IV.

Tavaszszal, a vándor madarak jöttével, egy reggelen vén gólya szállt le

a kis magányos ház kéményeire, megigazgatá piros orrával régi fészkét,

helyet vert magának fekete szárnyaival benne, azután ismét körülröpködte

a háztáját, mintha arról akarna meggyőződni, minden úgy van-e még, mint

a hogy őszszel itt hagyá? Ebben megnyugodva, lebocsátkozék ismét a

kéményre, s ott féllábon állva, egyszerű kelepléssel mondá el ünnepélyes

üdvözletét ifjukori szállása helyének, s végre leröppent a kisded

udvarra, s patheticus komolysággal lépdelte végig annak ismert

hosszaságát, orrának és magatartásának ünnepélyességét semmi könnyelmű

kedélykitöréssel nem kisebbítve, mint ezt a kevesbbé hidegvérű fecskék

szokták tenni.

Dávid ablakából nézte az otthoniasságot affectáló szelíd állatot, s vevé

észre, hogy midőn az olykor szárnyát meglibbenti, alatta valami piros

iszák tünik elő. Kiváncsi volt megtudni, mi lehet az? s kiment hozzá; a

gólya, a mint az ajtót hallá csikorogni, magas leereszkedéssel tőn egy

lépést felé, s orrát függőleges állásba hozta, egyet kettőt pattantva

vele, mi gólyanyelven különös megtiszteltetés jele lehet; de midőn ez

idegen ifjut meglátta, visszahökkent, kettőt hátra lépett s félszemmel

rásandítva, bölcsen végig nézte, azután orrát magasra fölemelve, nyakát

kinyújtva, nemes lenézéssel félre fordult tőle és fölrepült ismét a

kéményre. Ott azután napestig kelepelt, estefelé egy eleven kigyót

kegyesen lenyelvén, elnémult s késő éjig elmélkedék féllábon állva a

világ mulandóságáról.

Dávid végtelenül kiváncsi volt megtudni, hogy mit viselhet e tudományos

állat szárnyai alatt? de az oly híven látszott megőrzeni a fidei

commissumot, hogy semmi hizelgéssel nem lehete lekötelezni annak

átadására.

Egyszer azonban meglátta a komoly madár a fiatal hölgyet az udvaron, s

rögtön különös galant arczkifejezéssel szálla le hozzá, nyakát mélyen

lehajtotta előtte, szárnyaival legyezé oldalait, orrával kelepelt; egy

szóval rendkívül kezdte neki a szépet tenni; a hölgy elértve a bókot,

szinte nem maradt adós: kisded tenyerében egy marok tengerit nyújtva a

húsevő madár elé, mit az alázatosan megköszönt, s a dologból épen nem

látszott viczczet formálni. A hölgynek eszébe jutott ekkor férje

kiváncsisága, s közelebbről kezde hizelegni a szelíd állatnak,

megsimogatta annak hegyes fejét, mire a madár lehető legnagyobb

grácziával hosszú orrát végig fekteté a hölgy tenyerében, s önkényt

hagyá szárnyát felemelni, s az alá kötött rejtélyes csomagot leoldani,

azután ismét fölröpült s egész nap nem szünt meg kelepelni.

A hölgy gyermeki örömmel futott férjéhez a madárajándékkal, mit az tán

messze Indiákról hozhatott magával, s Dávid felbontva a piros hólyagba

burkolt csomagot, abban egy hosszú fehér pálmahárs-szíjat lelt, teleirva

csodásnál csodásabb ismeretlen kék és zöld betűkkel. Ebből természetesen

egy betűt sem értett; hanem eszébe jutott, hogy mielőtt ők e házba

költözének, egy maniacus régiség- és természet-buvár lakott abban, ki

ugyanott meg is halt, s ki hihetőleg e vándor-madár által levelezett

távol tartományok lakóival.

