Messze ellátszik a kis csöndes hajlék mécsvilága az erdők sötétében,
mint egy kis piros csillag fénylik az a sziklatetőről a holdvilágos
éjbe.
Pisla mécs világánál fiatal nő dúdol kis gyermekének bölcső-éneket.
– Aludjál, aludjál szépen én angyalom; virágok között járj, angyalokkal
beszélj, csókra ébredj. Aludjál, álmodjál szépeket, én angyalom.
Mit álmodhatik az ember, mikor még lelkét nem érezi, mikor még beszélni
nem tud?
Bár egyetlen eszmére lehetne visszasejteni, mit az ember két éves kora
előtt érez. Tán még akkor azon más világra is emlékezik, a honnét ide
jött?
A gyermek a bölcsőben aludt, kis kezeit kirakva, és álmában mosolyogni
kezde…
Azt mondják, hogy ha a gyermek álmában mosolyog, az őrangyal beszél
vele, az mond neki oly csodás szép dolgot, miktől kis lelke repes
örömében.
A gyermek a bölcsőben alszik s álmában hirtelen felzokog, elkezd sírni,
azután ismét néma lesz, elcsöndesül és tovább alszik.
Azt tartják, hogy ilyenkor az angyal azt mondta neki, hogy édes anyja el
fog halni.
Aludjál szépen én angyalom, aludjál.
A nő imádkozik: megköszöni istennek az életet, annak örömeit s könyörög,
hogy szerettei boldogok legyenek. Az ima után nyugodtan hajtja álomra
fejét, tudja, hogy míg ő alszik, az a csillag ott fenn az égben nem
hunyja be szemét: és aggodalom nélkül alszik el. Feje alatt férjének
egyik keze van; a másik kezét ajkaihoz, onnét kebléhez szorítja, szelid
sóhaj repül el kebléből s az utána maradt átszellemülés mosolya a hunyt
szemű arczon mutatja, hogy a lélek már az álmok csodás országaiban jár.
Csak Dávid nem alszik szép neje, szép gyermeke mellett. Minő szép mind a
kettő ily álomhalottan. Az élet rózsapírja a halál néma arczán. Az
álomban minden arcz visszaveszi lelke typusát; szép, mosolygó lesz, ha
lelke is az, – vad, mogorva, ha belől is olyan. Az álom nem hagyja meg a
tettetés vonalmait az arczon. A mely arcz álmában mosolyog, az csak szép
lelket takarhat el, a szív ott még az ártatlanság nyugalmát éli.
De Béldi Dávid mind ebben nem gyönyörködik, az ő lelkének kisértetei
vannak: künn a holdvilágos éj, – a rejtett ismeretlen völgy képe, a
sovány, száraz arczú bujdosó s a rejtélyes levél vészjóslatai…
Ah ez átkozott levél! Mit a fátum tán teljesületlen hagyott volna, ez
végéhez sietteté. Lehetlen volt többé ellenállania. Tudnia kellett az
okot, mely tán eddigi szenvedéseinek kulcsát kezébe adhatá; látnia a
fátumot színről színre, mely addig csak fátyolosan kisérte. Ha van
balsors, mely egy ember életéhez hozzá esküdött: jőjjön minél elébb; ha
van itélet, mely korábban megiratott, mint az ember született volna,
legyen kimondva minél elébb. Ha tudni lehet, hogy sírunk hol fog állani,
mért ne lehetne azt megnéznünk életünkben?
Dávid lassan kihúzta neje kezéből, majd feje alól kezeit; a nő álmában
vánkosát ölelte meg férje helyett, az ő nevét rebegte és a levegőbe
csókolt. Dávid pedig lassan felkelt, felölté durva kámzsáját,
vadászkését öve mellé szúrta, fegyverét vállára vetette s csöndesen,
nesztelen elhagyta alvó kedveseit.
