A classicus görög kor bölcse, Plátó, emlékezik iratai között egy idegen
világrészről, mely a historicusok és földismerők utasításai szerint
valahol Szent-Ilona szigete és Afrika partjai között terülhetett.
Költők és bölcsek elnevezték azt a régi korban Atlantisnak, Oceaniának,
Boldog szigetnek, Hyperboraeok honának.
Még akkor Istenség volt a föld, s oltárokat építettek jelképének, még
akkor nem jutottak az emberek ahhoz a lesujtó tudathoz, hogy ez az egész
föld nem egyéb egy kis parányi tekénél, melyet a nap a maga mulatságára,
vagy a világrendszer sulyegyenének fentartására forgat köröskörül,
melyet körül lehet hajókázni, határait szabni, megmérni, hány mérföld
széle, hossza? mennyit nyom? meddig tart? miből áll? A föld az Istenség
eszméjével birt még: oly végtelen, oly meghatározhatlan, oly mérhetlen
miként az, és nap és csillagok mind az ő szolgálatára voltak
rendeltetve.
A földön felül volt az ég, a földön alul volt a Styx, és maguk a földön
lakók ismerős érintkezésben mind a kettővel. Senki sem tudta, miszerint
az a kék magasság csak a föld gőzeitől megtört napsugár viszfénye, s
hogy ott a magasban olyan hideg van, miszerint benne sem az Istenek, sem
a megdicsőültek nem lakhatnak, a földnek pedig csak a felső kérge
szilárd, alább még az ördögök is csak olvadt állapotban fordulhatnak elő
a nagy melegségben.
Akkor még a föld szabad tér volt, a költő képzelhetett magának a bejárt
földeken túl új regevilágokat, s a hol megszüntek lakni az emberek, ott
elkezdődhettek a csodák, a tünemények minden nemzet változatos ábrándjai
szerint.
Valami gyönyörű tanulság van a költői lélek sejtelmeiben. A három
évezred előtt élt költői szellem két kapujáról regélt az ismert
világnak: az egyik fenn magas éjszakkeleten, a jégborította Altai hegyek
között volt, melyek határt vontak a népjárások előtt. Ott e
hegylánczokon túl hallatszik a Góg és Magóg népeinek dübörgése, kiket a
hódító Nagy Sándor érczkapuval záratott ki a világból, s kik azóta
folyvást tördelik a hegyeket, fúrják a sziklákat, utat ásnak a föld
alatt, hogy börtönükből kiszabadulhassanak. Jaj a világnak, jaj azoknak,
a kik élnek, ha egyszer megtalálják az utat az erdős Imauson keresztül,
s megjelennek bozontos arczaikkal, szegletes koponyáikkal, ismeretlen
beszéd-, fegyverzet-, öltözettel, s keresztülözönlik a világot egyik
végétől a másikig, mint egy nagy rajzoló szellem törlő keze, mely miután
telerajzolta üres tábláját hatalmas népekkel, pompás városokkal,
hősökkel és világuralkodókkal, egyszerre letörli azokat onnan, s új
képekkel festi újra tele.
A föld másik végén, meleg délnyugaton, hol az ábrándozó tekintete a kék
tengertükör végtelenjébe vész, oda képzelte magának a költő azt a
boldogabb világot, mely a föld és meny boldog ölelkezéséből támad, hol
szabadabb a lég, édesebb a szerelem, bátrabb a férfi, hívebb a nő; – hol
a fénynek nincsen árnya, az örömnek nincsen bánata, a virágnak
lehullása; örökké fiatal minden, – fű, fa és az ember szive.
Csodálatos delejes tünemény az a népek lelki életében, hogy a
népköltészet mindig a borzalom, a félelem sötét, borús színeivel
festette ki maga előtt az éjszakot, míg a délkelet ismeretlen távolából
várta elérhetlen reményeit, oda küldé ábrándjait, oda sóhajtozott el…
* * *
Azon időszakban, hogy az emelkedő Róma kezdte magát úrrá tenni abban a
részében a világnak, melyet a hajdankor földleirói ismeretes földnek
neveztek, egy másik fiatal város támadt elő a tenger tulsó partján;
csaknem átellenében annak a nagy csizmának, melynek Italia a neve, s
mely oly nagy lépésekkel járta be a világot, a míg csak egy lábra volt
felhúzva.
