Tavaszszal mondá a fiatal hölgy, szivére téve kezét: «ha jő az ősz,
talán?» az utógondolat ott maradott szivében. Mint az őszi virág, mely
tavaszszal kizöldül és őszig folyvást zöldül és vár türelmesen kora
tavasztól késő őszig az időre, mely az ő virágait is meghozza, úgy
várja, várja virágait a nő szíve kora tavasztól késő őszig; érzi, sejti,
hogy van egy magasztos czél, mely minden élettörekvés vezércsillaga, van
egy túlvilági kéj, melyet nem minden embernek szabad megismerni, s
melynek gyönyöre egyedül önzéstelen s mégis igaz, mégis holtig öröklő. S
várja, várja, míg az ősz virágai is kinyitják bimbaikat, míg a
chrysanthemum is virágozni kezd, melynek levelei legkésőbb hullanak le
az őszi dér ezüst-harmatától…
… Gyakran látni az erdők harasztjain meddő zöld növényeket sűrű nagy
levelekkel, – a tavasz már ott találja őket, és nem hoz számukra
virágot, – sem a nyár, sem az ősz, – keresztülzöldelik az évszakot, oly
tarka az egész mező, csak ők maradnak szomorúan, virágtalanul; a lepke
és a méh fölkeres minden virágot, csak őket nem; csak midőn a csipős
őszi dér csókja pirosra fest mindent, a mi zöld, szállanak le rájok a
késői fehér lepkék, – a legelső hóesés hideg pillangói.
Milyen szomorú virág az a nő, ki soha sem hallá magát így szólítani:
«anyám».
Ha a világ minden gyönyöreiben válogathat is, nem érzi azon gyönyört,
mit érez a virág, ha első bimbaja kinyilik. Virágtalan virág, örömtelen
lélek marad. Meghal, a nélkül, hogy tudná: hogy miért született?…
Megjött az ősz, a fiatal hölgy örömeit meghozta magával. A remény
igérete, a boldogság megérkezett. E boldogságot csak az érezheti, ki
szivének, ki lelkének egy részét elszakítja, hogy azt tanulja szeretni,
s általa viszont szerettessék. Az anyának gyermeke e lelkéből szakított
lélek; a költőnek geniusa, mely megtanítja őt ismerni mindazon örömöt és
keservet, mi egy ember keblében ébren, vagy alva él.
Kis leány volt a kedves, anyja nevére nevezték őt Leonórának. Atyjának
szemeit és anyjának mosolygását hozta magával a világra. S valóban úgy
tetszék, mintha e kis teremtés atyja szemeiből a ragyogást, anyja
arczáról a mosolyt vette volna el; a nő sokat sírt, a férj hallgatag
volt és magába zárt.
Egész napokon át elbolyongott a szomszéd szirtek között, gyakran az éj
is ott találta, s kinn virradt meg a holdvilág alatt; ott ült őszülő fa
tövében és merengett – és vágyódott – és nem tudta hová.
Felmászott életveszélylyel a legmagasabb sziklatetőre, s ha látta, hogy
annál még magasabb is van, újra oda küzdte fel magát, csupán azért, hogy
annak ormáról egy sárguló fűszálat letéphessen, s elmondhassa nejének, e
fű másfél ezer lábnyira a tenger szine fölött termett, e fűért életemet
koczkáztattam: játszál vele szép kis leányom.
Tévbolyongásai közt egyszer föltevé magában, hogy egy meredek, kopár és
igen magas sziklafal tetejébe fog felkapaszkodni. Egy egész holdvilágos
éjjel végezé be a fáradalmas munkát; sziklák repedései, kúszó kőfali
növények indái voltak segítő eszközei; mire felért a hegyfalazat
legtetejére, a telehold épen akkor merült el ezüst-lavinaként a belátszó
láthatáron s a nap legelső sugarai akkor törtek ki a tulsó hegyek mögül.