… A holdvilág ragyogott a csöndes éjben, a kis hajlék mécsvilága mint
égő rubinkő ragyogott az erdők kietlenében…
Dávid sietve haladt rövid tájékozás után a rejtett völgy felé. Nem
nyughatott, míg oda útat nem talált. A mint az elválasztó
sziklagerinczeket végig kémlelné, szemközt halvány csillámot láta
közelgeni, mely közelebb érve, a vad sötétképű férfira ismert, ki
kezében égő bányászlámpát hordva jött errefelé. Béldi nem akarva ezúttal
vele találkozni, egy kőhíd alá rejté magát, melyet hajdan bányászok
építének, s mely most össze-vissza roskadozott.
A lámpavivő átment e hid előtt s itt balra térve, egyenesen a sziklák
közé tartott, melyeknek tövében egy bozontos fagyalfa-bokrot félre
hajtva, gyanúsan, félénken körülnézett, azután lámpavilágával együtt
eltünt.
Béldi elhagyva rejtekét, utána lopózék az eltüntnek s a bűzös
fagyalbokrot félre hárítva, az alatt egy elpusztult akna-nyilásra akadt,
mely félig el volt lepve omladékkövekkel. Benézett: egy hosszú, szűk
folyosót láta maga előtt, melynek egyik oldala egyenesre, másik góth
ívre volt alkotva, melynek sötét távolában egy távozó lámpacsillám
látszott vezérfényül mindig tovább haladni.
Ez egy régi bánya kereszt-folyosója volt, melyet egyenesen szokás fúrni
egyik hegyoldaltól a másikig, melyen az aknákból a vizeket vezetik le. E
folyosót még a római coloniák vésték, látszottak mindenütt a hajdani
bányászat nyomai, a kalapács és véső dolgozása.
Ez volt tehát az átjárás a rejtélyes völgybe.
Dávid elszántan hágott le a barlangnyilásba s óvatosan, fegyverét
kezében tartva sietett a távozó világ után, melyet olykor a vivő alakja
eltakart, ki a háta mögött maradt sötétségben nem veheté észre, hogy
valaki utána jött.
Egyszer azonban egészen eltünt e vezérvilág. Hihetőleg a folyosónak
valamely kanyarodásánál veszett az el, s Dávid egészen sötétben maradt.
Fekete, átláthatlan sötétben, melyben alakot nem lehete kivenni.
Kezeivel tapogatózva haladt most előre, gyakran térdig ért a földalatti
víz, melynek zuhogó folyamában kellett gázolnia s néha valami sikló
lusta hideg testre talált lépni, mi tán valamely undok földalatti csúszó
lehetett, melyet a sötétben nem vehete észre. A lég oly meleg volt itt a
föld gyomrában, hogy szinte fulladozott tőle. Igy haladt
lépésről-lépésre, minden perczben várhatva, hogy észre nem vett akna
torkolatába talál lelépni s örökre ott vész el.
Hosszas vergődés után a kétségbeejtő sötétben végre egy mellék folyosóra
akadt, melynek legvégén homályos fényfoltként világíta be a külvilág
sáppadt éji derengése. A föld felett mégis világosabb az éjszaka, mint a
föld alatt.
E sáppadt fény felé indulva, nem sokára végét érte a hosszú
bányatunnelnek s hasonló keskeny omladékos bokorbenőtte nyíláson, mint
milyenen bejött, kibújva, a rejtett völgyben lelé magát.
A hold épen délponton állt az égen. Minden tárgy kétes fényű
kisértetvilágban tünék fel: mik nappal holt sötét tömegek, most élő
halálfehér alakoknak látszanak; a völgyet körülvevő vad, haragos arczú
sziklaóriások, mik a csillagokon túl látszanak emelkedni; egyes
kiszáradt levéltelen fák szétnyúlt karjaikkal, a hófehér levelű
nyárfabokrok az erdőben s fölöttük a haragos zöldbe burkolt fenyők, mint
fehér tündérleányok sötét varázslók lábainál.
A tengerszem tükrében a hold fénye és hattyúk úsztak. A levegőben a
denevér és az éji fecske bolygott síró repüléssel.
A tóparton állt egy régi épület fakó düledéke; tán azon kéjpalota lehete
ez, mit Marcus Coluber római propraetor építtetett, hova rablott
kincseit s hölgyeit elrejté, midőn még Pannonia római szolgatartomány
volt, s melynek kedvéért roppant fáradsággal és költséggel bányafolyosót
fúratott át a hegyen, melyben kénkövön és arsenicumon kívül semmi ásvány
nem találtatik. A hely neve volt: «Ad labores montis capræ.»
