A takarodóra lovasságunk is visszatért az üldözésből; én és tiszttársaim
egy terebély kenyérfa alatt ütöttünk sátort, csak egy hiányzott még
közülünk, legjobb barátaink egyike, Davidson.
Már épen keresésére akartunk indulni, midőn az őrök egyike hírül adá,
hogy a Saul-templom felől látja őt nem épen sietve erre felé jönni.
Mindenki fiatal, heves vérű fiunak ismerte őt, azt hivők, hogy az
ellenséget kergeté mind ez ideig.
Társaink egyike figyelmezteté őt, hogy az ily magányos üldözéseknél
könnyen ott hagyhatja az ember a fejét.
– A fejemet épen nem, viszonzá Davidson mosolyogva, hanem a szivemet,
úgy látszik, hogy aligha el nem veszítém.
Mindnyájan kérdőleg tekinténk rá.
– Hát vettétek észre azt a kis fecskefészket, annak az idomtalan
épületnek az oldalához tapasztva? Ugy-e nem? Én is csak visszafelé
jöttünkben kezdtem rá figyelmes lenni. Itt valaki el lehet rejtve,
gondolám, s lovamról leszállva, befeszítém az ajtót. Képzeljétek
meglepetésemet. A kunyhó lakójában afghan ellenség helyett egy királyi
vadat találtam.
– Tigrist?
– Nem, egy szép leányt.
– Áh, áh!
– Egyedül volt, soha csodásabb alak szemébe nem néztem. Magas, karcsú,
mint az antilope, arcz- és bőrszíne az itteni nők szennyes színétől
elütőleg hasonló volt az aranyhoz, vállaitól kezdve egész csipőig
födetlen volt: minden tagja fényes és gömbölyű, mintha érczből lett
volna öntve; azon alul hosszú hófehér gyapotöltöny folyt le sarkáig,
festői redőkben tapadva termetéhez. Mind ez elég lehete arra, hogy egy
fiatal ember agyát fölgyújtsa; de ha arczába tekinték, azon különös,
földöntúli kifejezésű arczba, melynek aranyszínén egyszer-egyszer
keresztüllövellt az indulathajtotta vér rózsapirja, a vékony metszésű
hallgatag ajkakra s a hosszúkás, félig zárt szemekbe, melyek szempilláin
keresztül valami idegen tűz, valami pokolbeli fluidum látszott ereimbe
átszivárogni, akkor a szerelmi hevülést valami bódult, önérzéstelen
őrjöngés váltá fel bennem. Leigézve állottam előtte. Érzém, hogy
megbűvöl és nem tudtam ellene állani.
– Én azzal segítendék magamon helyzetedben, hogy átöleltem volna, szólt
közbe Smitth, egy meglehetős cynikus tüzértiszt, kinek haja már őszbe
kezdett csavarodni.
– Tettem. De azt bántam meg leginkább. E csodás, elasticus bársonysíma
test érintésére egyszerre oly erővel szökelt föl minden vér agyam felé,
hogy én, mint a gutaütött, lélekzetfogyottan rogytam térdeimre a leány
lábaihoz, kezeimmel öltönyébe kapaszkodva. Ekkor néhány szót szólt
hozzám azon a vad, idegen nyelven, a mit az afghanok beszélnek, mintha
valami sírból fölkelt lélek szavait hallottam volna. Lázas borzongás
futott végig; még egyszer félve, iszonyodva tekinték a csodás arczra,
melynek arany színével oly szokatlan igézettel ellentétezett a
rózsapiros ajk, a tűzlövellő szemek s a tekercsekbe font hosszú
aczélfényű hajzat. Beteges-lázasan, égő főfájással, hideglelős
vérforgással léptem ki kunyhójából s azon perczben minden bajom elmult,
nem hagyva egyéb utóérzést hátra, mint azt az emésztő vágyódást, melynél
kezdődik. Kedvem lett volna újra visszamenni, midőn harmadszor hallám a
takarodót s fölébredt bennem a katona, kit a kötelesség hív. Szeretném,
ha nem mentem volna oda soha.
– Nagyon heves a fiatal ember, veté közbe a vén tüzértiszt.
– De az igaz, szólalt meg egy vén katona közülünk, egy eszmét kapva meg
Davidson beszédéből, hogy az a nyelv, a mit ezek az emberek beszélnek,
alig hasonlít valamihez, a mi emberi, és ha az a leány is azon nyelvet
beszélte, úgy nem csodálom fiatal barátunk megrendülését; én vén ember
vagyok s mégis oly saját hatással volt rám minden szavok.
