhében, megkeseredett a földből támadó víz és a
földi pára is halált lehelt az emberek arczaira, hogy elhullottak egymás
mellől az öröm pillanatában, a mámor vigalmai közt, a gyönyörök
élvezeténél.
És még sem gondolt senki arra, mi van készülőben itt alattunk? mi lakik
itt fejünk felett?……