Semmi sem oly édes, mint a lopott boldogság! kilopni a világ közepéből a
boldogságot s egyedül, magányosan elzárkózni vele; hogy senki ne tudjon
róla, ne örüljön neki és ne irigyelje. Elzárkózni egy kedves szeretett
nővel a legvadabb erdő közepébe, vagy elhagyott szigetbe, csendes,
látogatatlan házba, s ott élvezni annak viszonszerelmét, – együtt nézni
vele a nap és hold futását, s a nap- és holdfényben nyiló s hervadó
virágot; együtt hallgatni a mezei madarak énekét s a téli zivatar
süvöltését, együtt őszülni meg vele, s nem tudni arról, mi a széles
világon történik, nem osztozni annak sem örömeiben, sem bánatában…
Ilyen hely a beszkidi Kárpátok egyik szakadéka, mely e hegyláncz
legelhagyottabb részét képezi, körülövezve sűrű zöld erdőtől, mely
fölfelé fenyvessé kezd válni.
Idomtalan síromladékok állják el az útat mindenfelől, itt-ott látszik
egy-egy keskeny ösvény, mely mély partmosásokban, meredek sziklák
gerinczein kanyarog tova, néhol egy-egy mohos fenyőfa dereka által
folytatva, mely öles sziklahasadékok fölött keresztül dűlve természetes
hidat képez a szédítő magasban.
A völgyekben néhol hallani távol tanyai ebugatást, s látni a fák közül
felkanyargó kékes kémény-füstöt, de útra alig akadni, mely a tanyához
vezet; néhol a szélesebb havasér felett gondosan fentartott hidat
láthatni és útat nem, mely rajta keresztülvinne; körül sűrű beláthatlan
bozót, másutt egyes sziklai fal közepén vágott ajtó tünik fel, olyforma,
mint az elhagyott aknák nyilása, mely előtt zöld a fű, s ha az ember
esetleg egy-egy magányos ház elé vetődik, azt mind magas kőfal keríti,
ablakai az udvar felé vannak fordulva, ajtaja zörgetésére senki sem
felel.
Hány rejtélyes ember, hány különcz lélek lakja e vad tájat, kikről a
világ nem tudja, hogy hová lettek? Hirtelen eltüntek, élet vagy halál
nyoma nélkül, s többé hiröket sem hallá senki. Sötét misantropok, kik az
emberi arcz látását kerülik; nehéz bűnökkel terhelt vétkezők, kik
börtön, vagy vérpad elől szöktek ide e nagy börtönbe; üldözött
szerelmesek, kik a világ örömeit s előitéleteit elhagyák, hogy sziveik
paradicsomát megszabadíthassák; őrjöngő tudomány-fukarok, kik ide jöttek
holt tudást gyűjteni, mintha féltenék az idő azon perczeit, melyben
emberi ajk kérdéseire eleven szóval kell felelniök; bukott becsület
rabjai, kik homlokaikon az örök gyalázat bélyegét viselik, kik a világra
nézve mind meg vannak halva, s kik egymást nem látják s nem keresik
soha. Egy-egy különcz regény mindegyik élete, tele bámulatos eseménynyel
s csodás sorsfordulatokkal, miket nem tud meg senki, nevük és emlékük
holt a világ előtt.
E környék pórlakosainak főnyerészetük ily világfutóknak szűk lakhelyeket
és szűk élelmiszereket szolgáltatni s további kilétükről nem tudni
semmit. – Ha itt-amott egyes kecskéket őrző pórfiura lehet akadni, az
gyakran tíz kérdésre sem ad egy feleletet, azt is csak nyámogva,
kitérőleg; úgy látszik, hogy mindjárt megismerik az idegent és félnek
tőle.
