Másnap korán reggel sir Browding összehivatta a tiszteket és a vezetőket
s a napi parancsokat kezdé kiosztani. Nekem előre kell mennem, az
elrontott útakat helyrehozhatni, Davidson parancsot kapott a
Saul-templomhoz előőrségre menni, a malayok minden irányban
elindíttattak kémkedésre, Meliah pedig egy levelet kapott a coloneltől
az afghanok vezéréhez átviendőt.
– Köszönöm, sir, szólt a hindu, visszautasítva a megbizást, erre nem
vállalkozom, semmi kedvem, tevé utána halkan, de a körülállóktól
hallhatólag – olyan néphez követül menni, a ki a küldött idegeneket
elevenen szokta megsütni.
– Úgy uraim, szólt a colonel kegyetlen phlegmával önök közűl kell
valakinek parlamentairül átmenni. Többiek között: ön Smith, – különben
sincs semmi foglalatossága, minthogy ütege elmaradt, érti is a hindu
nyelvet, üljön csak lóra, s adja kézhez ezt a levelet.
Smithnek különben nagy vörös ábrázatja volt, most az egyszer nagy fehér
ábrázatot kapott helyette. Szó nélkül átvette a levelet, keblébe dugta,
s lóra ült. Ő jól hallotta a malaye észrevételét, s érdemesnek sem
tartotta tőlünk elbúcsúzni, oly bizonyosnak tartotta, hogy ott vesz.
– Ah uram, önnek nincs mit félnie, biztatá a malaye; ha az én hajam oly
ősz volna, mint az öné, magam is neki mernék indulni; az ősz hajak ott
tiszteletben vannak tartva, s ön a csillagot is látta.
Smith tréfának vette a biztatást, s bosszúsan vágta sarkantyúját lova
oldalába. A heves paripa erre elkezde bőszülten ágaskodni, hánykolódni,
Smith még élesebben nyomta oldalaiba a sarkantyút, mire a toporzékoló
paripa egészen fölegyenesedett s egy pillanat mulva lovagjával együtt
hanyatt vágta magát, s még kétszer megfordult az alá esett lovag testén,
míg lábra tudott állni.
Smith szájából ömlött a vér, az oda futott orvosok azt mondák, hogy
meghalt s félre vitették.
– No ennek sokat használt a csillag látása. E cynikus észrevételt hallám
itt-ott e eset után tétetni. A colonel egy másik tisztnek inte, hogy
vegye át az afghanokhoz viendő levelet. E tiszt Drumfield volt, a fiatal
barna dragonyos. Ennek már nem volt mit biznia az ősz hajakban, de annál
inkább bátorságában, mely a veszély félelmét nem hagyta ismerni; kardját
felakasztva, lovára ugrott, s bennünket büszkén üdvözölve elnyargalt.
Én magam is nemsokára elindulék az útakat javíttatni, mik készakarva
lehengergetett sziklákkal egészen járhatatlanokká voltak téve. Az idő
egész délig kellemesen hűs volt, déltájon a forróság miatt néhány órai
nyugalmat engedék embereimnek. Alig ülhettek le azonban pihenni, midőn
mintha a föld okádná ki, oly hirtelen száguldtak elő minden oldalról
pokoli lármával ama fekete, ijesztő alakok, hegyes fejű, kurta,
viczkándozó lovaikon s iszonyú ordítás, hahota és mekegés között
támadtak reánk.
Én azonban előre gondoskodva a védelemről, egy részét csapatomnak mindig
fegyverben tartottam s most a csapat élére állva, jó közelre bevártam
őket, s csak akkor adattam rájok tüzet, midőn minden lövésnek találni
kelle. A décharge nem volt hatás nélkül, mert a csapat a helyett, hogy
ránk rohant volna, hirtelen félre kanyarodott s nemsokára újabb zajukat
hallók a tőlünk távolabb eső Saul-templom felől. Nyomukban mindenütt
folyt a vér, de egy halott sem maradt ott; ez a faj még holtan sem esik
le lováról.
