A mint a bálvány összeomlott, egyszerre, mint a síró gyermek, kit sírása
közben álom lepett meg, elcsendesült a vész; a szél ordítása megszünt, a
villámok aludni mentek, a fekete felhőtömegek siettek a tenger minden
láthatára felé; a felháborodott tenger hullámai lassú himbáló rengéssel
elültek, elsimultak s nemsokára a legünnepélyesebb csend lett úrrá égen
és földön.
– Csodák napjai! sóhajta fel az elbámuló nép.
A mint azonban az egyszerre kiderült éjszakai égen széttekintének, új
csodálkozás lepte meg elméiket… Ez a csillagos ég nem azon ég volt,
melyet ők ismertek. Más csillagok, más képletek ezek! A hét csillagos
gönczöl nem látható sehol, az örökké álló csillag nincsen többé helyén;
a hajósok vezére, a kettős égi szem, és azok a többi néven nevezett
világok, miket a hajós mind oly költői eszmékkel jegyze fel, miknek jól
ismeri jöttét és lementét, miknek fordulatjáról megtudja: a világ melyik
részén evez, azok mind le voltak törülve az égről, s helyettük más
csillagok voltak felrakva, még fényesebbek az ismerteknél, de a mikre
senki sem tudott emlékezni, egy közülök úgy világított, hogy a kötelek
árnyékot vetettek a hajó oldalára tőle.
A téveteg hajósnép szorongó kebellel nézett szét ez ismeretlen égen,
melyben nem talált a régi világra, s kérdezé félelemmel Bar Noémitól:
– Uram, uram, hol vagyunk?
Bar Noémi maga is titokteljes borzalommal vizsgálta e más világból való
csillagokat és felelé felsóhajtva:
– Az Úr kezében vagyunk.
– A világ határán kívül vagyunk! kiálta ekkor egy kétségbeesett hang. A
semmiségben járunk!
Másik azt állítá, hogy a nagy Rok-Rok országhoz közelednek, mely kigyók
és hüllők hazája, a hol az embereket úgy vadászszák, mint másutt az
emberek a vadakat.
Harmadik tudott meséket az indusok mágneshegyeiről, mik a hajókat
messziről magukhoz vonzzák; és mindnyájan el voltak rémülve azon
ismeretlen helyzettől, melyről még a mesék sem szóltak soha.
Az emberek összesúgtak egymás között, s a bátrabbak közülök oda léptek
Bar Noémi elé daczos arczczal.
– Halljad Bar Noémi, a mit teneked mondunk. Te a Jehovát imádtad
ekkorig, és magadra sok veszélyt hoztál e miatt és azokra is, a kik
veled vannak. Egyedül taszítál ki bennünket a tengerre, viharokat,
veszedelmeket állattál ki velünk; összetörted a Thammuz-bálványt és
imádva dicsérted Jehovádat. Most ime itt állunk egy ismeretlen tenger
közepén, a hol nem tudjuk, honnan jöttünk ide s hova menjünk innen.
Ennek mind te vagy az oka és a frigyláda, melyet magaddal hordasz, és a
Jehova neve, melyhez imádkozol. A míg Thammuz állt, addig vihar volt;
hogy lerontottad, szélcsend lett; és ez még borzasztóbb nekünk, mint a
másik. Addig legalább haladtunk, de most állunk egy helyhez átkozva,
mintha horgony volna vetve hajónk mindkét végén. Azt határozta a
hajósnép, hogy tégedet és frigyládádat kitegyen a tengerre. Menj tőlünk
a hova tudsz. Mi nem haragszunk reád, de rettegünk tőled. Készítünk
számodra egy tutajt árboczgerendákból, faragunk evezőt, kormányt,
megosztjuk veled vitorlánkat; adunk kenyeret, vizet egy hétre valót,
azzal menj Jehovád nevével, a merre tudsz, mi is menjünk, a merre
ördögeink jó vagy rossz kedve kerget.