– Pedig én szeretném nyelvöket ismerni s nagy kár, hogy nem ismerem,
szólt közbe szivara hegyét elharapva s kiköpve Smith. Hogy majd ha
egyet-egyet elfogunk közülök, megtudhassuk, hova rejtette el kincseit.
Te talán érted a nyelvöket, Meliah? Micsoda? Hát emberi nyelv-e az, vagy
állaté, vagy ördögé?
E kérdés egy vén malayehoz volt intézve, ki seregünknek vezetőül
szolgált. Az afghanok feleségét, gyermekét megölték, tehát biznunk
lehetett benne.
A malaye fölkelt a megszólításra ültéből s oda jött közénk.
– Önök helyesen találgatták, monda végig simítva nagy hosszú szakállát,
az afghanok nyelve a gonoszlelkek nyelve.
Többen gúnyosan kezdtek kaczagni.
– Ha egy biblia volna önöknél, utána nézhetnének, hogy igaz-e az, a mit
mondani fogok?
– Nálam van, mondám. Nálunk skótoknál divatozó puritán szokásból soha
sem indultam hadba, a nélkül, hogy egy kis, nonpareille betükkel
nyomatott bibliát magammal ne hozzak, most is zsebemben volt. Kérdém a
malayet, hogy mit akar benne kikerestetni?
– Saul királyt, ki ezt a templomot építteté.
– Ezt itt előttünk?
– A gonosz lelkekkel. Oh, ne tessék nevetni. Önök szentirása világosan
mondja, hogy Saul király régi ismeretségben volt a földalattival.
Gyakran eljárt hozzá az úrnak gonoszlelke, a pokolbeli fejedelem,
Asasiel, a mikor Saul reszketve, láztól gyötörve ült királyi székében, a
dárdát kezében tartva, míg az ördög beszélt hozzá. Ilyenkor hivatá
magához Dávidot, ki trónja zsámolyára ülve, verte a lantot, szent
énekhanggal űzve a gonosz lelket a király elől, ki irtóztató szavakat
hallott a lelkét háborító szellem szájából, szavakat, mik lelkéhez
tapadtak, mik elől lehetetlen volt füleit elrejtenie, miket lehetetlen
volt elfelednie. Ilyenkor arra biztatá az ördög, hogy azon dárdával, mit
a király őrjöngő féltében kezébe ragadott, legkedvesebb emberét,
fogadott fiát, a szent énekest verje keresztül. A király irtózott e
gondolattól. Minden érzéke föllázadt ellene, és az ördög mégis
kényszeríté őt; az izzadtság csurgott homlokáról, szemei elhomályosultak
a küzdelemben, fogait csikorgatá, és ajka tajtékot vert s kétszer hajítá
az ördögtől kínzatva dárdáját az énekes felé. A fegyver mindig kikerülte
Dávidot s mellette fúródott a falba… Nemde, így van az irásban, uraim?…
– Igen, Meliah, csak folytasd.
– Egyszer elhagyta az Isten a királyt, a próféta megátkozá s azontúl
Asasielnek lőn fölötte korlátlan uralkodása. Ez kényszeríté őt, hogy
Dávidot hegyeken, országokon túl üldözve kergesse. Az ördög tudta jól,
hogy ez ember lesz egykor az Isten legnagyobb magasztalója, s
kényszeríté Sault, elfeledve hajdani ellenségeit, egész hatalmát ez
egyetlen ember ellen fordítani, ki neki nem vétett, sőt szerette s
kétszer adta tanújelét annak, hogy megölhette volna a királyt és nem
tevé.
E lélek megtanítá a királyt saját nyelvére, azon nyelvre, melyet ott
alant beszélnek, a király megismerteté ezt kettővel fiai közül; ezek
voltak Izbózeth és Mefibózeth, a király legkisebb gyermekei.
Asasiel, látva a jövendőben ama pompás templomot emelkedni, mit Dávid
utóda építendett az egek istenének, biztatá, gyötré Sault, hogy építsen
egy roppant templomot Astarothnak, mely név alatt tisztelék a vad népek
a földalatti Istent.
Saul nem mert hozzá fogni, félt, hogy az építők kitalálják titkát az
épület alakjából; ekkor Asasiel maga hozott neki építőket – az
alvilágból.