Mikor félrekanyarodtak, néhány pisztolylövést tettek felénk, s
ugyanakkor úgy érzém, mintha mellemet valami egy perczre megütötte
volna. A hogy embereimhez fordulék, valami szokatlan megdöbbenést vettem
észre arczaikon, egyike a hozzám közel állóknak oda ugrott mellém s
megragadta karomat, ezen szavakkal: «Mindjárt el fog esni». S hevesen
gombolta fel az öltönyt mellemen. Csak akkor vettem észre, hogy a vér
egészen ellepte ruhámat s valami lélekzetfojtó szúrást kezdtem érezni
mellemen. Meg voltam lőve. Egy pillanat mulva összefolyt szemeim előtt a
világ, lábaim ingadoztak, eszméletemet vesztve lerogytam, s mire
föleszméltem, már a táborban valék, s jól hallottam, midőn valaki azt
mondá fölöttem: «Ez is látta tegnap a csillagot».
A mint mindinkább eszmélni kezdék, szokatlan robaj, szörnyűködés zajlott
a táborban, száguldozó lovagok érkeztek az erdőből, s világosan hallám,
a mit a colonel beszélt hozzájok és azok ő hozzá.
A bennünket megtámadott afghanok tőlünk elriadva a Saul templomi
előőrsökre rohantak, s azoknak nagy részét leölték.
– Hol maradt Davidson? kérdé a colonel a megmenekültektől.
– Ott veszett, felelé egyik. Én magam láttam, mint szúrták fel levágott
fejét egy dárda hegyére.
– Miért nem szabadítottátok meg?
– Már késő volt, közülünk is mindenki ott veszett, a ki közelebb állt.
– Ez is látta a csillagot – hallám újra gúnyosan mondatni.
A rám jövő sebláz újabb eszméletlen állapotba helyze, zavart alakok és
eszmék rajzottak agyamban, egyik a másikat üldözve, de jól emlékezem rá,
hogy mind e zavart kép között legelevenebben láttam a vén malaye
alakját, a mint kezeit hóna alá dugva, szomorúan beszélé társainak a
kémek által meghozott hírt: hogy az afghanok a hozzájok küldött
parlamentairet holnap fogják kivégezni. «Különös! suttogá az öreg hindu,
pedig mind a négyen látták a csillagot, s mégis mind a négy elveszett».
Borzadva hallám, hogy én is az elveszettek közé vagyok sorozva, de
testemnek nem volt megmozdulásra való ereje többé, s a mi kevés
lelkemnek megmaradt, azt is letörték az újabb lázrohamok. Csupán azt
véltem még hallhatni, hogy másnapra általános támadás volt rendezve az
afghanok ellen.
A mint a reggel első sugára sátoromba besütött, felébredék. Lázam
elmult, csupán valami lankasztó bágyadtság érezteté még velem, hogy meg
vagyok sebesülve; a belépő tábori orvos nagyon meg volt elégedve
állapotommal. «Ah hisz önnek semmi baja sincsen, monda, köszönje ön
bibliájának, mit zsebében viselt, a golyó azon ment keresztül, a seb
jelentéktelen, a biblia nélkül ön most igen csöndes ember volna».
– Anyám nem hiába unszolt, hogy el ne hagyjam magamtól.
– De nemcsak ön az, a ki így helyre jött, folytatá az orvos, beszédre
kapva. Az éjjel Smith, kiről azt hittük, hogy a ló agyonzúzta, szinte
magához jött, ma már beszél és minden tagját birja. Én valóban legkisebb
csudálkozás jelét sem mutatnám, ha önnek másik két csillaglátó társa is
föltámadna halottaiból. Szegények, jó volna biz az rájok nézve.
E pillanatban valami zaj hallatszott a sátoron kívül, valami örvendetes,
csodálkozó kiáltozás. – Az orvos kinézett, s percz mulva hüledezve tért
vissza: «Nem mondtam? szólt, önnek társa épen most érkezik a tanyára,
épen, egészségben, mije sem hiányzik.»
– Kicsoda? kérdezém, kiváncsian emelkedve föl ágyamban.
Davidson, kinek levágott fejét valamennyien látták, kik a
Saul-templomtól megmenekültek.
Kiváncsi voltam őt látni, kivitetém magamat a szabadba s kettős lőn
csodálkozásom, egyfelől Davidsont pillantva meg, másfelől azt látva,
hogy a sátorok mind eltüntek a térről, a tábor helyén csak gyönge
escorte maradt, mely a hátrahagyott betegeket őrzé. A fősereg hajnal
előtt elvonult előre.
– Merre ment a parancsnok? kérdé Davidson, s egész lényegén valami
izgatott, bágyasztó kimerültség volt észrevehető.