Bar Noémi nem mondott ellent. E nép vesztének indult; harmadszor tagadta
meg hitét. A tenger el fogja nyelni őket, mint elnyelte Abiram népét a
föld. Midőn Sodoma fölött megsokasult a bűnök terhe, az Úr elszólítá a
kárhozatra itélt városból az egyetlen igaz embert. Angyalai most is
vannak az Úrnak.
Byssenia, ki eddig zúgolódástalan osztá a hajósnép minden szenvedését,
midőn látta, hogy azok mint faragják Bar Noémi számára a tutajt,
evezőket, átölelte buslakodó férjét és szólt hozzá vigasztaló
suttogással:
– Légy bizton, Bar Noémi. Ez nem a világ határa itt. Egy titkot birnak
Carthagóban, melyet ott nem szabad kimondani, de a mely mégis apáról
fiura szállván, szüntelen emlékben él. A bátor Hannó egy időben vihartól
messze űzetve járt ezeken a tájakon. Egész útja le van írva nagy
kőtáblákra és erős zár alatt őriztetik a halál Istenének templomában.
Mert a ki e titkokat kibeszéli, az halva van. Én atyámtól tudtam azt
meg, ki egyike e templom bölcseinek, s a kereskedők nagy tanácsában ül.
A merre ez a legfényesebb csillag lenyugszik, ottan van egy új
világrész, sokkal nagyobb, sokkal szebb, mint a mienk. Azt mi föl fogjuk
találni, ha a csillag járását követjük. Két hatalmas nemtő van velünk,
ki bennünket megsegít, te veled van a Jehova, velem van a szerelem.
Bar Noémi megölelé, megcsókolá, kiben Isten angyalát küldé le hozzá, a
ki a végveszélyből kiszabadítsa, s azzal maga is segített hajósainak
elkészíteni a gyarló járművet, melyen ő az Úr frigyével s kedvesének
szerelmével a végtelen tengerre fog szállani. – A tutaj elkészült,
egyetlen csáklya volt minden árbocza s vitorlája egy himezett palást,
hajdan menyasszonyi köntös.
Egy tömlő víz, egy kosár tengervíztől ázott buzadara, melylyel a
carthagóiak a kenyeret pótolták, ezek voltak az útravalók, miket Bar
Noémi hajósnépétől kapott.
Számtalan kincse közül csak hármat vitt magával: a frigyládát az Úr
szövetségével, kedvesét, a hű Bysseniát, és kardját, a drága jó aczélt.
A mint Bar Noémi a tutajra lépett, utána kiáltották: «Jehova veled», és
ő szomorúan tekinte az elhagyott hajóra, melyről elűzték az utolsó igaz
embert, és a mint mindig jobban eltávozva tőle, a tenger pusztasága
egyre nagyobb lett közöttük, s ő még folyvást szomorúan tekintett
hajójára, ime egyszerre elkezde az féloldalt hajolni, azután lassan
megfordulni maga körül, nehány perczig forgott még és azután végkép
elmerült.
A kelő szél Bar Noémi füléig hozta a haldoklók végkiáltását.
Most már egyedül volt az ismeretlen vizeken.
De nem sokáig maradt egyedül. Szárnycsattogás hangzik a magasban, s ime
az ég derült kékjéből leszáll a csodaszinű galamb, mely Afrika
partjainál látogatta meg hajóját, s bizton leül megpihenni kisded
árbocza hegyére.
A viharból menekült ő is; aranyfényű tollazata meg van zilálva, azt
rendezgeti piros csőrével, s mintha ismerőséhez jönne, oda repül Bar
Noémi kezére, Byssenia hófehér vállára, turbékolva, s midőn azok darált
buzával kinálják, nem eszik belőle, hanem csőrével szétturbékol benne s
azután galambmódra nevetve felrepül és eltávozik ismét nyugot felé.
– Követlek, égi kalauz! monda Bar Noémi bízó áhitattal, s kisded
vitorláját szélnek irányozva, arra indítá tutaját, merre a galambot
látta repülni.