Az új világváros épen oly gyorsan emelkedett ki a földből, miként maga
Róma; még élt a monda a deli alapító nőről, ki egy akkora földet
vásárolt meg bujdosó népe számára idegen királytól, mekkorát egy
ökörbőrrel be lehet keríteni, s már a foszlánynyá hasított tulokbőr
kerítette föld ura volt az egész országnak és a körül levő
tartományoknak mind, és a tengereknek, s talán egykor az egész világnak
is; – ha ebben a világban ott nem lett volna Róma. – Két központja nem
lehet a világnak, két tengely körül nem foroghat a föld.
E fiatal város neve volt Carthagó.
Háromszáz harmincz évet számítottak Carthagó alapítása után, mely évet
mi keresztyének nevezünk ötszázötvennek Urunk születése előtt, a midőn
történt ezen eset Carthagó városában:
Hogy egy kereskedelmi hajó vezére, ki Afrika partjait sokszor bejárta
üzlete végett, miután évekig távol volt hazájától, itthon rég megülték
halotti ünnepélyét, neje férjhez ment, hivatalát betöltötték mások:
egyszer csak megjelent, midőn senki sem várta már, a lánczczal
elkerített kettős kikötő előtt, a milyennek nem volt akkor párja az
egész világon, még Tirusban sem, a kereskedők legrégibb városában.
Hannónak hivták ezt a hajóst, és híre régóta el volt terjedve mind az
egész városban és mindenki bámulva emlegeté, hogy Hannó megérkezett,
miután oly sokáig elveszettnek hitték.
Hozott magával kincseket és ritkaságokat, a minőket azelőtt álmában sem
látott senki.
Szokás volt a carthagói népnél, hogy a kereskedők, kik messze földön
jártak, feljegyzék tapasztalataik magvát márvány táblákra s e táblákat
betették Kronos templomába, mely ott volt a belvár, a kerített Byrza
közelében, az idő Istenének templomában, kiről már a carthagóiak
idejében tudva volt, hogy az idő a legnagyobb kincs, az idő a pénz.
Hannó táblái is megjelentek Kronos oltárán. E táblákat pedig nem volt
szabad látni a köznépnek, hanem csupán a vének tanácsának, az ősz
senatoroknak, – kik a tudomásul vett tárgyakból bölcsen kiszámíták, mi
leend hasznára az országnak?
Midőn Hannó táblái megjelentek az oltáron, másnap oda hivatták őt a
fővezér lakára, mely a két kikötő között egy kis szigeten épült, az
elefántok kapujával szemben.
Carthagó már ekkor hatvankét kaput számlált és hatszázötvenezer lakosa
volt, harmincz öl szélességű fal kerítette a tenger partjától félkörben
körül és palotáinak kúpfödelei ragyogtak az aranytól, s valamennyi
palota fölött legmagasabban kilátszott a templom, melynek fekete
márványból voltak a falai, alabástromból az oszlopzata, ezüst
oszlopfőkkel és kúpfödelén egy roppant arany golyó négy ezüst
szárnynyal.
Midőn Hannót az egyik archon végigvezeté a vörös hidon, mely olvasztott
földgyantával volt borítva, megállítá őt közepén Baaltis érczoszlopa
alatt, s végignézetett vele a roppant város utczáin, térein, miken akkor
tarka népsereg hemzsegett; egész csoport elefántok lejtettek végig az
utakon, málhákat és tarka tornyokat emelve roppant hátaikon.
– Nézz ide, Hannó. Látod-e, mennyit épült e város, mennyit népesült,
mióta távol vagy?
– Valóban még egyszer akkora lett, válaszolt a tengerész.
– Nem sajnálnád-e, ha ezek a paloták egykor leomlanának, e néptömeg
helyén kigyók és denevérek laknának csupán, s az idegen, ha előtte
Carthagó nevét említik, azt kérdené: hol van az? ki tud felőle?
– Bizony kár volna érte.