– Azt nem tudom, felelé az orvos, ma még titoktartóbb volt, mint
egyébkor, nekünk azt parancsolta, hogy innen meg ne mozduljunk és
seregeivel jobbra-balra eltávozott, hogy még ne is gyaníthassuk az
irányt, melyet kitűzött.
– Már most merre keressem őket?
– Legokosabban teszi ön, ha itt marad, úgy is oly rosszul néz ki, mintha
négy éjjel egymásután virrasztott volna.
És valóban Davidson arcza tegnap óta úgy elváltozott, hogy alig lehete
ráismerni. Szemei beestek, arcza elsápadt, ajkai megvékonyultak, és
szemei körül valami idegenszerű tüzes veresség volt észrevehető.
Leült mellém, nem birva lábain állani, alig látszott észrevenni, hogy én
is beteg vagyok.
– Mi lelt? hol jártál? kérdezém tőle, kinézésén megütközve.
– Ah, az pokoli kaland volt, felelé sóhajtva, pokoli kaland. Alig
hiszem, hogy valaha kigyógyuljak belőle, vagy a fejem, vagy a szivem
örökre meg van rontva.
– Az Istenért, mi történt veled?
– Az a leány… az a leány! soha sem fogok nőre gondolhatni többet, a
nélkül, hogy borzadás ne fussa át lelkemet.
– Tőle jösz?
– Isten tudja, honnét jövök? Ah barátom, nem feketék az ördögök, hanem
asszonyok, szép asszonyok, az ő szemeik lángjában van a pokol, a mi
engem most is éget, most is emészt, gyötör.
– Ön beteg, szólt közbe az orvos.
– Meglehet, megvagyok igézve.
– Vagy tán megmérgezve? Evett, vagy ivott ön valahol valamit?
– Semmit, semmit. Meg vagyok igézve.
– Az nem lehet; ezek a hinduk nagy tökélyre vitték a méregismeretet, nem
csak ételben italban tudják azt beadni; egy érintés a homlokon, egy
leülés a megmérgezett helyre, a beszivott illat képes az ő ætheri
mérgeiket odább adni. Szóljon ön, hol volt, mit csinált, kivel
érintkezett? Mondjon el mindent, nekem tudnom kell, mert orvosa vagyok.
Davidson két tenyerébe hajtá szenvedő fejét s reszketeg, izgékony hangon
elkezde beszélni.
– A mint a Saul templomához kiértünk, csapatomat őrhelyeire elrendezve,
magam egy szolgám kiséretében körüllovaglám a tájat. Valami mondhatlanul
kényszerítő érzés arra késztetett mennem a kunyhó felé, míg valami
komolyabb benső szózat megdöbbentve állított meg útamban, eltaszítva
onnan. E megdöbbentő szót akkor félelemnek neveztem magamban, s büszke
daczczal indultam leküzdésére a kunyhó felé, azon katonás határozattal,
hogy a kit benne fogok találni, legyen az férfi vagy nő, vagy ördög,
mint ellenséges kémet elfogom és magammal viszem. E szándékomat azonban
rendkívül megzavarta azon körülmény, miszerint a kunyhó lakóját már
mintegy reám várva találtam ajtajában, aranyszín arczán szokatlan
mosolygás fénye piroslott, ajkai rubin hasadékán a legtisztább fogak
gyöngysora látszott elő, s az a tűz, mely fölemelt szempillái alól felém
lövelt, nem volt az a leverő, visszataszító villámfény többé, mely első
találkozásunkkor, hanem valami édes, éltető, melegítő, eleven napvilág.
