Hozzád kiáltok oh én kegyes uram!
Én erős paizsom az üldözők ellen;
Én éles fegyverem a harczok viadalában;
Én éltető forrásom a sivatagban;
Én menedékhelyem a viharok között;
Ne hagyj el engem!
Ne hagyd el azt, ki a te dicsőségedet vallja és hirdeti és néz fel az
égre és kiált fel hozzád! Jövel és segíts meg engem!…
… A szélcsendes tenger közepén ott állt az elhagyott hajó, vitorlátlan,
kormánytalan, önterhétől féloldalra dűlve, és messze a kerek láthatáron,
hol az ég a vizeket csókolja, nem látszott egy fekete pont, egy fehér
vitorla, mely földet, vagy hajót jelentene. E semmiség közepett állt Bar
Noémi és veszendő hajósnépe; Bar Noémi pedig azt állítá, hogy e
semmiségben lakik az úr, ki parancsol égnek és víznek.
És ime, a mint imádkoznék, kiterjesztett karokkal állva, sebes
szárnycsattogtatva jő egy galamb kelet felől hajója felé, s leszáll
annak legmagasabb árboczára.
Soha hasonló galambot nem láttak azon a vidéken; egész tollazata zöld
volt, hamvas gyöngyszínbe átjátszva, szétterjesztett farka aranyszinű és
csillagos, mint a pávának, s nyaka körül bíborpiros örv.
Bar Noémi egy marék rizst szórt el tenyerére, s azt feltartá a levegőbe,
s ime a csodálatos madár mindenki bámulatára lerepült az árbocz
hegyéről, rászállt a hajós kezére, s elkezdé annak markából a
rizsszemeket egyenkint fölszedegetni, mindegyiknél turbékoló hangot
adva, ahogy szokták a vadgalambok; aztán ismét felrepült az árbocz
hegyére, s ottan megmaradt estelig.
A hajós nép csodát kiáltott ezt látva, és Bar Noémi szóla nékik:
– Ime láttátok, hogy Jehova meghallgatott engem, mert követet küldött
hozzám az égből, tudatva velem, hogy e nyomorból megszabadítand
bennünket. Vessük össze palástjainkat és a mi nélkülözhető szövet van a
hajón, mind: nők kantusait, drága aranyszöveteket, phrygiai
bársonykelméket, s varrjunk azokból egy vitorlát. Nem sokára jőni fog
nyugoti szellő, mely bennünket valamely parthoz közel visz, s ott újra
felszereljük hajónkat, és visszatérünk Tyrusba, a mely úton ide jöttünk.
A hajósnép szót fogadott, munkához látott, elkészítének egy nagy
vitorlát, tarka foltokból összeaggatva, azt kifeszíték ügygyel-bajjal,
ruháikból csavarva köteleket, s íme alig szállt le a nap, összeolvadva
saját képmásával, mely a tenger és az ég szélein szokott vele
találkozni, midőn kelet felől könnyű szellő keletkezék, mely elébb
fodrot vert a habok között, azután emelkedni készteté a tengert; a
foltozott vitorla kiduzzadt, a hajó szilárdul állt a hullám között, s
elkezdett a tenger tükrén tova sikamlani.
A hajósnép térdre borulva rebegé:
– Egy az Isten, Jehova az Isten.
A szél egész éjjel kitartott kedvező irányban; Bar Noémi egész éjjel
vizsgálta a csillagokat; az őrcsillag, a vérrel ragyogó csillag, szépen
feje fölött képezték az éjszakai futás ívét, míg a gyémántpont távol
éjszakon és a sárkány szeme délnek folyvást egyenlő magasan maradtak a
tenger felett: jó jel arra, hogy a hajó állandóul nyugot felé siet.
Három nap, három éjjel repült a hajó kormánytalan, egyetlen vitorlával,
tengerszín felett; a harmadik éjre következő reggel, mint valami barna
tengerszörny homloka látszott kiemelkedni a vizek határain a világot
emelő Atlas bércze, a meghódíthatlan Geber-al-Tarik sziklája, a mit a
mai könnyű nyelvű nép Gibraltárnak nevez.