E romot benőtték a vad bokrok, hulló köveiből egy kis hajlék épült
mellette, mely fehér egyszerű falával oly festői ellentétben áll a
roppant elfakult romok pusztuló düledékeivel.
E kis ház körül ember-magasságú kerítés van rakva ragasztalanul egymásra
halmozott kövekből, melynek tetején erdei tövisből van kötözve koszorú a
bejuthatás nehezítéseül. A kapu szegekkel van beverve, alatta nagy lyuk,
mely egy nagy fekete medvének szokott ki- s bejáró nyilása lenni, mely a
házat őrzi, s jelenleg a kapu előtt ül és széles talpát nyalja s
szörnyen unatkozik.
A bányafolyosótól keskeny kanyargó ösvény vezet az erdőn át a kisded
házhoz, melyen nagy kerülőt kell tenni hozzájuthatásáig, a közbeeső
mélység miatt; noha a ház a folyosó nyilásától alig van hatvan
lépésnyire. Látszanak nyomai, hogy e folyosó torkolatát amaz
omladékokkal hajdan híd köté össze, de elpusztult s most az erdőn át
kell hozzá kerülni hosszú, csavargós gyalogúton.
E gyalogúton egy fekete szikár férfi halad. Azon férfi, ki után Dávid
jött.
Dávid jól megjegyzé magának az útat, melyen az ember eltávozott, s
figyelmét a házra fordítva, egy bokor rejtekébe leült.
A mint így merengve nézte a titkos házat, melyben ismeretlen fatuma volt
zárva, megnyilt a hold fényében annak egy ablaka s egy hölgy tekinte ki
rajta, kinek arczán a távolság s az éjfél derüje miatt csak annyit
lehete kivenni, hogy igen halovány.
A halovány hölgy tenyerébe hajtá arczát, s nézett föl sokáig a holdba.
Azután hirtelen összeborzadott, kezével mintha el akart volna magától
valamit taszítani,… s ismét visszavonta magát, s az ablakot nyitva
feledé.
Rövid idő múlva reszketeg, mesés fájdalmú hangon kezde ott benn
énekelni, oly különös háborgó éneket: «fehér a hold, fehér a hó; – benéz
a hold az ablakon, – ne nézz reá szép gyermekem, – beléd szeret s elvisz
magával, – fehér leendsz, mint az a hold! – A nap minden este meghal. –
A hold, a megholt napnak lelke, mely éjjel feljön a sírból, együtt jár a
halottakkal, s kisérti az ébren levőt. – Ne nézz bele szép gyermekem, a
hold a holtakat szereti, a kit megszeret, haloványnyá teszi s elviszi
magával.»…
Mi neve azon érzésnek, midőn rég, rég elmúlt, elfeledt idők emlékét egy
újra hallott hang ismét megmozzantja szivünkben? mintha egy perczre
visszaszállana a lélek az évtizedek óta temetett halottba s az fölnyitná
szemét, egyet sóhajtva megfordulna koporsójában, s ismét behunyná
szemét, hogy tovább aludjék.
Dávid félálomban érzé magát e hang, ez ének után. Tán valaha álmában,
tán születése előtt, vagy tán bölcsője fölött hallá e dalt? de hallania
kelle, mert oly ismerős volt előtte még az ének áriája is.