Oh minő vágyam volt e napvilágnál melegedni. Elfeledém határozatomat,
melylyel oda jövék s lovamról leugorva, nem törődve semmivel a világon,
odarogytam a csodás lény lábaihoz, térdeit átölelve s csókjaimmal
halmozva el, a hol értem. Ő lehajolt hozzám és fölemelt, s tiszta hindu
nyelven megszólítva, hivott be magához. Szavai, kelet legköltőibb
hangzatú nyelvén intézve hozzám, végkép elbűvöltek; rohantam,
tántorogtam utána, kezét reszkető kezeim közt tartva és szemeimmel nem
birva megválni ragyogó arczától. A kunyhó hátulja, melybe vezetett, a
Saul-templom falához van ragasztva. Csak akkor vettem észre, hogy a
kunyhóból egy bejárás visz a rejtélyes épületbe s a kunyhó maga csak a
bejárás elrejtéseül van ide tapasztva. Két hosszú földalatti folyosón és
számtalan csigalépcsőn keresztülhaladva, végre egy tágas gömbölyű
terembe ért velem, melynek csodás faragványú oszlopai, középett mind
összejőve, egy merész boltozatot képezének, minőről épitésznek soha
eszméje nem volt. Egyik oszlop a másikat tartja, egyszerre kellett mind
valamennyit fölállítani, mert ha csak egy hiányzik belőle, az egész
összedűl; a terem közepén valami láng égett egy üres csészében, sem
kanócz, sem olaj, semmi éghető anyag nem volt körüle, ott lebegett a
csésze fölött az üres légben.
– Naphtha lehetett az, vágott közbe az orvos.
– A terem oldalai nehéz virágos selyem és thibet függönyökkel voltak
beaggatva, miknek egyike egy alacsony kerevetet látszott félig
eltakarni, mely hosszú, fényes selyemszőrű angora szőnyeggel volt
beteritve; a leány oda futott, félrerántotta a függönyt, egy ott közel
álló kis elefántcsont asztalt odarántott, s mellém ülve, átkarolt,
megölelt, s édes kedves hangon elkezde kinálni előbb étkeivel, azután
csókjaival. Az asztalka rakva volt izletes, zamatos keleti gyümölcscsel
s metszett hegyi kristály üvegekkel, mikben narancs és rubinszín italok
töltve, de én egyikből sem izleltem semmit.
– Azt ugyan jól tevé, meg voltak mérgezve bizonyosan, szólt közbe az
orvos.
– De nem azért, mintha ez akkor eszembe jutott volna, hanem, mert sokkal
édesebb gyönyör volt hozzám közel. A csodálatos lény kábító lehellete
arczomat égeté és szemei égeték bennem a lelket; átkaroltam, magamhoz
szorítám oly erővel, hogy azt hivém meg kell halnia ölelésem miatt, s
mentül erősebben szorítám szivemhez, arcza annál igézőbben, bájolóbban
mosolygott reám, s midőn ajkaival hévvel kereső ajkaimra hirtelen
lehajolt, azt hivém, az ég szakad rám, minden túlvilági gyönyöreivel. E
pillanatban homlokomra tevé kezét, s ekkor úgy érzém, mintha azon ujjai,
mik halántékomhoz értek, nedves helyet hagynának magok után s azon három
ujj helyén még azután is valami hűsítő érzés maradt hátra.
– Az volt a méreg, mormogá az orvos magában.
– E pillanattól kezdve csak azon üdvezítő érzésre emlékezem, mely
ereimben végig hullámzott, egy perczre a fölmagasult gyönyör minden
érzékeimet elvevé, megszüntem látni, hallani, lelkem és testem két
különvált lénynyé szakadtak, nem eszmélék magamról.
– Ez mind a méreg hatása volt.
– Midőn ismét magamhoz tértem, az emésztő élvezetláng még forralta
véremet, idegzetemet kínteljes csiklandozó gyönyör reszketteté, szivem
szökellt. A leány ott ült mellettem, elbűvölő, észvesztő alakja alig
volt tőlem egy lépésnyire; közelebb akartam hozzá menni, kezemet akartam
utána kinyujtani, és nem tudtam megmozdulni többé… Minden tagom, minden
izem meg volt merevedve. Szólni akarék, s nem birtam ajkamat kinyitni,
le akartam hunyni szememet s az sem volt hatalmamban többé… Tetszhalottá
voltam téve.
– Mondám, hogy méreg! kiálta az orvos triumpháló hangon. Ez éghajlat
csodás növényei képesekké teszik az embereket oly hihetlen hatású mérgek
készítésére, miknek mi neveit sem ismerjük.
