Mikor még Tyrus a maga virágjában volt s kereskedőhajói egész
Kelet-Indiáig jártak, élt akkor egy gazdag hajós a városban, kinek neve
volt Bar Noémi.
Miként neve is mutatja, palæstinai születésű volt, egyik azon kevés
benjaminita közül, kiket a tizenegy törzs férfiai városostul kiirtottak
egy asszonyon elkövetett gyalázat miatt.
A büntetés valóban megérdemelt volt: – a vad férfiak bántalmaztak egy
nőt, ki vendégképen ment városukba; ezért méltán töröltettek el a föld
szinéről. Bar Noémi még akkor gyermek volt, a midőn megmenekült onnan,
nem volt apái bűnében semmi része, és tudta jól, hogy azoknak megöletése
az Úr parancsára történt, az erős «boszúálló» Jehova Isten parancsára, a
ki villámok dörgése között irta fel saját kezével márványkőtáblákra:
hogy az idegen férfi előtt szent legyen az idegen nő arcza, és a ki az
ellen vét, halállal haljon meg!
Bar Noémi jól tudta, hogy az itélet kegyetlenül végrehajtatott egy egész
város népességén; de azért soha el nem tért atyái hitétől, megőrzé az
örömök városaiban is a szent Sion komoly hagyományait és áldozott az
erős boszúálló Istennek, ki megbünteti az atyák álnokságait negyedizig;
de megjutalmazza erényeiket ezeriziglen!
Pedig Tyrus és Sidon és a görög Istenek sokkal nyájasabbak, ők megtűrik
a szerelem oltárait templomaikban, áldozhat rajtuk galambot, vagy
kecskét, tiszta, vagy nem tiszta szerelme szerint, a kinek tetszik; nem
számítják be a gyönyör bűneit senkinek, sőt mysteriumaikban megtanítják
a halandót, mint lehet a gyönyör ismeretlen fokozatai által egy lépéssel
közelebb lenni az üdvhöz – vagy a kárhozathoz.
Bar Noémi nem látogatta Astarte templomait, nem avattatá magát a bűbájos
mysteriumokba, hanem azok helyett tartotta ősi ünnepeit bőjtben és
imádkozásban, megfecskendé küszöbét a páska vérével, és elkészíté a zöld
sátort udvarán minden esztendőben.
És a tyrusi nép engedte őt tenni, a mit akar; a kereskedő nép türelmes
szokott lenni vallás dolgában; nem is volt előttük Izrael vallása
szokatlan; eleget érintkeztek egymással, néha vassal, többször
aranynyal, ezüsttel. Bar Noémi, midőn a férfikort elérte, a leggazdagabb
tyrusi kereskedők közé számíttatott, kinek ötven hajója hordott
bíborszövetet, igazgyöngyöt és keleti fűszereket egyik világrészből a
másikba.
Ő maga volt a legmerészebb hajós. Sokszor egész esztendeig oda volt
hajójával, melynek legénysége mind rég elszármazott héber férfiakból
volt válogatva.
Bar Noémi volt a legelső, a ki a Vörös-tengerről elindulva, hajóháton
tudott elmenni Carthagóba, a nélkül, hogy málháit teveháton szállíttassa
egyik tengerparttól a másikig, a mi a Ptolomæusok alatt fizetett
rendkívüli vám miatt nagyon nehezítette a kereskedést. Senki sem tudta a
legrégibb kereskedők közül is, hogy mi úton kerülhet odáig? A
jóreményfoka még akkor ismeretlen pont volt a kereskedővilág előtt, a
honnan ellenséges zivatar és tengerjárás visszariasztá őket.
Carthagóban megismerkedék Bar Noémi egy kereskedő leányával, egyikével
azon puni szépségeknek, kiknek bájait a római asszonyságok annyira
szerették utánozni. A legfehérebb arczbőrt a legcsodásabb szinű, csaknem
sáfránysárga hajzat segíté emelni, a kék szemek pillái feketék, a
szemöldökök ívalakúak és sötétek, sűrűk, az ajkak sötét pirosak, mint a
bíbor és a bőr tapintata mint a bársony. A római delnők, midőn az első
puni háború bevégeztetett, hogy férfiaikat visszahódítsák e bűbájos
idegenektől, mindennemű mesterséges erőszakot elkövettek bájaikon, hogy
azokat a carthagói szépekhez hasonlókká tegyék: hajfürteiket sáfránynyal
festék, arczaikat éjszakára nyers hússal kötözték be és ajkaikat piros
kenőcscsel élénkíték. Ám a carthagói szépeknek ingyen adta mindezt a
természet; azokat a hosszú arany hajfürtöket, mikből a haza végső
veszélyében harczi kéz-íjak számára fontak idegeket, s azokat a telt,
hajlékony tagokat, a mik Carthagó utolsó napján a torlaszokat képezték
Róma fegyverei ellen.