Fekete, szökdellő alakok, vad, sötét arczokkal, s villogó nyugtalan
tűzszemekkel jelentek meg a földön, kik mind valami csodálatos,
emberektől érthetlen nyelven beszéltek, s csak Saulnak tartoztak
engedelmeskedni. Ő és fiai érték e nyelvet.
Egy napon hírül vevé Saul, hogy ellenségei táborba gyülekeztek ellene, ő
is összegyűjté seregeit. Két, egymással szomszéd város falai alatt
szállott táborba a két ellenséges sereg, a városok nevei nem jutnak már
eszembe.
– Súnem és Gilbona, mondám én, rá akadva a bibliában az érintett helyre.
– Úgy van, folytatá a malaye. Saul meglátta ellenei táborát, először
életében rettent meg az ütközet előtt, az Isten lelke, ki a bátorságot
adja, eltávozott tőle. Nem nyughatott, tudni akarta a leendő harcz
kimenetelét. Ingadozni kezde Isten és ördög között, szeretett volna
menekülni innen, s nem fogadtatott be amott, kérdezé a prófétákat a
jövendő sorsa felől, azok hallgatva távoztak el tőle; az Urim, Tummim
néma maradt kérdésére, az Isten nem jelent meg álomlátásai között. El
volt hagyatva az égiektől, vissza kellett fordulni a földalattiakhoz…
Csodálkozva tekinték a malayera.
– Olvastad te a bibliát valaha? kérdém tőle.
– Sohasem; a mit mondok, hagyományul tudom, hanem hallottam, hogy a ti
szent könyveitek is bizonyságot tesznek róla… A király nem nyughatott,
ismerni akará sorsát, s miután prófétái nem adtak feleletet, a
varázslókhoz folyamodott. Uralkodása elején vallásos buzgalommal üldözé
őket, s most kénytelen volt azokat fölkeresni, kik előle elrejtőztek.
Egy asszony élt Endorban, egy vén boszorkány, azt látogatta meg Saul,
késő éjjel s álruhában: fölszólítá, hogy kérdezze meg a sirok lelkeit, a
holnap jövendője felől. Az asszony vonakodott, félt az ördöngősökre
szabott büntetéstől; Saul azonban esküvel és igéretekkel rávevé, hogy
idézze magára a jövendők tudásának lelkét. Az asszony engedelmeskedett;
a mint a hívott lélek reá szállt s eltölté ereit nem emberi lények
számára teremtett érzésekkel, elkezde vonaglani, szemei forogtak, haja
felborzadt, ajka elkékült, látni kezde s felsikoltva rogyott Saul
lábaihoz, rámutatva: «Te vagy a király! te vagy Saul». – «Ne félj, monda
a király, nem lesz bántásod, idézd előmbe a megholt próféta lelkét.» Az
asszony port hinte a földre, halálűző szavakat mondott, kezeivel
szétválasztá a levegőt, s ekkor sírbolti halavány fény mellett egy alak
emelkedett elő, halavány, testtelen légi kép, reszketve, mintha a szél
fúná lengeteg átlátszó alakját. A király nem birt rá nézni, eltakará
arczát palástjába, az asszony reszketve, sikoltozva tekinte az idézett
tüneményre, mely fölött hatalma volt, de melytől irtózott. «Mit látsz?»
kérdé tőle a király: – «Isteneket látok feljönni a földből.» – «Nézd meg
arczaikat, minőek?» – «Egy vén fehér ember, szólt reszketve az asszony,
hosszú bő palástban.» – A király oda nézett, s borzadva ismerte meg a
próféta arczát s leborult előtte a földre.
«Miért háborítál? kérdé tőle a lélek tompa enyészetes hangon. Miért
hivattál elő a sírból?»
«Holnap harczom lesz elleneimmel, beszélt a király, szólj, mit tegyek?
megmaradok-e?»
«Holnap te és fiaid – velem fogtok lenni», válaszolt a lélek, s
visszahanyatlott a földbe.
A király csüggedten rogyott le a földre. Még azon éjjel, a mint táborába
menne, kisérői rémülve vevék észre, hogy a király termetének kettős
árnyéka van, egyik háta mögött, melyet a holdvilág vet, a másik előtte,
szemben a holdsütéssel. E másik árnyék volt Asasiel. Midőn sátorába ért
és magára maradt, hirtelen egy fényes alak szállt alá elébe, mintegy a
sátor menyezetén keresztül, egy angyal négy szárnynyal és fényes
arczczal, mely hasonlatos az olvadó aranyhoz, s kezében éles, fényes
kétélű karddal.
