Még a mostani hindostani fejedelem őse, első Akbár hívta az angolokat
segédül külellenségei ellen. Minden oldalról szorongatva volt; egyfelől
a mysorei rajah, Hider Ali verte szét seregeit, másfelől a szomszéd
nomád népek jöttek elő hegyeik közűl; pusztítva, dúlva nyomultak
birodalma belsejébe, Delhit elfoglalák, s kétszáz millió guinéere menő
kárt tettek az országnak. Ily helyzetben nem volt mit tennie, mint magát
Anglia karjai közé vetni. Az angolok védelme alatt ismét erősbülni kezde
a birodalom, s bárha önállóságából sokat elvesztett, de külellenségeitől
megszabadult. A nomád népek visszavonultak ismét bejárhatlan hegyeik
közé, Hindukush és Himmelaya vad bérczei tán újabb századokra elrejték
őket, a Sind és Ganges partjain a vándorfajok kecskebőr-sátrai helyét
elfoglalák a britt kereskedelmi társulatok bureaui.
Csupán egy faj tartotta ki legmakacsabbul a harczot. Mikor már a
többinek híre is mulni kezdett, ezek még akkor is elő-előtörtek a
laktalan pusztákból, a Salamon-hegy havas bérczei közül, gyalog,
lóháton, olykor ördöngös bőrcsónakaikon, mikkel a hegyek közül eredő
Indus-folyam kataraktáin is tudtak hajókázni; rohantak előre sebesen,
nyomában a jöttüket megelőző rémhírnek; ölték, a ki halandó volt,
rabolták, a mi szemöknek megtetszett, s ha észre vették, hogy valahol
komolyabb készületek vannak ellenök, ismét oly hirtelen eltüntek, mint
jövének.
Betöréseik mindig sűrűbbek, mindig alkalmatlanabbak kezdtek lenni, a nép
puszta nevök előtt reszketett, volt is oka rá; a hol ők egyszer végig
vonultak, azon a folton még a föld sem termett esztendőkig.
Ezek voltak az afghanok.
Mikor én a keletindiai hadsereghez jöttem, még akkor is réme, insége
voltak a hozzájok közel lakóknak.
Egyszer azonban egy indigó-telepítvényt találtak megrohanni, mely a
Blackfort-ház tulajdona volt; a telepítvény helyén nem maradt egy élő
fa, egy zöld növény, egy levert karó, egy felismerhető emberi holttest,
nemcsak megölve, lerombolva, hanem a szó teljes értelmében semmivé volt
téve minden. Csak az elébb elfutott szomszédok hozták hírül, hogy ott az
agfhanok jártak.
Ezt többé elnézni nem lehetett. Míg a vad szomszédok csak a falvak
fölégetéseire szorítkoztak, addig senki sem gondolkozott mulatságaik
megzavarásáról; hanem a Blackfort-ház már egyszer a legtekintélyesebb
gyárházak egyike volt Angliában s az ezen elkövetett injuriát
megtorlatlan hagyni nem lehete.
Rögtön egy tekintélyes hadcsapat indíttatott el Calcuttából a Hindukush
felé, négy zászlóalj vadász, négy osztály lovas karabinier; egy lovas
ágyúüteg és egy röppentyűtelep kiséretében, melyhez egy század utász
volt mellékelve. Ez utászszázadnál voltam én főhadnagy.
Egész a Malhavi határhegyekig legkisebb ellentállásra sem akadtunk,
itt-ott találtunk csupán feldúlt, leégett falvakat, levágott erdőket,
mik az afghanok itt jártáról tevének tanuságot.
Az erdő bevágása nekik sajátságos védelmi rendszerök szokott lenni; ha
üldöztetnek, félig befürészelik a fák derekait, a hol az út végetlen
kiterjedésü erdőkön visz keresztül s mikor üldözőik a veszélyes helyre
érnek, a szélső fákat neki döntik a többieknek s azok egymásra zuhanva,
gyakran embert és lovat ott temetnek.