Tovább hangzék… «üvölt a házi eb – kicsukva a fergeteges éjbe: – valaki
halni fog; – sikolt a halálmadár a ház orma felett, – elrepül, – újra
visszaszáll, szeme fénylik a sötétben; – valaki halni fog; – fut a
csillag, leesik az égről, lehull a tengerbe, elalszik; – valaki halni
fog. – Sírnak a csöndes házban, nősírás, gyermeksírás hallik, az
ablaktáblák csukva vannak, a lélekcsengetyű szól: – valaki halni fog. –»
Mindig világosabban kezde kiderülni Dávid lelkében e hangok után a
sejtelem visiója. Kezde emlékezni csöndes, meleg kandallós szobára, egy
halvány férfiarczra, tarka játékszerekre, miket a férfitól kapott, kinek
térdén ülve regényes meséket hallgata ámult gyermekfigyelemmel,
emlékezni kezde a mesék regióira, hova a férfi szavai lelkét elvezeték s
az érzetekre, miket lelke akkor felfogott s mik oly hirtelen elmúltak; –
a holdvilágos estékre, midőn selyemfürtű fejét egy szép nő kebelére
hajtva, hallgatá annak ábrándos énekét, mely oly különös, oly mondhatlan
hatású volt, – a halálmadár kiáltására odakünn s az ebek üvöltéseire s a
megnyugtató kebelre, melynek ölelése alá e hangok elől gyermekfélelemmel
rejté el magát s a babonás szavakra, miket e nőtől ilyenkor hallott. –
Igen, igen, – e nő – az ő anyja volt! ő tudott csak ilyeneket, és kivüle
senki, a dajkák nem tudták eltanulni tőle… Hah, egy percz alatt mindent,
mindent tudott! e nő – ott a rejtett házban – az ő anyja. Világos,
világos minden!…
Az ének újra szólt, bűvösebben, rejtelmesebben, mint az előbbi, s a hang
még jobban reszketett. «Fehér a hold, fehér a hó! Piros a vér, – hah! ki
irt piros betűket a hóra? Gyilkos! gyilkos! gyilkos!
E perczben a vén medve az ajtó előtt közbe ordíta s az ének megszakadt;
a sötét férfi az ajtó elé ért, a medve hizelegve, morogva ugrált elé, s
orrát kezéhez dörzsölé. A férfi kinyitá az ajtót, midőn, mintha a tulsó
sziklafalban megütődött viszhang kiáltaná rá vissza az ének végszavát:
«gyilkos!» Hátranézett, mitsem látva, belépett az ajtón s azt magára
zárta, azontúl ismét néma lett az erdei hajlék.
Pedig e szót Béldi kiáltotta reá.
Ez volt tehát, ki őt az idejutástól oly rejtelmes fenyegetésekkel akarta
elijeszteni! ez, ki apját megölte, anyját elrabolta s ide temetkezett
vele és eleven bűnével a tág sziklai sírba. Ez volt, kit ő annyi év óta
hasztalan keresett s kire, hogy rátalált, a mennyországnál édesebbet
érze. Boszút, halálszomjas boszút.
Ott fogja őt nyugalmai ágyában meggyilkolni.
Kezét bemártani kiömlő vérébe, s véres ujjaival irni fel homlokára a
gyilkos nevet, s ha halála órájában imádkozni akarna, imádságai közé
kaczagni, hogy az ég helyett a pokol hallja meg azokat.
Azonban be kelle várnia, míg a hold lemegy és sötétebb kezd lenni. Újra
visszament a bányatorkolatba, ott egy sziklára leült; küzdött fejében
egyik gondolat a másikkal, s mentül tovább vívott eszméivel, annál
világosabb lőn előtte, hogy ez nem álom, hanem szemmel látott való.
Itt elnyomta az álom. Álmában újra azokat látta, miket ébren lelke
mutatott meg neki, úgy, hogy midőn fölébredt, alig hivé, hogy aludt.
Annyira azonban emlékezék, hogy álmában egyike azon verseknek, miket
anyján kívül más nem szokott énekelni, eszébe jutott. «Lobog a mécs».
Igen; így kezdődék azon vers.
Künn az alatt a hold alászállt, az éj utolsó része vad, zivataros lett,
fergeteg támadt, szakadt a zápor és a villámok verték az egeket hosszú
tűzkigyó korbácscsal. A völgy sziklái közt megszorult csattanások hangja
úgy bőgött, úgy ordított százszor visszakiáltva, visszamennydörögve.