«Én vagyok a Malach-Hamowesh, szólt a tünemény, az úrnak halálangyala,
ki átadott tégedet nekem, téged és a te fiadat és a te népedet mind.
Holnap meghalsz és ketté vágatol.»
Saul kiáltva hítta Asasielt. Az nem kelhetett, a földön feküdt, mint egy
árnyék, az úrnak angyala egyik lábával fejére hágott.
Percz mulva eltünt a tünemény, Saul reszketve kérte Asasielt, hogy
szabadítsa meg a haláltól.
«Életet elvennem szabad, de adnom nem», válaszolt a lélek.
«Tehát meg fogok halni?»
A lélek kivezette őt a sátor elé s fölmutatott az égre.
«Látod ott ama csillagot?» kérdé tőle.
«Egyet sem látok. Az ég sötét.»
«Úgy meg fogsz halni», monda a lélek szomorúan.
«Szabadítsd meg legalább fiaimat».
«Ha templomomat fel fogják építeni, élni fognak. Hivasd őket elő,
kérdezd meg tőlök, melyik lát csillagot az égen; ha lát valamelyik, az
élni fog, az menjen el a Paropamisus hegyek közé, hol szolgáim építik a
templomot parancsodra, ott készítsen egy hozzád hasonló alakot viaszból,
azt ültesse a királyi székbe, hogy meg ne tudják, miszerint meghaltál és
parancsoljon a te nevedben.
Saul úgy tőn, mint a lélek mondá. Előhivatá fiait, kérdezé tőlük, hogy
látják-e azt a csillagot az égen?
Három közülök semmit sem látott. Ezek voltak Jonathan, Abinadab és
Malkisuah. Nem tudom, úgy híják-e őket a ti szentirástokban?
– Igen.
– A másik kettő látta a csillagot. Ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth.
Másnap megütközött a király az ellenséggel. Látta elesni mind a három
fiát, s vesztett csata után saját fegyverével ölte meg magát, az
ellenség rátalált és elvágta fejét. Izbózeth és Mefibózeth
megszabadultak.
Ezek úgy tőnek, mint apjok meghagyá, viaszból egy alakot készítének,
mely hozzá hasonlított, azt felöltöztették királynak, koronát tettek
fejébe s nevében parancsolának a sötét szolgalegények fölött, kik
iszonyú erőlködéssel hordának köveket kövekre az Astaroth templomához.
Egy napon azonban a fehér hangyák és méhek meglepék a szobrot s mielőtt
a fiak észrevették volna, összeőrlék a viaszalakot, fejét elhordák
magukkal. A visszatérő dæmonok ijedten vevék észre, hogy a király fő
nélkül ül trónusában s összébb-összébb roskadozva, végre egészen
összedűl és porrá omlik.
Rögtön szétfutottak mind. Abban hagyták az építést, a templom így maradt
félbe. Az idő nem birt azóta egy követ is megmozgatni rajta. A mint egy
száz mázsás követ hoztak keresztül a levegőn, azt ott ijedtökben
elejték. A tudósok ráakadtak s azt mondták rá, hogy «meteor».
Izbózethet ez eset után saját szolgái megölték s fejét elvivék Dávidnak.
Mefibózeth pedig elbujdosott a hegyek közé nehány hívével Beerótból, s
minthogy mindkét lábára sánta volt, s bajnok nem lehetett belőle, ott a
tudományokra adta magát, embereit megtanítá a dæmonok nyelvére, a
bűvészetre, a csillagjóslatra; ezekből lett az afghan nemzet.
Ezek is, mint őseik, folyvást a dæmonok nyelvét beszélik, varázsolnak s
az ég csillagaiból jósolják, mikor lesz jó idő harczolni. Oh, az csodás
csillagászat, az övék. Itt nem egyes embereknek van külön csillagzatuk,
hanem a sorsnak magának: csillaga van a szerelemnek, a hadnak, a
lopásnak, a hajózásnak, csillaga minden sorsváltozatnak, s a mint az
ember egyik vagy másik befolyása alá botlik, úgy változik sorsa jobbra,
balra.
– Ez a hindu nekem nagyon tudálékosnak látszik, mormogá félig hozzám
intézve szavait Smith.
– Azt nem kell önnek csodálni; egy országban sem foglalkozik annyi ember
a theosophiával, mint Indiában, s Meliah azok közé tartozik, kik ifjabb
korukban magasabb tudományos művelődésben részesültek.