Egyikében e környék legszebb helyzetű tanyáinak, melynek zárt oldala
gondosan irtott erdővel, ablakai meredek, megjárhatlan mélységgel voltak
szomszédosak, lakott néhány hónap óta az ifju szerelmes elszöktetett
kedvesével. Az ilyen üldözést kerülő szerelmesek rendesen nem szoktak
örökké itt maradni; az üldöző apa, vagy férj kiengesztelődik, vagy
meghal, akkor ők is visszatérnek a világba, s ezért ideiglenes
lakásaikat mentől kellemesebbé szokták idomítani; nem úgy, mint kiket
sötétebb eszmék hajtottak ide, s kiknek kunyhóit az által lehet
amazokétól megválasztani, hogy míg ezek sötét, elhagyott kinézésüek,
amazok gondosan ki vanak cziczomázva; a falakra virágok vannak
felfuttatva, a tetőn a fülfü rózsái virágzanak, a dúczon galambok
tollászkodnak s a kéményen gólyafészek terjeng, az ablakban házi madár
énekel, s az ereszen komolyképű macska mosdik vendégekre várva.
Milyen kevés kell boldog embernek arra, hogy szerelmes legyen, milyen
kevés kell szerelmes embernek arra, hogy boldog legyen! A boldogság
mindenütt kikelti a szerelmet, mint a nap a virágot, s a szerelem
mindenütt rá talál a boldogságra. A hajnal az ő számára veszi fel
rózsafátyolát, az ég az ő számára hozza fel napját, csillagait; a föld ő
neki termi virágait, az álmok legszebb képei őt látogatják meg, minden
szép és ragyogóvá lesz, mihez ő hozzá ér. – Gyakran látni, mily jó
kedvvel tud együtt kaczagni két fiatal gyermek; ha kérdenéd: min
nevetnek? nem találnál benne semmi különöst; tán egy elbomlott hajfürt,
egy eloldott csokor, egy elszalasztott madár, vagy elejtett gyöngyszem,
vagy tán épen semmi az, és ők mégis nevetnek, jó kedvük van, boldogok,
mert olyan a szerelmes.
De ne hagyjátok magatokat elcsábítani. A szerelem mámor és a mámor
rövid. A szerelem istenimádás, s ki merné bevallani lelkében, hogy már
nem fogja többé imádni az istent! Ki merné észrevenni, hogy szerelme
hül? s pedig úgy szokott lenni. Kik a szerelemért áldozatot tesznek, ki
nem kerülik azon időt, melyben eszökbe fog jutni, hogy ezen áldozat igen
nagy volt, s ez a szerelem halála, – ezentúl elfogy az, mint a hold,
alászáll lassanként, mint a délpontját túlhaladt csillag…
Tavaszi este volt, az ég piros alkonyában csoportló vándormadarak
röpdöstek fehéren feketén, melyek a tavasz előérzetével jöttek messze
vidékekről régi fészkeiket újra fölkeresni.
Béldi Dávid komolyan ült s szótlanul kis kertje gyepágyán, mely a háza
előtti meredek mélység szélére volt rakva, néhány hónap ideje itt-ott
szomorú vénség jeleit rajzolta arczára.
– Nem örülsz-e, nem vagy-e elégült, kérdé a kedves nő, halvány-piros
ajkát ajka elé tartva, s nappali kék szemeivel szemébe tekintve; nem
vagy-e boldog, mint én? s átölelte őt tapadó karjaival.
A férfi nem ölelte őt vissza, szemeibe nem tekinte, az ajk ajánlatát nem
akará érinteni, a távolhegyeket s túl rajtok a lehajló eget nézte és
sóhajtott. Ez vágy volt a világba vissza. Fogoly sóhajtása a börtön
ablakából.
– Egészen itthon leendünk itt, mondá, a sóhajt észre nem véve, a hölgy a
leghizelgőbb hangon; nézd, már ezek a kis fák, miket mi ültettünk, mint
megnőttek; jövő évre tán gyümölcs is terem rajtuk? – a kis galamboknak
is van már fiuk, – őszre talán?… s itt szivére tevé kis kezét, s oly
szemérmesen mosolygott s úgy elpirult halavány kedves arcza.
Sirva ölelte őt magához ekkor a férfi, összecsókolta az ölébe borult
főt, s midőn arczát az égnek emelte, nem örömköny, fájdalomköny
ragyogott szemében.