Az égi vezető soha sem tünt el szemei előtt. Ha a tutaj nem birt vele
repülni, visszafordult hozzá és bevárta. Éjszakára leszállt mindig az
árbocz hegyére s kora reggel repült ismét előre változatlan irányban.
Három nap és három éjjel utaztak együtt: a galamb és a hajós. Negyedik
nap reggelén vigan szállt le a galamb Byssenia ölébe, s most már kedvére
evett az eléje tett buzából, s aztán úgy elrepült, hogy szemmel sem
lehete utólérni többet; még a láthatárról is elveszett.
A negyedik éjjel egyedül utazott a hajós és kedvese, a gyönge nő férje
ölébe hajtá le fejét, mintha otthon menyezetes ágyában feküdnék, oly
nyugodtan aludt a tenger sivatagján.
De Bar Noémi nem tudott aludni. A tengerész szivében van valami érzés,
valami rejtett ideghur mozgása azon ezernyi titkos sejtelmek közül,
miket a tudósok megfejteni nem tudnak, csak megtagadni. A tengerész
lázas nyugtalansága ez, midőn a zöld fok közeledtét érzi, melyről annyit
álmodott, melyet még nem lát, de sejt, melyre ujjal tudna mutatni: ott
van az! midőn még ég és tenger köröskörül összefoly.
Ott van az! Ott kell neki lenni!
A hajnal aranynyal önti el az eget és a vizeket, és ime, a hol az
aranyos ég és víz összeér, magas hegy homloka emelkedik a látkörön elő,
a nagy világoskék köd szinén keresztül ragyognak bíborra festett ormai.
– Egy az Úr, egy az Isten, kiálta Bar Noémi, égnek emelt hálaadó
karokkal, és Byssenia leborult a frigyládája előtt és annak ezüstös
szögleteit csókjaival halmozá.
Egy új világ! Nem. Egy régi világ ez, mely már akkor történetének vége
felé járt, midőn ti az ismert világ történetét elkezdtétek irni.
Kiszabtátok az ezredéveket, pedig ki tudja, azok előtt hány ezredév
ismeretlen lakói tüntek el már?
Azok a csontvázak, miket folyók partjaiban, mély bányák fenekén
találnak, soha meg nem nevezett, soha európai emberarcz előtt meg nem
jelent állatok maradványai; azok az ős növényzet romjai, miket elsülyedt
kőszéntelepek rétegeiben, szikkadt mész lenyomataiban bámulunk, egy
régi, talán jobb, de mindenesetre nagyobb világról beszélnek a halló
előtt. Azok a gygászi várromok csodaépítészetükkel, miket az Inkák
földén, elhagyott, nem ismert ősrengeteg közepett fedeznek fel kalandor
utazók, nem hagynak-e sejteni egy elmult, elenyészett népet, melynek
fényre, magasságra volt szüksége, mely örömeivel, harczaival betölté
egykor a fél világot és ura volt ennek a földnek, és ismeretlen
míveltséggel tökéletesíté magán az Isten orczáját, s míg bűnei meg nem
érlelék a halálra, félistene volt a föld tulsó felének, mielőtt azt tőle
a vadon természet növényei s ez a köztük élő mezetlen féreg-emberfaj
elfoglalá.
A bölcs Plató elmélete a hajdankor «boldog szigeteiről» lehet költői
ábránd, talán csak eszményképe egy philosoph lélek felmagasztosult
sejtelmeinek, melyben saját ideálképeit rajzolá; de az évezredek után is
fennmaradt nyomok, miket tenger elmosni, erdő benőni, zivatar
elporlasztani nem birt, tanúbizonyságot tesznek arról, hogy előttünk
messze-messze eső időkben is voltak lények, kik a tökéletesség felé
törekedtek, és elvesztek, midőn azt hitték, hogy oly magasra emelték
fejüket, a hol már nincsen Isten.
Ez elveszett világ csodaképei lebegjenek előttem, mint egy ihlett
álomlátás…