E szépek egyike volt Byssenia.
Atyja meg volt elégedve a nászajándokkal, melyet Bar Noémi hozott
leányának; a kereskedők minden korszakban fontos dolognak tarták a
hozomány ügyét a házasság elintézésekor.
Bar Noémi azonban gazdagsága mellett szép férfi is volt és a mellett
bátor, délczeg, a ki nem hordta fejét alázatosan, mintha jól tudná, hogy
arczában van valami oly uralkodói tekintet, melyre nézve szégyen volna,
ha valaki előtt lesütné szemeit.
Mint ő szokta mondani: senkinek sincs keményebb pillantása, mint a
villámlásnak és félelmesebb szava, mint a zugó tengernek, s azokkal
régen megtanult ő már daczolni.
Az ismerősök, a város előkelői összegyűltek a menyegzőre határozott
napon Byssenia atyjánál; a leányt elvitték a carthagói szűzek magukkal
Astarte berkébe, hogy ott utoljára megfürösztve a szent forrásban,
vezessék őt az istennő oltárához, a hol vőlegényével össze fog adatni.
Midőn azonban a vőlegényre került a sor, hogy phœniciai szokás szerint ő
is hozza meg az áldozatot a faragott bálványoknak, miket azok
házasulandóktól követelnek, Bar Noémi mindenki csodálkozására azt
felelé: «Jehova az Isten!» és nem akart áldozni a bálványoknak.
A vének, a főpapok nagyon megütköztek e vakmerő mondáson, s összesúgtak
egymás között, hogy mit tegyenek e merész idegennel?
Elvezették őt Astarte csarnokaiba, a kit tisztelt a nép fehér márványból
faragott szép hölgy alakjában, megmutaták előtte a szerelem-istennő
tiszteletének mysteriumait, a csábító édes titkokat, miktől az emberi
ész megzavarodik, a szívhevítő érzéki képeket, mik különböző név alatt
minden században a legújabb időkig találtak bálványimádókat.
Bar Noémi félrefordítá arczát e kápráztató tüneményektől és rebegé:
– Jehova az Isten!
A vének, a főpapok fejcsóválva mentek odább, s elvezették Bar Noémit a
nagy, fényes bálvány Dagon templomába, mely aranytól és ezüsttől ragyog,
hol a gazdagság aranyból öntött istene gyöngyház-hajóban ül, mely rakva
van gyöngygyel és drágakővel, s tengerhullám helyett kényesővel tölt
medenczében úszik.
Ott felszólíták Bar Noémit, hogy ha a szerelem bűvészete előtt nem
hajlott meg térde, hajoljon meg a gazdagság rémképe előtt; im a hatalmas
Dagon pénzt és uraságot osztogat azoknak, a kik benne hisznek.
Bar Noémi megvetőleg tekinte az előtte heverő kincshalmazokra s bátor
szóval felelé:
– Jehova az Isten!
A vének, a papok haragosan néztek össze s harmadszor elvezették ő a
Renaphan Isten, a hadak Istenének templomába, mely csupa rézoszlopokon
állt, maga a bálvány sötét érczből öntve, lábai előtt halommal hevertek
tört fegyverek, pajzsok, diadalmas csaták maradványai, miket a carthagói
harczosok ellenségeiken nyertek, és hajók rostrumai, miket a tengeri
csatákban foglaltak el, s ide halmoztak Renaphan lábaihoz.
– Ime, ha le nem hajoltál a földre szerelemért, gazdagságért, hajolj meg
azon Isten előtt, ki a dicsőséget osztja, a mi legnagyobb jó minden igaz
férfi előtt!
De Bar Noémi bátran nézett az érczbálvány üres szemeibe, s merész hangon
mondá:
– Egy az Isten! A mindenható Jehova!