– És vérem, szivem, lelkem élt. Láttam, eszméltem és nem tudtam
mozdulni. A leány pedig oly gyöngéden, oly szeliden nézett reám, hogy
nem tudtam őt magamban átkozni. Ekkor úgy tetszék, mintha alattunk, a
padlat alatt valami tompa zörgés, zúgás moraja jönne közelebb. A leány
hirtelen felugrott a kerevetről, a szőnyeg alól egy hosszú éles
yataghánt vont elő. Szemei vadul villogtak, ujjaival végig pöngeté a
fegyver élét, s azzal hirtelen kirohant a teremből. Percz mulva
elfojtott kiáltás hangzék kívülről neszelő füleimbe s nemsokára
visszatért a leány, egy levágott főt hozva kezében… ott künn hagyott
szolgám fejét. Iszonyú erőködéssel feszítém meg idegeimet, szét akarva
törni a lebilincselő igézetet; most már nem a leány után, hanem kardom
után akartam kinyujtani kezeimet… és nem tudtam megmozdulni. A leány
leveté a padlatra a véres yataghánt, az angora-szőnyeggel egészen
betakarta termetemet, szolgám fejét oda téve maga mellé, kardommal és
tollas fövegemmel együtt. A föld alatti zörej most ismét hallatszott, de
már sokkal közelebb. Percz mulva hallám a függönyöket suhogni, a terem
megtelt emberekkel, hallám azokat a kárhozatos dæmoni szavakat, mik oly
borzalommal tölték el a szivet. Ezek az afghanok voltak, kik egy
földalatti rejtek úton jöttek ide, előcsapatom háta mögé. A leány egyik
kezét és fél térdét rám tevé, oda szoríta a kerevethez s néhány ördögi
szót mondott az afghanoknak, azok maniacus örömordításban törtek ki erre
és oda rohantak. Azt hivém, el vagyok veszve. Ekkor a leány odanyujtá
nekik a levágott fejet és tollas kalapomat, azok feltették a véres főre
a kalapot s azt egy dárda hegyére szúrva, ordító ujjongatással rohantak
ki a teremből.
– Ah, ön ezúttal köszönettel tartozik annak a dámának, hogy
megszabadítá.
– Átkom reá! Birtam volna csak magammal, nem lett volna az ő
szabadítására szükségem.
– Kétlem, Davidson barátom, mert a kik a Saul-templomon túl voltak,
azokból egy sem jött vissza, csak az utóőrök tudtak megszabadulni.
Az afghanok eltávoztával ismét feltakarta arczomat a leány, oda borult
rám, megölelt, megcsókolt, s azután valami balzsammal megkenve
szemhéjaimat, lassanként érzém, hogy tagjaim merevültsége feloldódik,
szempilláim könnyedén lecsukódnak, érzém, hogy testem visszakapja
mozgását s azon gondolkoztam, hogy mint fogok rögtön felugrani, s
kardomat a varázsló kisértet szivébe döfni, ezt gondolám s e gondolattal
elaludtam.
– Ez volt a másik méreg mithridatja – ellenmérge.
– Midőn fölébredék, ismét e gondolat jutott eszembe. Fölugrottam. A
kunyhóban találtam magamat egyedül és sehol sem lelém a nyilást, mely
onnan a templomba vezet. Ha a szerte elhullott holttesteket nem láttam
volna, azt kelle hinnem, hogy egy évig aludtam, s álmodtam mindazt, a mi
velem történt. És most úgy fáj minden tagom, idegeim érzékenyek, fejem
kábult és vérem nem akar lecsöndesülni, semmivé vagyok téve.
– Nincs önnek mitől tartani, a mithridat elölte az erősebb méreg hatását
s a vincetoxikont az erős ifju természet kiheveri. Hanem az, a mi a
dologban legcsodálatosabb: hogy ön is látta tegnap az Andromedában a
csillagot s ime ön is a legvilágosabb halálveszélyből kimenekült, míg
küldött társai többnyire ott vesztek. Még csak Drumfield van hátra; ha
még ezt is ép testben látnám haza térni, csakugyan azt kellene hinnem,
hogy a többiek mind el fognak veszni. Hanem ezt szegényt az afghanok mai
nap alkalmasint martyrrá tevék.
A doktor alig végezte beszédét, midőn az őrök egy emberre kezdének
kiabálni, ki az erdőből jött feléjök. Alakja egészen fehér palástba volt
burkolva, s födetlen feje ősz volt, mint a galamb.
Indusul kiabáltak rá s ő tiszta angol nyelven felelt vissza, meg egy
kicsinyt káromkodott is hozzá.
– Az ördögbe, a hány van, hát senki sem fog rám ismerni!