Ez ismerős pont volt a tengerészek előtt. Boldog lakosai a Hesperidák
aranyalmás kertének sok örömmel szokták fogadni az itt keresztülhajózót,
kire nézve veszedelmesebb volt az Atlasmelléki leányok szemeibe nézni,
mint hallgatni a syrének énekét, vagy átevezni az átkozott Scylla
korall-zátonyai között. Az afrikai végkikötő gyönyörei több hajóst
eloroztak evezője mellől, mint a bélpokol és a fekete halál, e két
öldöklő angyala a hajdankornak.
Bar Noémi hajósai ujjongva másztak fel az árboczokra, hogy onnan is
közelebb láthassák a boldog igéret földét, mely minden pillanattal
közelebb jött feléjük; már színeiben kezdett megjelenni a part; már
látszott a hegy mogorva kékjén az erdők sötét zöldje; a partokon alant a
vetések keskeny szalagjai, a virágzó mandulaerdők pirosló hava, s a buja
sesamvirág égszinkék zománcza a mezőkön; már látták a partokon álló
gunyhók vendéghivó füstjét, a midőn délkeleten egyszerre egy kicsiny
fekete felhő támadt és az egy percz mulva elsötétíté a napot, és akkor
az egész tenger más szint öltött; valami zavaros sötétzöld színnel
háborultak fel a hullámok, az Atlas-hegy elszürkült, a partok sötétkékre
váltak és sokkal messzebb látszottak távozni s egyszerre, mintha az
égből hullanának alá, tele lett a lég, a vízegyetem azokkal a fekete
szárnyú fehér madarakkal, a miknek éltető elemük a vihar, a mik a
zivatarban élnek s csak a hajósok ijedelmére, pusztulás baljóslatára
szoktak előjönni ismeretlen odúikból s olyankor ijesztő sikoltozással
repkedik körül a hajót, mintha annak népeit siratni küldettek volna.
Bar Noémi begöngyölteté az egyetlen vitorlát, megcsókolá szép feleségét,
és azután sorba csókolá honfitársait egyenkint, a kik számára nincs több
menedék, csak egyedül a csodatevő Úr kezében, s térdre borulva, azokkal
együtt hangosan éneklé a háborgó tengerzaj közepett:
«Te benned bíztunk eleitől fogva!»
A habok tombolása, a szél üvöltése egyre erősebb lett; egyre gyöngébb a
buzgók éneke; beleszólt a rémletes menydörgés a halálos hangversenybe,
végigrohanva a tengerek felett; a fekete felhők sötét éjszakával boríták
a nappalt, melynek csak a villámlás volt rémséges fáklyája. A távol
látkörön meg-megjelent minden villanásnál az Atlas-hegy fekete körrajza,
mint valami álomban látott kisértet rémképe, s a lángszinűre festett
hullámhegyek tajtékzó gerinczein ott libegett egy kis töredékeny dióhéj,
egy omlatag faépítmény, melylyel játszani tetszik a viharnak, s melyen
kétszázan vannak egy síró, reszkető tömegben abból a féregfajból, a mely
magát a világ urának nevezi.
A vihar dühe nőttön nőtt, a sötét napból még sötétebb éjszaka lett; Bar
Noémi népe minden perczben közeledni látta magát a villámfénynél az
Atlas-hegy szikláihoz, és káromolta Bar Noémit, és káromolta az Istent,
kit ő nem szünt meg imádni. Még csak egy percz és mindnyájan a
sziklákhoz vannak zúzva.
Ekkor a villámlások megszüntek és hosszú sötétség órái keletkeztek. A
vihar laptázott a hajóval, a pillanatok halálfélelemben multak
egymásután, s a mint nehány óra mulva ismét felvilágítá egy
villámlobbanás a tájat, a bámuló hajósok sehol sem látták többé az
Atlas-hegyet Ki voltak lökve az Atlanti tengerre.