Ily jelenetnek mindjárt a legelső napokban voltam tanuja; mielőtt egy
afghant láttunk volna, az előttünk vonuló karabinier osztály előlovasait
egy pillanat alatt összetörte a halomra zuhanó erdő. E jelenethez képest
egy mína felvettetése csak szinpadi tréfa. A fák irtózatos roppanással
hullottak egymásra, a nőttön növekedő harsogást csak egy iszonyú kiáltás
multa felül, a közbeszorult vadállatok és madarak halálordítása, s a
másik pillanatban, mintha a forgószél ragadná fel magával, egész fellege
a menekvő madaraknak támadt elő az erdő romjaiból, saját egybegyűlt
ijedt kiáltásával töltve be a levegőt.
Szerencsénkre a lovas osztály nem volt még benn az erdőben, csupán az
előre küldött két őr lovag veszett oda; hanem az útat felfogó
fatörzsökkel még másnap is volt bajunk s utóbb is csak ágyúütegünk
hátrahagyásával hatolhattunk rajta keresztül.
A brigade-vezér, sir Browding, semmi akadály által sem hagyva magát
visszariasztani, parancsot adott másnap a tovább nyomulásra.
Dél tájon elértünk a Hindukush hegyek aljáig, melyeknek czédrus erdeiből
vágtatva rohan elő az aranyhomokos Sepra folyam. A távolban
meglátszottak a Salamon-hegy csúcsai, melyek örök hóval lepve, e
hegyláncz legmagasabb részét képezik.
Ez már az afghanok tartománya. Útközben több üres falura bukkantunk,
melyekből jöttünk hirére minden élő lélek kiköltözött. Nem találtunk
egyebet az agyagból vert üres kalyibáknál.
Hanem láttunk néha előttünk egyes, vad kinézésű lovagokat, nagy, magas,
hegyes süvegekkel, viczkándozó lovakon, egy-egy perczre előtünni az
erdőből s ismét sebesen visszanyargalni, rendesen oly távolban, hogy
lőni nem lehetett rájok.
A lovagok mindig sürűbben, mindig közelebb tünedeztek elő s a velünk
hozott malayok, kiket kémekül ereszténk előre, hírül hozák, hogy a Sepra
tulsó partján nagy csoportban várnak ránk az afghanok, átkelésünket
meggátolandók.
A kérdéses hely közelébe érve, a gyalogezredek a folyam innenső partját
ellepő chinabokrok közé lőnek elhelyezve, a röppentyűtelep egy dombra
fölállíttatott, s míg egy ezred vadász csatárlánczban nyomult a folyam
felé, a lovasság nagy része a folyam mentében fölfelé vonult, a folyam
sekélyesebb részén keresztül az ellenség háta mögé kerülendő.
A legelső röppentyűre, mely a tulsó part bokrai közé röpült, egy percz
alatt megelevenültek azok. Száz meg száz alak, mely eddig rejtve volt:
gyalog és lovas, ugrált elő a part mögül, a bokrok, a sziklák
rejtekéből, s rohant összezavarodva a távolabb erdőnek, egy lövést, egy
kardcsapást sem kisértve meg.
Mi azt hivők, hogy könnyű szerrel legyőztük az átkelés akadályait s
rögtön hidat vertünk a sebes folyamon összekötözött bambustörzsökökből,
melyen gyalogságunk legkisebb zavar nélkül kezdett keresztülvonulni.
Alig valánk azonban felényire a tulsó parton, midőn egy mindenünnen
hangzó pokoli ordításra, köröskörül az erdőből töméntelen vad,
sátánalakú nép rohant elő, az átkelt csapatokat minden oldalról túlnyomó
tömegekben támadva meg.
Nem első csata volt ez, melyben részt vevék, de félelmesebb ellenség
szemébe nem néztem soha. Ezek a szilaj fekete alakok viczkándozó
lovaikon, sötét arczaik homályából, melyek csaknem egészen be voltak
nálok nőve szénfekete szakállal, nyugtalan, éles, vadállati szemek
villogtak elő, feketén, mint az éjszaka. Öltözetük is oly vad, oly
rendkívüli volt, mintha az emberek nemzeti szokást csináltak volna
abból, hogy kinézésök irtózatos legyen, s ha szólani hallotta az ember,
mintha dæmonok beszédét hallaná; minden, a mit az ember álmaiban látott,
regékben hallott elmondatni, rémségest, csodálatost, földfölöttit és
földalattit, eszébe jutott e szavakra, miknek kiejtése alig hasonlított
emberi nyelvhez.