Embereink rábámultak, mindenkinek úgy tetszék, mintha látta volna valaha
ezt az embert; de senki sem merte rá fogni, hogy kicsoda? Oda vezették
hozzánk. A mint meglátott bennünket, örvendezve kiáltá neveinket. A
doctor még habozott, de én ráismertem; «Drumfield!» kiálték rá hangosan,
a mennyire sebem engedé.
Percz mulva sorra ölelte mindenki a jövevényt.
– A menykőbe, szólt az orvos, ön jól tudta magát maszkirozni.
– Micsoda maszkirozás? kérdé Drumfield.
– No ezt a fehér parókát értem a fején.
– Semmi paróka, barátom. Ez tulajdon hajam.
– Lehetetlen! még tegnap hollófekete volt.
– Tán a nagy rémület őszítette meg.
– Azt kikérem magamnak. Ilyen indulatokat nem tartok. Ez a fehér haj
engem igen érdekessé fog tenni, kivált a hozzákapcsolt események miatt.
Azok nem mindennapi dolgok.
Mindnyájan kértük, hogy ismertessen meg ez eseményekkel.
– Elébb adjatok rám valami ruhát. Láthatjátok, hogy úgy vagyok
felöltöztetve, mint valami ó-testamentomi próféta… Meliahnak igaza volt,
mikor a levelet nem akarta az afghanokhoz vinni. Még azok nem tanulták a
jus gentiumot; egyébiránt Orpheus óta, ki a pokolba ment
parlamentairenek, még eddig az ördögök közűl senki sem is tért vissza.
Ezek a tisztelt ördögök, a mint közibök értem s a küldött levelet
átadtam, egy pányvát vetettek a nyakamba, lerántottak a lovamról s
mielőtt az amiensi tractatumnak a követek sérthetlenségét illető
paragraphusát felolvashattam volna előttök, megkötöztek s nyalábra fogva
bevittek egy csodálatos alakú pagodába, mely oda volt építve valamelyik
isten számára a legsűrűbb erdő közepébe. A pagoda közepén állt egy
rézbálvány, ökör feje volt és kövér emberi termete, rendkívül
hasonlított mister Snarkinshoz, az élelmezési biztosunkhoz. Homlokára
zsidó betűkkel volt irva a név: Moloch. A bálvány lábainál egy
asszonyság ült, a bálvány papnéja. Úgy veszem észre, hogy itt e hivatalt
mind a nőnem viseli, férfinak nem szabad magát e heverő mesterségre
adni.
– God-dam, ott örömest járhatnak az emberek a templomba, monda az orvos.
– Ne fészkelődjél barátom, az asszony vén volt és rút mint az éjszaka,
ha ugyan láttál már zöld éjszakát, mert képe tökéletesen hasonlított
színére nézve az éretlen olajbogyóhoz, megaszalva. Az asszony láttomra
fölkelt helyéből s oda jött hozzám, két rét görnyedve, s beszélt
fölöttem mindenféle ördöngös szavakat, hadonászott száraz kezeivel fejem
fölött s vissza-visszafordult bálványa felé magát meghajtani. A bálvány
erre elkezdett fényleni, izzani, belülről irtózatos tüzet gerjesztettek
alá, az ércz vöröslött a belső tűz miatt, iszonyu fényt vetve a különben
sötét terem alakjára. Száján és szemein keresztül sugárosan lövelt elő
lángtalan tűzlég, nehéz, tompa bőgést hallatva. Azzal még egy sereg
asszony jött elő, tíz vagy tizenkettő, egyik vénebb és zöldebb mint a
másik, azok elkezdtek körülem tánczolni és énekelni, oly tánczot és
éneket, a minőért megvesznének a balletcsinálók, ha eltanulhatnák.