– Egy az Isten, Jehova az Isten!
A rémhaláltól megmenté híveit az Úr, de ott künn a végtelen tenger
hatalmában új vész közé hajítá őket.
Az éj elmult, de az ég folyvást háborgó felhőkkel volt elborítva, mik
egymással harczra szállani látszottak, hogy csakúgy omlott alá a vérük,
s a nap nem látszott keresztül sehol, és a láthatár eltünt az alant úszó
fellegek ködében, az omló zápor sötétjében; – ez így tartott négy napig
szakadatlanul.
A vihar nem tud elfáradni.
A hajó össze volt roncsolva már, árboczai mind letöredeztek, a fényes
sárkányokat, mik oly szépen ragyogtak nehány nap előtt elején és
oldalain, leszaggatta a hullám; minden fölösleges terhet a vízbe hánytak
már, s mégis alig győzték a járművet megőrzeni az elmerüléstől.
Midőn a negyedik nap is vészben, viharban alkonyodott le, a legvénebb
hajós oda lépett Bar Noémihoz s titokban félrehívta őt, mondá:
– Te imádkozol a Jehovához minden nap, Bar Noémi.
– Minden órában, minden gondolatommal.
– A hajó farában áll frigyládád, mely előtt le szoktál borulni. Mi van
abban? Ott lakik a Jehova, nemde?
– Abban az Úr parancsai vannak, kőre vésve, a jeruzsálemi táblák mintája
szerint.
– Te tehát imádkozol a Jehovához; de ugyanakkor hajóslegényeid a hajó
fenekén a Thammuzt siratják, az arany kigyó előtt térdepelve, melyet
rejtve tartanak ott; s e miatt vagy két Isten harczol egymással
felettünk, az egyik el akar veszíteni, a másik megszabadítani, s míg
próbálgatják erejüket, melyik hatalmasabb? mi elveszünk közöttük; vagy
pedig egy az Isten, a mint te mondád, és az a Jehova, ki te érted
irgalomból napjainkhoz napokat told, de boszúból az ellene vétők
bűneiért nem hagyja elmulni rólunk a vihart. Azért lássad, hogy mit
cselekedjél? Midőn éjszaka a sírás keresztülhallik a födözeten, tudd
meg, hogy akkor a bálványt imádják; s vagy a frigyládádat, vagy az arany
kigyót vesd a tengerbe, hogy az egyik kibéküljön velünk.
Bar Noémi nagyon felháborodott e szavakra, s úgy tett, miként a vén
hajós tanácslá. Midőn éjszaka meghallá a rejtelmes sírást a födözet
alatt, hirtelen lement a hajófenékbe s ott találta tengerészeit, a mint
a földre borulva, melleiket verték és meztelen tagjaikat éles késekkel
szurdalák; középen pedig állt az arany kigyó, egy oszlopra
feltekergőzve, nagy karbunkulus-szemei fénylettek a félhomályban.
Bar Noémi oda lépett a bálványhoz s oldalán függő kardjával hozzásujtott
annak fejéhez, és ime, az ütéstől cserepekre törött az, hogy darabjai
százfelé hullottak.
– Nézzétek, szólt Bar Noémi. Hogyne hazudott volna az a mágusz, a ki azt
mondta, hogy ez Isten: midőn még az ötvös is hazudott, midőn azt mondta,
hogy az arany! Üvegből volt az egész. Jól gondolá, a ki ezt öntötte, ha
nézhetik ezt Istennek, miért ne nézhetnék aranynak.
A meglepett hajósok nagyon elszégyenlék magukat e szóra. Az anyagi
csalás legerősebb bizonyíték volt előttük a szellemi tévhitre.
Megcsókolák Bar Noémi köntösét, s azzal összeseprék a bálvány cserepeit
és beleönték azokat a tengerbe.