Csapataink rögtön tömegeket formáltak s kemény sortüzeléssel fogadák
megtámadóikat.
A déchargeok azonban, mintha csak élettelen árnyékok közé lettek volna
lőve, legkisebb hatást sem idéztek elő a támadókban; lovaikra lehasalva
nyargaltak felénk, úgy, hogy csak fölemelt fejeik látszának elő, villogó
szemeikkel; körülszökellték négyszögeinket, pokoli vérszomjú
gúnykaczagás közt, nevetve és beszélve hozzánk azokat a vad, ijesztő
szavakat, a mik nem emberi nyelv és emberi fül számára látszának alkotva
lenni.
Katonáink szuronyszegezve várták be a rohamot, mielőtt azonban
összecsaphattak volna, egy vadállati bőgéshez hasonló kürtrivalgás
szólalt meg az erdőből, támadóink megdöbbenve látszának rá figyelni s
azzal irtózatos hahota, kecskemekegés és hiénanyivás hangjai közt
megfordultak s hánykolódva, viczkándozva apró kusza lovaikon
visszacsörtettek az erdőbe.
Percz mulva hallható volt oldalvást lovascsapataink trombitahangja,
melyeknek átkelése okozá elleneink gyors visszavonulását, hátralévő
gyalogságunk gyorsan átkelt a túlpartra, néhány röppentyű süvöltött még
a rohanók után a banaánfák labyrinthos sűrűjébe, azután csatarendben
vonultunk előre az afghanok nyomában. Lovagaink egyszer-egyszer
utólérték őket, a köztök támadt verekedés azonban alig tartott néhány
pillanatig: úgy látszék, mintha nem tartották volna még magukat elég
erősöknek velünk nyilt csatát elfogadni.
Naplementig üldöztük őket be a hegyek közé; a legvégső pont, melyet
elértünk, egy a hegyoldalba épített puszta épület volt, a velünk volt
malayok állítása szerint a Saul temploma.
Csodás, sajátszerű rom, nem olyan, mint más romok szoktak lenni,
össze-vissza düledezve. Ez épen, egészen állt, mintha csak félbe volna
hagyva, s ezredévek után arra várna, hogy valaki folytassa. Az épülethez
a legkeményebb anyagok vannak használva, színes porphyr és fekete
bazalt, miken az idők foga egy csorbát sem ejte, a síma lapok lazurja
még folyvást tükörfényes, csupán oda, hol egyik kő a másikat éri,
ültetett a vadon természet százados aloe- s óriási cactus-töviseket.
Az építészeti modor is, mely ez épület styljét elvadítja, oly szokatlan,
oly kiválólag merész, minőt sehol másutt emberi kezek művein nem
találni: a vakmerő boltozatok, az óriás architrab, melynek több mint
ezer mázsás bazaltoszlopát a legbámulatosabb erőművek által lehete csak
a levegőbe fölemelve úgy keresztbe fektetni, a hogy az mind e mai napig
látható, mindez arra mutat, hogy itt valaha magasabb, erősebb,
hatalmasabb lények éltek, mint minők most, lett légyen azok neve dæmon,
vagy ember.
A nagyszerű rom oldalához egy kis sárból rakott galyiba van ragasztva,
mint valami fecskefészek, gúnytanújeléül annak, mennyivel kisebb helyen
megfér testben és szellemben a mostani ivadék, mint titáni ősei, kik
helyt adtak neki.
E helyen túl a beközelgő alkony miatt nem lehete mennünk; éji szállásra
tehát odább levonultunk egy tisztás térre, mely a sűrű erdő között
csupán batatákkal és törpe keleti szilvabokrokkal levén benőve, tábori
állomásra alkalmas helynek látszék. A Saul-templom több ezer lépésnyire
maradt el előttünk, a keleti csillagok alkonyfényénél óriási formákban
előtünve, a mellé nőtt pálmák úgy lengtek falai közt távolból, mint aszú
fűszálak.