Le-leterítettek egy fekete lepedővel, azután azt megint lekapták rólam,
elébem guggoltak, a számba néztek és énekeltek; a legmulatságosabb az
volt az egészben, a mint a ceremoniákból észre kezdém venni, miszerint
nekem azon megtiszteltetésben kelle részesülnöm, hogy az izzó bálvány
karjai közé vettessem, melynek képe már akkor oly vörös volt, mint
mister Snarkinsé, mikor kisült rá, hogy lopott… E perczben zaj
hallatszott az ajtó előtt s egy magas némber lépett be a pagodába,
fölhevült arczczal járulva az áldozók elé s hevesen beszélve a jelenlévő
afghanokhoz azon az irtózatos dæmoni nyelven. A vénasszonyok erre
dühösen veték magokat közbe. Az újon jött némber azonban előmbe állt,
elfödve amazok rohama elől. A mint a gesticulátiókból kivehetém, azon
támadott a vita, hogy elfogóim az utóbb jött némber szolgálatában
álltak, az pedig egy másik bálvány papnéja volt, s most a két hamis
isten összekapott az áldozaton. Attól tartottam, hogy megfeleznek. De
nem történt úgy; az afghanok úrnőjöknek fogták pártját, a vén
asszonyokat elhajigálták az útból, azok aztán neki estek bálványuknak,
azt hitták, hogy tegyen igazságot, s hogy az meg sem mozdult a
kedvökért, leköpködték, eloltották alatta a tüzet.
Engem pedig felkaptak az afghanok a levegőbe s vittek úrnőjük után. Csak
ekkor vettem szemügyre a némbert; magas, szép, karcsú alak volt,
arczszíne hasonlatos az aranyhoz, vékony ajkain, félig zárt hosszúkás
szemein valami különös megragadó komolyság honolt, hosszú aczélfényű
hajtekercsei hosszan lógtak le nyomában…
Davidson figyelni kezde az elbeszélésre.
– Fején kerek ezüst korona volt négy hegyes ággal, különös ellentétben
aranyszín arczához, folytatá Drumfield, komolyan, hallgatagon ment elől,
vivőimet vezetve föl a helyre. Mindig magasabbra, mindig közelebb a
Salamon-hegy hófedett csúcsához. A növényzet lassanként gyérülni
kezdett. Majd hófedett halmokhoz értünk, hol már alig tengett egy-egy
törpe czedrus; végre semmi sem látszott más, mint az örök hó és
jéghalmok, fehéren, ridegen. Itt egy barlanghoz vezetett bennünket a
némber, mely egy jéghegy oldalába mélyed, belül épen úgy bevonva ragyogó
jégkristálylyal, mint Irlandban a Surturhule. Falak és boltozat milliárd
gyémánttól látszottak ragyogni a fáklyák világa mellett.
E barlang torkából egy vízforrás buzog fel, több ölnyi magas oszlopban
vetve föl magát gránit medenczéjéből. E fontaine vize oly forró, hogy a
mit belé vetnek, rögtön megfől benne, s körös-körül mellette, a hó és
jég közepett, a legbujább növényzet díszlik fel, a legritkább, csodaszép
kövér levelű növények, mik csak a meleg források partjain tenyésznek,
bűbájos ellentétül a fehér hómezővel.
A vezető nő itt megállt, az afghanok letettek a forrás partjára s
tisztelettel hajták meg magukat előtte. Kitaláltam, hogy a forrás ama
másik bálvány, mely engem áldozatul kér, hihetőleg ennek forró vizébe
kell vettetnem. Legalább nem látom azokat a csúf zöldképű vén
asszonyokat, gondolám magamban s megnyugodtam benne.
A leány odalépett hozzám, egy fürtöt levágott hajamból, egy
érczmedenczéből valami kenőcsöt véve tenyerére, azzal fejemet, alig
hallható szavak mormogása közben, bedörzsölé, s azzal egy fehér lepellel
tetőtül talpig letakart. Megvallom, hogy midőn sima bársony kezével
hozzám ért, egészen más vágyakat érzék magamban, mint a halált.
Egy óra mulva a barlang megtelt vén és fiatal afghanokkal, a vének ép
oly utálatos feketék voltak, mint a fiatalok, csak hajuk és szakálluk
volt fehér. A hold besütött a barlangba. Épen holdtölte volt. A leány
kiállt a középre, kezeit keblén összehajtva, meghajtá magát a hold előtt
s annak foltos képére mutogatva, rövid, szakgatott tételekban valami vad
hangzatú verseket mondott, miknek végén az öregek mindannyiszor nagy
mekegve keltek föl ültökből, az ifjak pedig kardjaikat verték
pajzsaikhoz. Tán a közelgő csatáról mondott nekik jövendőt a papnő.