– Miért ne lehetnénk boldogok? szólt édes rábeszélő hangon a hölgy,
minden örömünk van, mit isten ingyen kegyéből ad, s ha nem osztozunk is
más örömeiben, de más bajában sem. A természet szép, szebb, mint az
emberek. Az isten közel van itt is. S ha a világ gyönyöreit kellene
élveznem, azok csak lopnák tőlem az érzést, mely most egyedül a tiéd,
helyet foglalnának szivemben, mely most egyedül a te szerelmeddel van
tele. – Oh jó minekünk e magányban élnünk.
– Most, de a jövő? Most még örömeinknek van túlsulya, de ha megjőnek a
bánat évei!…
– Nem értelek. Nekem csak az lehetne bánatom, ha nem szeretnél, vagy
meghalnál.
S mit tennél akkor?
Mit? Nézd, milyen szép magas ez a bércz: mikor ilyen szép alkonyat
volna, megvárnám, mig feljön az első csillag, akkor felállnék e szirt
szélére, fölnéznék az égre, egy fohászt az istenhez és a te nevedet, s
azzal lehullanék, s mindennek vége volna.
Dávid ijedten kapta karjai közé a szirt szélén lebegő hölgyet. – És az,
kit isten angyalul külde le hozzánk, hogy az égből bűneink bocsánatát
hozza hirül?…
– Velem jőne a sirba.
– Oh! és mindez egy emberért, a kit verjen meg a boszuálló isten!
– Miért átkozod őt? ő jó ember, de szerencsétlen; szerencsétlensége:
hogy azokat kénytelen élethalálra üldözni, kiket életénél jobban szeret.
– Te nem ismered őt.
– Bár ismerném. Bár letéptem volna álarczát, midőn először és utószor
találkoztam vele, hogy ráismerhetnék a más világon, ha az isten szine
előtt fog sáppadozni, s ott is visszaátkozhatnám azon kárhozatért,
melyet fejemre esküdött.
– És az enyimre is. S még sem volt előttem az apaátok oly iszonyú, mint
a mily szép volt a te szerelmed. Pedig én leánya voltam, és engem is
megátkozott.
– Átkát kinevetem, de üldöztét is. Vesztegeti a birákat, hogy nyomunkba
jöhessen. Nevemet úgy beszennyezé, hogy azt soha ember nem viselheti
többé, s orczátlan volna az a nő, ki bevallaná, hogy valaha engemet
ismert. Titkoltam eddig előtted, de kell, hogy te is megtudd és
megátkozd érte. E napokban, midőn vidéki kémkedéseimnél a legközelebbi
mezőváros egyetlen fogadójába fáradtan betértem, s titokban kutatám,
hogy nem szólanak-e rólunk valamit a lapok, melyek ott a tekeasztalon
elszórva hevertek: a legelsőn, mely kezembe akadt, nagy torz betükkel
nyomva láttam meg nevemet. Mintha hivott ördög állt volna elém
keresztbehányt idomtalan lábaival, ez undok betükben saját nevemtől
megundorodtam. Gondolkoztam róla, hogy elolvassam-e, mi rólam irva van?
Melynek tudása hónapok óta gyötört, most kezemben van; elolvassam-e? Nem
kell, nem akarom, gondolám s elvetém olvasatlanul… Oly könyünek éreztem
utána szivemet, mintha egy ördög csábító bűvkörét törtem volna szét
magam körül s könnyebbült lélekkel vevém kezembe a másik lapot s
beletekinték; oh pokolkárhozat! ott ismét az én nevem, ismét ez undok
szétficzamolt betük; a harmadik, a negyedik mind, mind az én nevemet
mutatva; mindenütt e pokoli szörny fekete fogai vigyorogtak reám!…
Daczolok veled, utált, rettegett rém, gondolám megtörve rettegésemet.