A gerendák között elfelejtve, összepenészedve hevertek a holt tudós

iratai, hosszú élet tudományos törekvésének eredménytelen töredéke.

Dávid vágyott tudni e szavak értelmét, vagy tán fátuma hajtotta őt eddig

nem tudott titkok leleplezésére…

Nagy csomó szárasztott virágok, rejtélyes arab és chaldei kéziratok,

keleti nyelvek vastag szótárai s egyéb halomra hányt sárguló hieroglyph

képek között, végre ráakadt ama pálmafoszlányokra, melyeket hasonló

iszákban, hasonlóúl tele irva 30 év óta küldözött, a kihaló s újra

támadó vándor gólya-nemzedék által, az ismeretlen más világrészt lakó.

E foszlányok egy pergamentbe kötött kézirattal voltak összekötve,

melynek egyik táblájára nagy betűkkel irva volt: «Al-Hyas-Otber

jegyzetei».

Dávid fölbontá a könyvet.

– «Harmincz éve (így kezdődik a kézirat), mióta Al-Hyas-Otbernek a

vándor madaraktól leveleket küldök, s tavaszszal ugyanazok által

leveleket kapok tőle.

Eleinte csak azt akartam ezen levelezés által kifürkészni: hogy

vándormadaraink hol szoktak telelni? később azonban maga azon ember, ki

e jó szerencsére bizott s három rendbeli napkeleti nyelven irt

leveleimre válaszolt, kezde rendkívül érdekelni.

Legelső levelében rögtön barátjául fogadott s ennek megerősítésére egy

ambramézgából készült pecsét alá szakállának három szálát oda ragasztá.

Szakálla már ekkor is nagyon ősz volt.

Lakása valahol Abessinián túl, Afrika belsejében, a Niger és Senegal

folyók eredete körül lehet, hol a hajdani boldog Hyppona feküdt, melyről

egy carthagói évkönyv tesz említést, s hová oly sokan szöktek el

Carthagóból, hogy halálbüntetés alatt kellett megtiltani e város nevének

említését.

(Megjegyzendő, hogy ez nem azon Hyppona, mely simplex i-vel iratik, s

melyet az egyptomiak építettek Psammatich pharao alatt, a hol jelenleg a

legtöbb csoda készíttetik, – s létezése inkább csak a körülményekből

vont hypotheticus gyanú, mint topographiai bizonyság.)

Ezen mélyen rejtett országot, melyet térképeinken – környékével együtt –

fehér, beiratlan fóltul találunk s csak úgy sejtjük, hogy itt vagy amott

létez? szomszédaik szentországnak hivják, mire azon uralgó körülmény

adhatott nekik alkalmat, hogy ez országot szentek igazgatják, ezek annak

királyai, birái, főpapjai és főorvosai.

Különös fogalmaik lehetnek azon embereknek a szentekről és erényekről. –

Általános vallási és polgári elvük ez: egyetlen erény a szeretet s

szerintük minden erény csak a szeretet variatiója; «szeretni az istent»,

csak az az erényes, ki az ő csillagaikat, az ő virágaikat, az ő

folyamaikat imádja. «Szeretni a szülötte földet», e szabály azt mondja:

hogy csak az igaz ember, ki az ő kunyhóik alatt született, ki az ő

nyelvüket beszélte legelőször. «Szeretni apát, anyát, szeretni a

testvért, a nőt, gyermeket, szeretni az életet és a halált», ez náluk az

emberi hivatás maximája, ki ezeket elmulasztja, az mindennapi ember, az

paria, a kit érzéketlen szivével arra rendelt a sors: hogy a többinek

szolgája legyen; hogy éljen megvetve, és haljon meg fáradalmak alatt.

Minél több nemét ismeri valaki a szeretetnek, rangjára annál magasabb, s

ki azt mind együtt gyakorolja: az a szent, az a király, az itélő biró, a

főpap, a gyógyító.

S itt jön elő a legkülönösebb világnézet, mely a rendes emberi ész

ellen-polusát mutatja fel.