Egy erdős sziklaormon a villámlobogásnál három fenevad viaskodott, két
farkas és egy medve. A farkasok kőszáli zergét ejtettek el, s ide hozták
azt a zivatarban elkölteni, a medve rajtok ütött a prédáért s víttak
mérges marakodó csatát. Ordításaik olykor túlkiálták a viszhangos
mennydörgést. A két farkas a medve nyakába harapott, az pedig magához
ölelte az egyiket s iszonyú torkába befalva a farkas fejét, azt agyon
marczangolta, a másiknak pedig egy tenyércsapással letörte a derekát s
ledobta a sziklaoromról fejtetőre, azután dühösen széttépte a rámaradt
prédát, fogai csattogtak, sebei égtek, nem evett belőle, hanem ordítva
visszarontott az erdőbe, melyből előjött.
A vihar lassanként elvonult a völgy torkolatából, csak néha villant már
meg fehér villámfénye, minden villanásnál a fekete éjben oly fehéren
tünt elő a kis néma ház s elmaradt dübörgés hallatszék utána a messze
hegyek közül.
Dávid megindult boszuló útjára. Fáradalmas bolygás után a ház közelébe
jutott, melynek kapuja előtt a vén medve nyújtózkodék, égő sebeit
nyalogatva. Nyakára nagy szeges örv volt fűzve, minő házi ebekén szokott
lenni.
A mint a házőrző vad idegen szagot érzett, körülszaglált a levegőben,
füleit hegyezé, négy lábra állt, orrát a földnek feszíté s haragos
morgást kezde hallatni.
A hogy Dávidot hirtelen meglátta, dühösen talpra állt, nagy, élesfogú
véres száját messze felnyitotta s éles körmeit előre nyújtva, ordítva
rohant az idegennek.
Dávid hirtelen félreugrott előle, egy élőfa mellé húzta magát, s midőn
az ügyetlen vad ellenfele helyett a fát ölelte meg, éles vadászkését
markolatig döfte szügyébe.
A leszúrt vad összehömpörödött, halálos kínsikoltás tört ki felhúzott
inyei alól, még egyszer fel akart emelkedni, mondhatlan dűh
kifejezésével forgó szemeiben, azután erőtlenül hátrahanyatlott,
körmével a földet felkaparta s a fűbe harapott.
Dávid hóna alá törlé véres vadászkését. – Ez is jól esik, mert ez is
vér.
A kis ház ablakai mind feketék voltak, aludt benn minden élő.
Dávid oda lopódzék azon ablak alá, melyen a hölgy kinézett, átbújt a
kapu alatt, s az ablakot megzörgetve, kezdé a kisértő hangján énekelni
azon éneket, mely álmában jutott eszébe, a távol zivatar dörgő
accordokban kisérte félelmes énekét. – «Lobog a mécs világa, – a lélek
fújja azt, – aludjál, ne nézz fel, aludjál; – zörgetik az ablakot, – a
lélek zörgeti azt; – aludjál, húnyd be szemedet, aludjál. – Sir valaki
az ajtó előtt, hideg van, didereg. – Aludjál, ki ne menj, aludjál. –
Szólnak hozzád, nevedet mondják, hivnak, aludjál, ne félj, aludjál. –
Van neked jó anyád, rejtsd keblére arczodat, szépet fogsz álmodni, nem
bánt a kisértet, aludjál, aludjál!»
E dalt hallá ő oly sokszor anyjától, e dalban akará magát megismertetni.
– Ki van itt? hangzék az ablakon belől lassú női szózat.
– Én vagyok itt, Béldi Dávid, fia azon Béldi Dávidnak, kit éjjel
megöltek, s nejét elrabolták…
Elfojtott sikoltás hangzék benn a házban.
Percz mulva az ajtó felnyilt, egy nő nyitotta azt fel, fehér öltözetben,
gyertyával kezében, reszketett minden tagja, szemei ragyogtak.
– Anyám, édes anyám, rebegé Dávid, a 15 év óta keresett nőt karjába
szorítva, s összecsókolá őt, arczát és kezeit. Megtaláltalak végre.
– Te vagy az! rebegé a nő, az ifju arczát vadörömmel nézve, igen, igen,
te vagy, ugyanezen arcz, mely apádé volt, ugyanezen termet, e hang, e
homlok, e kezek, mind, mind az övé, ki iszonyúan meggyilkoltatott, s kit
soha nem feledtem el, ki miatt az Isten elvette eszemet, de te
visszahoztad azt nekem. Hogy jöttél ide? Csitt, csitt, a gyilkos itt
van, téged is meg találna ölni, mint apádat megölte, lassan beszélj.