Mily tekintet volt ez! fenn a tiszta égben, hol a csillagok már
sáppadozni kezdtek, két szép fiatal sas röpült nagy egyedül, kivülök sem
madár, sem felhő nem járt ott, – lenn pedig ismeretlen völgy mélysége
látszék, melyen még a szürkület ködei feküdtek, az egész képet még
regényesebbé téve. Meredek, szakadékos, hozzájárulhatlan sziklatorlatok
köríték mindenfelől e völgyet, sehol legkisebb nyoma bele vezető útnak,
vagy ösvénynek; fal, kopár kőszikla mindenünnen, a kősziklák teteje
magas fekete fenyőfákkal koszorúzva.
Távol a Tátra jégfehér csúcsa ragyogott a kelő napvilágban, s messze és
közel csöndes volt minden.
A reggeli köd oszoltával szabadabb tekintetet lehete vetni a völgybe,
mely akkor tünt ki teljes vadregényes pompájában.
Több száz ölnyi mélységben e sziklatorkolat közt, mint egy szirt-oáz
feküvék a titkos völgy rejtve, eltakarva. Alól vad sötét fák lepték el a
termő földet, mikre a környező bérczbálványok minden perczben leszakadni
készülőben látszának, a völgy legközepét gömbölyű tengerszem foglalá el,
sötétzöld, soha hullámot nem verő tó, melybe sehonnét nem foly a víz,
sehová nem foly belőle ki, mégis mindig friss és hideg, s apály-dagálya
van a hold járása szerint, mint a tengernek.
E tengerszem partján egy kisded fehér ház, mely körül vidám zöld pázsit
terül, a ház alacsony kéményén át halványan kanyarog fel a sötétzöld
völgy öléből kékes távoli füst.
«Kik laknak e rejtett tanyán, s hogy járnak ide? van-e valahol útja e
völgynek, melyen mostani lakói ki s be járnak? Boldogságát jött-e ide
rejteni az ember, vagy magát rejté el a fátum kereső szemei elől e
völgybe, melyet tán egy évtizedben egyszer lát meg idegen emberi szem?»
Dávid rendkívül megszerette e helyet; mihelyt hazulról ellophatta magát,
jött ide, felmászott a hegytetőre, ott egy ismerős fenyő alá
leheveredett, naphosszant elbámult a néma nesztelen völgybe, melynek
erdős ligetében néha éles szemével nyüzsgő fekete vadakat vélt
észrevehetni, s a tengerszemben úszkáló fehér hattyúkat, de emberi
alakot soha, bár a kis fehér ház kéményéből naponta szállt felfelé kékes
világos füst.
Gyakran vágyott volna Dávid e házhoz közelebb jutni, de a völgy
mindenfelől zárva volt, bármely oldalról került is felé.
Ily tájékozó bujkálásai alkalmával többször találkozott egy magas,
sovány arczú férfival, kinek egy párszor köszönt is, de ki azt soha el
nem fogadta s szóba soha nem állott a kérdezősködővel.
E tájat sok misantrop lakja, azért a sötét ember magaviselete Béldit nem
zavarta meg, ő még tovább kutatta a völgy bejárását, midőn egy reggel,
szokott fenyőfája alá leülvén, annak tövében fekhelyén egy nevére
czímezett levelet láta letéve; megdöbbent…
… Ki lehet az, ki arra gondot tart, hogy ő e helyre szokott járni?
Felbontá a levelet.
«Béldi Dávid! így hangzék az. Ne kisértsd az istent azzal, hogy e
völgybe akarj jutni. Gyakran csak egy lépésnyire vagy azon küszöbtől,
melyet ha átlépsz, nyomorúbbá lehetsz, mint minő ember volt valaha;
őrizd magad a megtébolyodástól. Lélekölő iszonyat lakik itten, melynek
tudása az érző lelket halálra kergeti, mint vérbűnök kisértete a
vétkezőt. Siess innen, ez rossz hely te neked, és imádd a halált, hogy
előbb rád találjon, mint te e helynek titkaira. Még most boldog vagy,
van nőd és gyermeked, s mindent remélhetsz a jövendőtől, de ha e völgybe
jutsz, semmid sem marad, mint a megőrülés, és ez örök és
gyógyíthatatlan». Aláirva: egy ember, a kit nem szeretsz…