– Hát te nem vagy-e ismerős a csillagzatokkal, Meliah? kérdé a malayetól
a vén katona; tán ismered azt a csillagot, melyet az ördög mutatott
Saulnak, s melyet az nem látott?
– Oh igen, felelt komolyan a hindu. Most is ott van az, és most is a
harczosok szerencsecsillaga, és most is megvan az a tulajdonsága, hogy a
kik a harczot túl nem élik, nem látják meg.
– Ah, ezt mutasd meg nekünk, kiáltának fel tisztjeink, tréfás
kiváncsisággal. Egy ilyen csillagot szép volna nem látni.
– Szivesen, felelt komolyan a malaye, álljanak ide mellém.
Körüle álltunk. Az ég tiszta volt, a csillagok szokatlan fényben
ragyogtak.
– Látják önök itt fejünk fölött azt a három második nagyságú csillagot
egy vonalban, délnyugatról északkeletnek fordulva.
– Azok az Andromeda csillagai, szólt valaki közbe.
– Igen, a középső neve Mirák, a szélső Alamák… Alább kelet felé a
tejúthoz látszik az Algol, mely minden két éjjel fényes s másik éjjel
homályos. E négy csillag között van egy kisded ködfolt.
– Azt látjuk, mormogák tisztjeink mind.
– És azon ködfolt közepében van az a csillag, melyet Asasiel mutatott
Saulnak.
– Ah! kiáltának fel társaim, ott semmi sincs. S nevetve fogák körül az
indust. Meliah meg akart bennünket tréfálni.
A malaye eltitkolhatlan zavarral fordult hozzájok: «És senki sem látja
azt önök közül?»
– Én látom, szólt ekkor közbe egy fiatal dragonyos kapitány, kit
Drumfieldnek hívtak.
Mindnyájan megdöbbenve néztünk reá.
– Az ördögbe, ne tréfáljatok, lehetetlen azt nem látni, kiálta közbe
Smith hevesen. Ott van világosan és a ki nem myops, láthatja.
– Ugy-e, ön is látja? kérdé Drumfield.
– Mi az? mi az? kérdezősködék a fiatal Davidson, ki eddig gondolataiba
elmélyedve nem figyelt a beszéd folyamára, s most az élénkebb zajra
előjött.
Megmagyarázták neki a helyet, hol a csillagnak látszani kelle s feszült
várakozással lesték, mit fog észrevenni?
– Hát természetesen, hogy ott van, felelé, egy harmadrendű csillag; de
igen könnyen kivehető, épen a ködfolt közepében.
Most már igazán megzavarodottan tekinténk egymás szemébe, az arczok
elhalaványultak; az mégis különös volt, hogy egy és ugyanazon csillagot
három ember lásson és a többi nem.
Még egyszer oda tekinték, élesen benézve a ködfolt közepébe.
– Valóban, ott látszik egy csillag, mondám elbámulva; de rendkívül
homályosan, alig lehet negyedrangú csillag.
– Ah ön nem jól lát! kiáltának rám minden oldalról.
– Ott nincsen semmi, kiáltának egyfelől, míg másrészről azért támadtak
rám, hogy mint tudom azt a csillagot homályosnak nézni, mikor az a
legszembeötlőbb fényes.
És valóban én a leirt helyen egy kis pislogó homályos csillagot láttam.
– Ez összebeszélés! mondának többen, próbára akarják tenni hitünket.
Majd megkérdezzük sir Browdingot, ő nagy astronom, könyv nélkül ismer
minden apró mécset az égen, majd ő meg fogja mondani, hogy kell-e azon
helyen csillagnak lenni?
S ezzel többen társaink közül elmentek a colonelhez s kevés idő mulva
diadalmas arczczal jöttek vissza. A colonel azt mondta: hogy az
Andromeda ködfoltjában nincs csillag, nem is volt soha.
Társaink nevettek, bolondoztak velünk, csúfolták az öreg malayet, hogy
felsült az astrologiával; mi pedig halaványan, elijedve néztünk egymás
szeme közé. Míg társaink azt hitték, hogy tréfálunk, mi világosan láttuk
a csillagot, Smith, Davidson és Drumfield fényesnek, én magam
homályosnak.
Az öreg malaye eltünt körünkből; az őrök azt mondák felőle, hogy
félrement egy bokorba, ott lefeküdt és sír.