Érte jöttem! s akarom, hogy meghallja, a mit mondok, mert az
halálitélete leend. Az ég és a pokol véráldozatait kéri.
– Igaz, igaz; az ő órájának is ütni kelle, 15 évig nem húztam volna
végig az életet, ha azon remény nem biztatott volna, hogy őt meghalni
lássam.
– Nem szeretted őt soha?
– Gyűlöltem örökké.
– Nem fogsz irtózni, ha vérét ömleni látod?
– Akarom látni. Apádat megölte s véres kezeinek undok ölelését kelle
tűrnöm, csókját éreznem annak, ki férjemet szemem láttára megölte; anyja
voltam egy gyilkos gyermekének, ki fiamtól elrabolt; de megtudtam volna
neki bocsájtani. Egy szép kis leányom volt, szőke mint egy angyal, mikor
a gyermek 12 éves volt, elvette azt tőlem, s egyedül hagyott az
emberlaktalan magányban. – Három év mulva jött csak vissza – egyedül.
Kérdém tőle: hol van a leány? ő azt felelé: nincs! Nincs? úgy legyen
számodra irgalom az isten előtt!
… Mindenemet elvevé ez ember…
S ezzel megfogta fia kezét az asszony s bevitte őt a házba. Minden
csendes volt ott. A legelső szobában mélyen alvó álomhörgése hallék. A
nő oda vezette fiát, félre hajtá az ágy függönyeit, s a gyertyával az
alvóra világíta.
– Jól megnézd, ne félj tőle. Nincs ez arczon az emberszeretetnek
egyetlen vonása sem, mely könyörületre birjon. Minden redőben egy hideg
ördög ül, mely Istent és embereket gúnyol. Nézd: mint ránczolja homlokát
álmában, keble mint piheg, – így alszik a rossz lelkiismeret: nyitott
ajakkal, elszorult szemekkel, kezei most is fojtogatnak valamit. Ne
hagyd, hogy felébredjen, vagy ha félsz vérétől, add nekem a kést: eddig
sem tudom, mi tartóztatott, hogy álmában szivébe nem vertem azt?
– Álmában? Nem! Álmában meggyilkolni gyávaság volna, – előbb
fölébresztem, bele akarok látni szemeibe.
– Csitt, csitt! ne azt; szemei igéznek s elveszik erődet, oltsd el a
gyertyát; úgy öld meg, vagy szemeivel fog megátkozni. Takard le fejét
lepellel.
Dühösen ugrék Dávid az alvó gyilkosra s balkezével torkát ragadta meg,
jobbjával a kést emelte reá.
Rémülten ébredt fel az, két kezével megkapta a fojtogató markot, s a
boszuló arczát meglátva, kétségbeeső kiáltást hallatott, azután vánkosa
alá nyult s mielőtt Dávid észrevehette volna, egy vékony tőrt rántott
onnan elő és megszúrta vele, mire az elereszté torkát s fegyveres kezét
akarta elkapni.
A nő, midőn fiát vérzeni látta, oda szökött a küzdők közé s fia
ellenfelének kezét megragadta erős szorítással, s a tőrt kifacsarta
markából; a leküzdött ajkán kétségbeesett sikoltás tört ki, s a nő
kezére meleg vér fecscsent, férjének gyilkosa halálosan meg volt
sebesítve. De fia is vérzett.
– Siess anyám, nyögé Dávid, nézd az én vérem is folyik, menj a
bányaüregen át a nyárfaerdőig, ott van a sziklaormon kisded fehér
hajlék, benne lakik nőm és kis gyermekem. Mondd meg nekik, hogy én is
meghalok.
– Nem, fiam, te nem halsz meg, hisz sebed oly kicsiny. Az Isten nem
mérheti rám ennyi szenvedés után még a te halálodat is; de nődet
felkeresem, el kell téged innen vitetnünk, itt nem maradhatsz, ez
átkozott helyen. A nyárfaerdőn túl, mondád!