Ekkor megállt a forrás craterénél, fölvette a hajfürtöt, mit fejemről
levágott s a forrás cratere fölé tartotta. Néhány alig hallható igét
mormolt, a forrás bugyogó vize szinte emberi hangokat látszott adni, a
nő hangosabban szólt, hangosabban böfögött fel a forrásvíz hangja is, s
mentül jobban kiáltozott a nő, a forrás hangja annál erősebben tombolt,
bőgött, harsogott, mintha két természetfölötti lény pörölne egymással
egy ember lelke fölött, míg végre a nő hajfürtömet vad sikoltással veté
a vízbe s balkezével felém mutatott. Az öregek felugráltak erre, rám
rohantak szörnyű ordítással, fölemeltek a földről, levették fejemről a
lepelt s azon pillanatban ijedten tántorodtak vissza tőlem, s arczczal a
földre borultak le előttem… Én nem értettem a dolgot… A papnő ott állt a
forrás fölött, a besütő hold ezüstfényt orzott csodás aranyszinű
alakjára, úgy állt előttem, mint valami túlvilági lény, ki előtt
önkénytelenül törtek meg térdeim. Egyet intett az öregeknek, azok
föloldották kötelékeimet s a legnagyobb tisztelet kifejezéseivel
vezettek ki a barlangból, felültettek egy lóra, azt ketten két felől
gyalog vezették, így vittek végig a falukon, a népség mindenütt lefeküdt
előttem a földre s midőn egy berek közepén egy pagodához értünk, ott
letettek, megcsókolták ruhám szegélyét s bebocsátottak az ajtón. A
pagoda közepén az aranyszinű hölgy várt reám, kecsesen, méltóságteljesen
fogadott, mint egy királyné, kezét nyújtá elém, tiszta hindu nyelven
mondva: «Szabad vagy; mehetsz, merre akarsz». Én nem tartóztathatám meg
magamat, hogy az előmbe nyújtott kezet forrón meg ne csókoljam. Ah
barátom, ha ezen kezet érintettétek volna.
– Érintettünk ott egyebet is, sóhajta magában Davidson.
– «Minek köszönhetem életemet?» kérdém hálateljesen a szép papnőtől. –
«Hajfürteidnek», felelé s egy gömbölyű ezüst tükröt tarta elém. Csak
akkor vettem észre, hogy ősz vagyok, mint a galamb. A kenőcs, melylyel
fejemet bedörzsölé, megfehéríté hajamat, hogy megmentse fejemet. Se baj,
hajamat megfesthetem még, a milyenre akarom; de bőrt nem tudom, hogy
festenék magamra, ha abba a forró vízbe belédugtak volna. Azért éljen az
én aranyszinű királyném, ki engem ezüstszinűre festett!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A víg fiu megnevette beszéde végét, és mi is utána nevettünk; csak
Davidson bámult hallgatagon maga elé, mintha valami képet nézne, mely
csak lelke előtt látszik.
A mi nevetésünk nem tartott soká. Néhány hírmondó érkezett eltikkadtan a
csatából: «Siessetek innen! kiálták, seregünk körül van véve, Colonel
elestével fölbomlott a csatarend, a tisztek mind – mind elestek».
Csak mi négyen maradtunk élve: Smith, Davidson, Drumfield és én. Magam
is meg voltam sebesítve. Azért láttam tán homályosnak a csillagot?…
* * *
Igy mondá el mister Drayson előttem e történetet. Lehet, hogy nem
ragaszkodott egészen az igazsághoz… Az is lehet, hogy mind ez eseményt a
nélkül hozta össze a vakeset, hogy valami magasabb fátumnak befolyása
lett volna rá… Minden esetre emberi dolgot fogunk cselekedni, ha azt,
minek lételét fölfogni nincs erőnk, merészen megtagadjuk.
Ezt a novellát én 1850-ben irtam. A kiket a mese kútforrásaiul
megemlítek, az angol nagykereskedő, mr. Drayson, és az angol hadászati
folyóirat csupán képzeletem alakjai, a kiket soha nem láttam. Ez nemcsak
költői szabadalom, sőt kötelesség ilyenféle bevezetést adni egy mesének,
hogy az olvasó által azt könnyebben bevehetővé tegyük. Negyven év mulva
a csillagászok felfedezték az Andromeda ködfoltjában rejlő új csillagot.
Egy külföldi observatorium igazgatója, a ki angol fordításban olvasta
ezt a novellámat, kérdést intézett hozzám, hogy hol vettem a tudomást
erről az eddigelé észre nem vett csillagról ezelőtt 40 esztendővel? Nem
tudtam rá választ adni.