Ekkor azután elvitték őt az erős pokol Istenének, Baálnak földalatti
templomába, a ki uralkodik az örökkévaló tüzeken és oszt kínokat és
szenvedéseket itt és a más világon; ott megmutatták az idegennek a nagy
idomtalan bálvány izzó keblét, mely véres emberáldozatot követel
mindennap. – Végig kellett néznie az áldozatot. Egy nagy erős férfit
vetettek a bálvány torkába, s azon pillanatban sűrű füst tódult elő a
bálvány száján, szemein és orrlyukain, míg a haldokló áldozat ordítása
úgy hangzott elő üres belsejéből, mint valami pokolbeli rémnek
kaczagása, lassanként elcsendesülve, mint mikor a hizlalt fenevad
éhségét elverte, s röfögve nyugszik el.
– Bar Noémi! mondának a vének. Ime: előtted a halál kapuja, beszélj!
Az ifju buzgalomteljesen emelé szemeit az égre, mely egyedül tiszta
arra, hogy benne Isten örök lakását képzeljük, s tántoríthatlan szóval
mondá:
– Egy az Isten, a mindenható Isten, a földnek, a csillagos égnek és a
tengereknek ura, az életnek és halálnak ura, az egyedül úr minden urak
felett; a halhatatlan Jehova! és por és árnyék minden, a mi ő rajta
kívül van.
A bálvány a második áldozat halálkínjait ordítá, melyet a szolgálattevő
papok fertelmes dob- és réztányér-veréssel iparkodtak elnémítani. E
pokoli zaj közepett kezeit keresztbe fonva mellén, imádkozott Bar Noémi.
El volt rá szánva, hogy ő is e bálvány torkában fogja végezni életét.
A vének, a főpapok ismét összesúgtak, s aztán azt mondák mosolygó
arczczal Bar Noéminak:
– Ime, te megtartád hitedet mind végig, maradj meg abban ezután is és ne
legyen mellette fogyatkozásod soha. Párosulj menyasszonyoddal hited
szokásai szerint, s vidd el őt magaddal távol lakásodba és élj, a meddig
Istenednek tetszik.
Bar Noémi megnyugodott e szavakban s titkon áldá magában Jehovát, ki
diadalmat készít a benne hivőknek, s erős szivet ád azoknak, kik őt
dicsőítik.
Azután egybekelt hitsorsosi előtt a szép Bysseniával; átadá a cserébe
hozott nászajándokot menyasszonya atyjának, ő pedig annak átvevé
ékszereit, a mik egy asszonynak valók, elvégzé egyéb ügyeit is, mik
üzletéhez tartoznak, s bátor feleivel hajóra szállva, a kikötőbe gyűlt
népség üdvkiáltásai és harsonák, kürtök messzehangzó zenéje között
vitorlázott ki a tengeröbölből. Négy hajó kisérte őt ki tiszteletből
egész a sík tengerig; a pompás carthagói hajók oldalai festett
szőnyegekkel voltak beaggatva, orrmányaikon messze kinyuló arany csudák
voltak faragva, hátul volt a lecsapóhíd, mely a csatában az ellenséges
hajót megragadja, és középett a magas emelvény, melyből köveket és
dárdákat szoktak hajigálni.
Mikor kieveztek a hajók a sík tengerre, mikor már partot nem lehetett
sehonnan látni, akkor egyszerre leereszték hídjaikat a carthagóiak a
tyrusi hajóra s megállíták azt.
A vének még egyszer megszólíták e helyen Bar Noémit.
– Bar Noémi! Idegen hon fia! Alattad a kietlen tenger, fölötted a
kietlen ég, most felelj meg: ki az Isten, a ki e pusztaságban segít?
– Jehova az! felelt Bar Noémi.
– Úgy hát segítsen rajtad Jehova, mondának a vének, s azzal elszedték
Bar Noémi hajójáról a vitorlákat, evezőket, kormányrudat és minden
eszközt, a mivel a tengeren haladni lehet.
Felszólíták a menyasszonyt, hogy térjen vissza atyjához Carthagóba. De
Byssenia vőlegénye keblére simulva rebegé, hogy jobb ottan a tenger
viharai között is; a kinek hűséget esküdött, azt el nem hagyja
veszedelmében.
– Jehova segítsen rajtad! mondának a vének, és azzal eltávoztak Bar
Noémi hajójáról, s felvonatva hídjaikat, ott hagyták azt a háborgó
tenger közepén, vitorla, evező és kormány nélkül, viharok útjában,
tenger irgalmában.