– Igen, igen, siess, oh én fázni kezdek. – Csókold meg őket helyettem
is, talán sohasem látjuk egymást többé!…
– Nem, nem! te élni fogsz, élni fogsz értem. Ide hozom nődet és fiadat,
az ő csókja meg fog gyógyítani. Sietek, sietek!
A nő elfutott. Dávid befogta vérhullató sebét, – tántorgott, szédülni
kezde, mereven nézett a haldokló ember hályogosodó szemei közé, azután
melléje rogyott s úgy tetszék, mintha eszméletét kezdené veszteni.
Úgy rémlék előtte, mintha a haldokló ember oda mászna hozzá s szánó
mosolylyal nézne szeme közé és ezt mondaná oly hangon, melyet már
hallott életében: boldogtalan! Az a nő, ki neked anyád, feleségednek is
anyja, mert nőd az a kis szőke leány, a kit emlegetett, s kinek apja én
vagyok, testvére és férje te magad. – Boldogtalan! Te anyádat nődhöz
küldéd; hogy fognak ezek majd egymásra ismerni! Boldogtalan! Jobb lett
volna nem jőnöd utánam.
Dávid úgy hivé, hogy mindezt hallja; kiáltani akart, de nyelve le volt
kötve, mozdulni akart és nem tudott, úgy érzé, mintha a holt ember lábai
előtt feküdnék.
Végre fölszakítá álomnyomta szemeit. De a halott most is az ágyon
feküdt, szája és szemei pedig csukva voltak. Semmi nesz messze és közel.
Ekkor erős forró láz állta el tagjait s magán kívül feküdt ott hosszú,
senkitől nem számlált időig. Tán több napokig, tán egész hétig.
Midőn felébredett, rendkívül el volt gyengülve, alig tudott mozdulni.
Mellette a halottnak nagy szaga volt már, nyilván nagy időnek kelle
elmulni azon borzalmas éj óta.
És senki sem jött őt ápolni, senki a holtat eltemetni az egész idő
alatt. Fejében még zúgott az érthetlen gondolat-ár. Kiáltani akart, de
nem volt hangja. Fel akart állani és tagjai összeroskadtak alatta.
Ekkor megrémlék előtte a visióbani halott nyilvánítása. Jéghideg
borzadály futotta el minden idegeit. Ez új lázas erőt adott kimerült
tagjainak. – Nem, nem lehet! kiáltá teljes hitében annak, mit maga előtt
tagad s tántorogva kirohant a házból.
Elvánszorgott kínos sietséggel laktanyájához, a rémület sarkantyúzta
fellázított lelkét. Haza ért, a ház nyitva volt – és üres. A kalitban a
madarak éhen elveszve hevertek, a kandallóban a hideg hamu maradt, a
bölcső üres volt, a gyermekruha elszórva, rendetlenül fel volt dúlva
minden. Senki, senki a háznál, minden üres volt és elhagyott.
– Igaz, igaz, rebegé s megsemmisülve rogyott össze küszöbén.
E küszöbön most az erdő virágai teremnek.
S gyakran lát a babonás képzelet holdvilágos éjszakákon fehér női
alakokat, kik vijjongva kergetik egymást az erdő fái között, az egyik
ölében kis gyermeket visz, a másik késsel fut utána. Ha sokáig hallgatná
az ember sikoltásaikat, megőrülne bele. A pór keresztet vet magára, ha
látja, s lassú hangon súgja nejének: nézd, azon asszony leke, ki
férjének testvére volt. – Minden lélek dicséri az Istent!…
S túl a sziklákon, túl a tengereken, a boldog Hyppona vadregényes
omladékainál, honnan a tavasz jő, hová a vándor madár megy, tán most is
él a sírőrző remete, ezüst szakálla hull, a virág nyilik e sirhalmokon,
az olajfa mindinkább beteli az ezüst övet, s az ősz népkirály mindig
közelebb látja az időt, mely neki testvérét, gyermekének anyját újra
megmutatja…
Mi hát a bűn és mi az erény?
Miért erény az, mi két zonával idább halálos vérfertőzet?