– És még ha azt mondanák: ez a város egykor a félvilág ura volt, és
elpusztulása kezdődik azon évtől, a midőn egy Hannó nevű tengerész
hosszú útjából visszatért bele; óhajtanád-e azt?
– Őrizzen meg engem attól Astarte, és minden jó Istenek.
– Tehát úgy vigyázz ajkaidra, hogy mit fogsz beszélni a tanács előtt.
Hannó nem sokára a tanácsteremben állt. A város vénei ott ültek a falak
mellett körben, s a legvénebb senator, Hiercos, azzal a hosszú, övig érő
szakállal, a nagy kőtáblákat ölében tartá, miken Hannó tapasztalt dolgai
voltak megirva.
– Hannó! szólt a vének véne a tengerészhez, te évekig el voltál
hazádtól, vártunk és nem tértél vissza. Itthon palotád, kincseid voltak,
itthon gazdag kerted, termékeny földed volt, itthon szép nőd volt,
kedvencz rabnőid és te mégis távol tudtál maradni innen. Igaz-e az, mit
e márványlapokon felirtál?
– Való az mind, és nem költemény.
– Igaz-e az, hogy nyugat felé több napi vihartól elverve egy nagy
világrészt találtál, mely nagyobb, mint az eddig ismert világrészek
együttvéve mind?
– Ahogy megirtam, úgy van az.
– Igaz-e, hogy ott a tél olyan meleg, mint itt a nyár, a fű oly magas,
mint nálunk a fa, az állatok olyan okosak, mint itt az ember?
– Valóban úgy van.
– Való-e, hogy ott a nő szebb, délczegebb, a férfi bátrabb, vitézebb,
miként nálunk, hogy ott a lég maga hathatós orvosság, mely sorvatagokat
gyógyít, gyávákat bátorít, rútakat szépekké teszen?
– Azt mondám.
– Hogy ott úgy terem az arany, mint a homok, hegyek tetején a drágakő és
tenger partján a gyöngy és bíbor?
– Bizony mondom, hogy úgy van.
– Te mondád, hogy láttál olyan növényt, melynek gyökerén édesebb
gyümölcs terem, mint a kenyér; nádat, a melyből mézet sajtolhatni;
bokrot, mely gyapjat ád, fehéret, mint az esett hó; fát, melynek
kérgéből édes bor folyik és olyat, melynek koronája alatt tejjel tele
edények teremnek?
– Mind láttam és bizonyságul hoztam magammal azokból.
– És hoztál magaddal olyan madarat, melynek esze van, miként az
embernek, mely beszél emberi nyelven és csodákat mível?
– Az is hajómon van.
– Beszéltél már ezen dolgokról másoknak is?
– Csupán csak e márványlapokra vannak még titkaim felirva.
– Hajóslegényeid nem voltak még a városban?
– Senki sem hagyta el közülök a kikötőt.
– Úgy térj vissza hajódra, Hannó.
A tengerészt visszakisérték hajójára. Este későn azután kieveztették a
hajót a sík tengerre, odáig négy hadihajó kisérte, ott elszedték
vitorláit, evezőit, dereglyéit, s négy oldalról el kezdtek rá görögtüzet
hányni. Az égő kanóczok pillanatok alatt meggyujtották a hajót, a
görögtűz olthatatlan lángja a pántokba kapott, s ott elégett a tenger
közepén Hannó hajója, gazdájával s hajósnépével együtt, és az új
világból hozott aranyhomokkal és kenyérgyümölcscsel, és növény mézzel,
és fa-tejjel és beszélő madaraival együtt. A víz szinéig égett le
minden.
Carthagóban pedig kihirdették, hogy a ki a Hannó boldog országáról egy
szót mer szólani, ott veszítse el fejét Astarte piaczán, és ha valamely
senátor egy szót kibeszél azokból, a mik Hannó márványlapjain fel vannak
irva, a kikötő elején köveztessék meg és csontjait szórják a tengerbe…
Mert ha meg találná tudni Carthagó népe, hogy oly boldog világ van még
az ég alatt, tömegestől ide hagyná hazáját, és ezek a paloták
leomlanának maguktól és kigyók, denevérek laknának a kapukon belül, s az
idegen azt kérdené Carthagó nevére: hol van az, merre volt valaha?