Daczolok veled, hadd lássam, mennyire tudják az emberek az ördögöt
játszani? s hadd nevessem ki őket érte, a nyomorúakat! s elolvasám
egyenként mind, mind, a mi rólam irva volt; arczom lángolt, midőn hozzá
fogtam, s szivem kezde fagyni, midőn elvégzém; soha, soha nem féltem
ennyitől. Hittem, hogy szívem mélyébe fognak markolni saskörmeikkel;
hittem, hogy nevetségessé fognak tenni, hogy pellengérre állítják érző
szívemet; hogy rajta minden vigyorgó suhancz egy seprücsapást tehessen,
s minden szenteskedő falusi ártatlanság átszurdálhassa mindennapi lelke
gondolatait kisérő kötőtűjével; hittem és féltem tőle, hogy téged is
gyalázni fognak, hogy nyilván, örök bélyeggé nyomatott betűkben fogják
ártatlan fejed fürteit lenyirni, s a nyilvánosság piaczközepén, a
szégyenközön, ecclesiát követtetni veled szerelmedért, melynek még vétke
is szentebb és tisztább, mint az ő esteli imádságuk; de ők mindezt nem
tevék. Hallgatának szerelmem felől, nevedet elhallgaták, hanem mint
éjjeli rablót pellengéreztek ki, kinek nevét s alakleirását minden
faluvégen, minden utczaszögleten olvassa a szájangó csőcselék: ki egy
hölgyet erővel elrabolt; nem, mert szerette, hanem hogy drága ékszereit
ellopja! Boldogtalan te! ki egy fuvarosnak, hogy sietségét megvásárold,
gyémánt melltűdet ajándékozád, tanúbizonyságot tettél ez által ellenem!
s most nem mint nőcsábító, hanem mint nyomorú zsivány vagyok
kihiresztelve, kit, mihelyt megismer valaki, elfoghat, vasra verethet,
megölhet! – a mi mindegy – élő vagy holt fejem díja 100 arany.
– Iszonyú, a mit mondasz, de engem ez sem bánt! hadd higyje a világ, a
mit kedve tart; mi kívül vagyunk rajta, s ha valaha idáig látna
szemeivel, s kezei utólérnének rejthelyünkben, egy szavam levenne rólad
minden vádat, egy szavam, melyben megvallanám, hogy önkényt, szivem
akaratából követtelek.
– De e szót nem mondhatnád el soha. Ki tudja, mi oka van azon embernek
arra, hogy bennünket még most is, mikor már semmit meg nem történté nem
tehet, őrült erőszakkal akar elválasztani? Te soha sem látnál többé
engemet, soha sem hallanál rólam semmit. Elitélnének a külszín után, és
nem volna, kinek megmondanod, hogy ártatlant itéltek el.
– Oh iszonyú apa! Kényszeríteni fogsz, hogy kétségbeesésem perczében
halálodért imádkozzam.
– S ezen ember nevezi magát apának! soha, soha nem volt neki gyermeke;
lopta idegen bölcsőből leányát: hogy legyen kit vénsége napjaiban
kinoznia… Ismerted-e valaha anyádat?
– Soha. Gyakran kérdeztem őt apámtól, hogy hol van? Ilyenkor arcza
kétszerte sötétebb lett, félénken körültekinte, mintha lelket érezne
közelében, s szomorúan monda: meghalt, igen, meghalt; s ha kértem, hogy
vezessen el sirjához, azt felelé: messze van, igen messze! s ilyenkor
oly merően, oly sokáig nézett rám, mintha gyanakodó szemeivel lelkem
fenekére akart volna látni. Nem tudom miért? de ha sokáig nézett rám ily
merőn világos szemeivel, rosszul lettem bele. Egyszer egy szép fiatal
hölgy arczképével ajándékozott meg; azt mondta, hogy ez volt anyám. Ha
ez volt, úgy igen jónak kellett lennie, szemei oly szépek, oly nyájasak
voltak, annyi bűbájt, annyi andalgást csak a te szemeidben birok
föltalálni.
Dávid hirtelen önkénytelenül összeborzadt. Valami ismeretlen fagy állta
el egy perczre szivét. Az ember, ki sokat tépelődik a sors titkaival,
sokszor érez ily futóborzadályt; mintha lelke szemei egy perczre
megnyiltak volna s látta volna az egész világos jövendőt, melyet
rémültében, mielőtt öntudattá tehetett volna, újra elfelejte. Tán azon
szót hallotta ilyenkor kimondatni, mely jövendőjének átka leend, s
melyet újra elfelejte? tán azon csillagot találta meg az ég miliárd
fénye között, mely sorsát vezeti s melyet, mielőtt megjegyezhetett
volna, újra elveszíte az aranyporral hintett ég csillámai között; tán
azon helyet lépte át, hol egykor sírja domborulni fog!…