Annak, kinek homlokát ők szentté, királylyá, biróvá kenik fel, testvérét

kell nőül venni; mert különben a szerelem hiányos marad. A király neje

szinte királynő, s így annak szintoly jónak, szintoly tökéletesnek kell

lenni, minő férje. Szeretnie ugyanazon istent, ugyanazon hazát,

ugyanazon szülőket, ugyanazon gyermeket, kiket férje szeret, mert

mindezen szeretet szavának más húr felel meg a szívben; s nincsen

nagyobb halálbűn, mint ha valaki más istent imád, ki nem az ő istene;

más hazában él, mely nem az ő hazája; mást nevez apjának, ki neki nem

apja; mást nevez gyermekének, ki neki nem gyermeke: más testvérét, más

nejét szereti, ki nem az övé. Ezek a közhit megátkozottai, az átok

bélyegét viselők.

Eleinte visszatetszőnek tünt fel előttem e szokás, mint bárki előtt is,

ki művelt népek megszokott fogalmait szítta vérébe, míg azon gondolatra

nem jöttem, hogy ezen népnek tán tisztultabb fogalmai vannak a

szeretetről, ez érzetnél nem játszik oly szerepet az érzékiség, mint a

milyenben mi azt ismerni tanultuk.

Minden őszszel irtam Al-Hyas-Otbernek régi vándor madaram által, később

annak fiaitól, melyek szinte anyjuk fészkére szoktak s azok minden

tavaszszal visszahozták a feleletet a távolban nem látott ismerőstől, –

ki szinte egyike volt hona fölkentjeinek s tán épen a főbbek közül való.

Beszéltünk sok tudományos érdekű dologról, ő külde nekem érdekes rajzot

népe viseletéről, különös himzéseket a legfinomabb pálmahárspapiron, s

utóbb egy maanimot, mely világos, átlátszó hólyagba rakott legkülönczebb

apró czifraságból áll: száraztott és színtartó tarka virágszirmok,

ragyogó lepkeszárnyak, apró aranyzöld és karmazsin bogárkák, világoskék

és tejszínű virágmagvak, tarka kolibri tollak, s sárga borostyánkő

cseppek, mikre apró finom chaldei betűk voltak elhelyezve a hólyagba,

hogy annak sehol sem lehete nyilására akadni. A sok apróság közepébe egy

nagybecsű piros fénybe játszó zöld drágakő is volt téve, melynek tüze a

hólyag vékony hártyáján keresztültündököl; – de bárha legnagyobb

szükségem lett volna is arra, nem szakítottam volna el miatta e csodás

hólyagot. Ezt nevezik az afrikai népek maanimnak, melyet fejedelmek

szoktak kegyeltjeiknek ajándékba küldeni; ki ilyennek van birtokában, az

bátran utazhatik a barbar tartományokban; a nép tiszteli a maanimot,

mint tulajdon fetisheit.

Egyszer megtaláltam irni Al-Hyas-Otbernek, hogy az nálunk nagy véteknek

tartatik, ha valaki rokonát nőül veszi. Testvért szeretni pedig vérbűn.

Álljanak itt tulajdon szavai, mit erre felelt.

««Azt mondjátok ti, hogy két ember volt először a világon. E két ember

anyja volt a föld, atyja volt az isten, és a két ember volt férj és nő,

és e két embernek egy atyja, egy anyja volt. Ezeknek lettek ismét fiaik

és leányaik; hol kerestek ezek maguknak férjeket és nőket, ha kívülök

senki sem élt a világon? Ha ezredek előtt, mikor az emberek még jók

voltak, nem volt ez vétek, miért az most, midőn állításaitok szerint

rosszabbak az emberek, mint régen?

Azt mondjátok, hogy taszítódik az ember azon vértől, mely saját vérének

mása, undorodik az arcztól, melyben saját vonásaira ismer, s

összehúzódnak érzékei a természettelen gondolattól, mint a csiga

szarvai, ha élő kézhez érnek. Ti nem találjátok természettelennek, ha a

testvér testvérét gyűlöli, üldözi, megrontja; ti örökséget hagytok hátra

fiaitoknak, s megengeditek, hogy azon a testvérek összeveszszenek s

egymást megátkozzák s haraggal szivökben haljanak meg; – mi nem találjuk

természettelennek, hogy egymást elvegyék, s holtuk napjáig szeressék és

tudjanak egymásnak örülni. – Lehet, hogy nektek van igazatok, lehet hogy

nekünk; – nálatok a testvérek egymásnak férje és neje. Lehet, hogy úgy

van jól; lehet, hogy emígy. Nálatok igen helyes dolog az életet örök

lánczczal fűzni össze egy olyannal, kihez csak percznyi érzék-fellobanás

köt, kinek csak külsejét, arczát, szemeit szeretitek, vagy kit épen nem

is magát szerettek, hanem valamit, a mi rajta kívül van s a mire a nő

maga csak ráadás; – nálunk helyes dolog holtig összekötve lenni azzal,

kinek lelkét gyermekéveinktől fogva ismerjük, ki szeretett bennünket nem

azért, mert úgy tanították, nem azért, mert megesküdött rá, nem azért,

hogy égő vérét hűtse; hanem azért, mert szíve akarta úgy s szeretni fog

halála órájáig és megsiratni, mert abban, kit eltemet, lelkének párját

veszti el. – Lehet, hogy ti cselekesztek helyesen, lehet, hogy mi.

Lehet, hogy ti vagytok boldogok; de hogy mi azok vagyunk, annyi

bizonyos.»»

… E barbar tudós nagyon szívéből szedte az életbölcsészetet, melynek

ezelőtt negyven évvel én is jobban megtudtam volna felelni, de már

bennem a szívnek sem szája, sem füle nincsen. Most csak mint

természettani ritkaságot tudom bámulni azon tartományt, hol a száz éves

öregek annyira tele vannak szívvel, s a hol szentnek tartják azt, ki

testvérét nőül veszi, – különös szokások uralkodnak egynémely barbar

népeknél!…

Eredeti fogalom náluk még az élet és halál szeretete. Ki legvénebb a

honban, az a többi királyok és birák főnöke, erre hallgat a többi; mert

ez legjobban tudja szeretni az életet. S ha ennek rokonai, neje,

gyermekei meghalnak, oda megy lakni kedves halottai sírjához, ott tölti

napjait, éjeit, barátkozva a halál eszméjével, mely azokat tőle elvevé,

s mely azokkal őt ismét egyesítni fogja.

Igy lakott ő már évek óta egy templom romjai közt a puszta közepén, hova

korán elhalt testvér nejét és utána ment fiát temeté egy nagyobb és

kisebb sírdomb alá, melyeken örökké nyilik a virág. Azon ezüst övet,

melyet neje viselt életében, egy olajfa körűl füzé, melyet magról kelte

neje sírja előtt s hite szerint addig nem fogja láthatni túlvilági

kedveseit, addig nem halhat meg, míg az olajfa az ezüst övet be nem

teli, – s az soká tarthat, mert az olajfa nehezen nő.

Ott lakik most magányosan a pusztai romban; nem látogatja más, csak népe

alsóbb rangú birái, kiknek tanácsot oszt, s a szomszéd barbarok, kiket

balzsammal tart.

Oly hosszú idő óta ismerjük egymást. Egyetlen ember, kivel valami közöm

van s az is ezer mértföldnyire tőlem. Gyakran hí, hogy menjek el;

röpülni nem tanultam.

Mint fog a jó ember aggódni majd, ha egyszer évről-évre üresen fog hozzá

visszatérni a vándor madár, mely nyáron az én kéményemen, télen az ő

temploma kövein fészkel!…