II.

Egy ütés a költő varázs-vesszejével! – A keleti táj, sárga pusztáival,

szines hegyeivel, ingó pálmáival s égető egével eltünik, szelidebb

virágok, szelidebb emberarczok hazájába jöttünk; az ismeretlen romok

laktalan országa helyébe pompás paloták sorai merülnek föl, ködökbe

burkolt óriás városok, keresztes templomaikkal, élénk népzajos

utczáikkal. Az estimára hivó harangok zúgnak a városok fölött, a

háztetőket fehér hó fedi, melyek az est sötétéből mint fekete lapra irt

betük tünnek fel, a házak ablakai szerte világítanak, néha egy-egy

csapat fekete holló kóvályog, zajt ütve a légben a közelgő hóförmeteg

elé.

Farsang utója van: az utczákon bódult néphulladék űzi lupercaliáit,

fényes teremekben az előkelő világ.

… Majd ha e zajgó örömhangos városok is oly hallgatag romok lesznek,

minők azok ott messze délfelé, merre a vándor madár megy, honnan a

tavasz jő, melyek épen oly ragyogók, oly népesek voltak! s úgy járnak

őket is majdan látogatni egy most ismeretlen föld mívelt lakói, mint mi

e rejtélyes omladékokat, s kérdeni fogják: mi volt e városnak neve? Ki

hordta ide az omló tornyokat az elvadult erdő közepébe, ki lelke él e

düledék alatt, hogy oly buján nő rajt a vadvirág?…

Tombolva szól a táncz-zene, a terem ezernyi légszeszcsillártól ragyog, a

fehér márványfalak szines fátyolokkal vannak koszorúzva, mikkel tarka

virágfonadékok ölelkeznek; a földig érő metszett tükrök arany rámáiról

eleven rózsakoszorúk futnak alá, a terem plafondján alabastrom angyalkák

fonnak ezüst és carmin arabeskeket az ultramarin-alapon.

Mint az éjféli vihar, mely a maledivai puszta templomban olykor felhők

nélkül világos holdfénynél megjelen, a kövek nyilásai vad dalt sipolnak,

a fák sudarai zúgnak, a vihar közbe ordít, majd messze enyészve,

haldokló nyögéssel vész el a fák között, a távol csalogány ábrándos

énekét engedve hallani, s majd újra visszatér, mindig növekedve, mindig

ordítóbban; letépi az erdei fák fürtös virágait, s a romok közt fehér és

piros leveleket tánczoltat köröskörül; úgy zúg, úgy csapong a tánczok

dæmoni zenéje, úgy repülnek a fehér és rózsaszin virágok a zene

örvényében, pár pár után, könnyűk, mint futó tündéralak, mely a virágok

fölött elfut, a nélkül, hogy a harmatot leverné rólok: mind megannyi

menyasszony és vőlegény. Itt egy barna férfi szőke halavány leánynyal,

mint zöld lomb fehér virág mellé kötve, amott barna lángszemű leány

szőke ifju karján, mint égő rubinkő arany foglalatban, ismét két

halavány együtt, mint égnek szemeik, keblök mint liheg, mint simulnak

egymáshoz, délczegen, vagy szeliden, hévvel, vagy bájos negédesen; a

táncz-öltöny mint repül, bűvköröket vágva maga körül röptében,

legsebesebben a rózsaszinűek! A rózsaszinű öltöny könnyebben igéz és

könnyebben fog rajta az igézet. Ki rózsaszinű öltönyt hord, valahányszor

ruhájára tekint, eszébe jut róla a szerelem, e rózsaszinű ördög.

A zene mindig bódítóbban hangzik, a hangok mint pajkos dæmonok ragadják

ellenállhatlan erővel, szárnyakat adnak a vigadónak; egyik álarcz a

másikat kergeti, aranynyal, ezüsttel csillogó álarczok, mint az

ezeregyéjszaka tündérei. Mit a legbizarrabb képzelet kigondolhat, szépet

és meglepőt, tarkát, nevettetőt, képtelent: mindaz itt egy

szemfényvesztő csoportban, mely mint a kaleisdoscop ábrái jön, változik,

tarkul s mindig csodásabb, mindig meglepőbb képleteket mutat. Az ó és új

világ minden izlésű nemzetöltözéki: tarka mandarinok csengős süvegekkel,

lógó bajuszokkal; karcsú mamelukok selyem kaftánokban, karjaikon egy-egy

igéző termetű bajadert vagy hourit vezetve; idomtalan hordónyi termetek

carricatur fejekkel; eszményített mythologiai alakok, köztök tarka

arlequinek, a legsűrűbb tömeg közé fúrva magukat, s ismét egy-egy

őshajdani pánczélos lovag-kép, s a több exoticus indus és eskimo álarcz

között zsinóros prémmenték, s alföldi csikós ideálok, körülcsevegve

sipegő nődominóktól, mint szines colibriktól a tarkán komoly virágok.

E tarka szivárványló néptömeg közt egy magányos alak tünik fel olykor,

egy magas férfi, fekete dominóban; arczát fekete bársony álarcz fedi;

egyedül jár, mindenütt van és senkit meg nem szólít; úgy lézeng

elsuhanva ott, mint egy láthatlan léleknek eleven árnyéka; mindenki a ki

rá néz, találkozik bántó szemei tekintetével; úgy látszik, hogy ez ember

megérzi, ha ránéznek.

Fehér virágú jázminbokor mellett egy szerelmes pár ül. Szerelmes mind a

kettő, mert igen halvány. Gyermekek még, kettőjük életideje együtt alig

tesz egy férfiéletkort. Azt hiszik, hogy a jázminbokor, mely mellé

ültek, mindent eltakart; szemeik – kék és fekete szemek, egyik a

nappali, másik az éjjeli ég – egymás sugárait szíják; úgy fogják egymás

kezét, mintha attól félnének, hogy valami fatum-erejű hatalom széttépi

őket s azután hullani fognak végtelen távolba, mint a hold gőzköréből

kiszabadult meteor, melyet a föld vonzereje ragadott magához. Az ifju

ajkaihoz emeli a kedves szép kezecskét s megcsókolja azt, – nem: lelkét

lehelli rá; a leányka egy fürtöt tép le a jázmin virágról s a tolakodó

ajkak elé azt nyujtja védelmül; kedvese megcsókolja azt is, suttogva:

oly halavány, mint a te arczod, s a megcsókolt virágot a leányka fürtei

közé tűzi, annak fehér harangkái a leány arczához érnek; az ifju a

visszaadott virágot érinti égő ajkaival, mely a leány arczához ér, s

virág és leányarcz nem hasonlítanak többé halaványságban egymáshoz:

epedő hold után a rejthetlen szerelem hajnalfénye pirul át ezen… És a

szerelmesek azt hiszik, hogy őket senki sem látja.

– Vigyázz, nézz oda! rebeg a leány összerezzenve, mint az érintett

fájvirág levele, a mint a fekete álarcz messziről közelíte feléjök.

Miránk néz!

– Tedd fel álarczodat, suttogja az ifju. Még csak néhány percz s azután

e fekete szellem varázshatalma alól örökre mentve vagy. Nézd, ismét

másfelé fordult, nem látott meg.

– Oh mint szédülök. – Ha ismét elvesztenénk egymást, egymásért

üldöznének mindkettőnket és soha sem látnálak többet soha!

– Mutass nyugodt arczot; minden a percztől függ. A légszeszfelügyelőt

megvesztegettem. A legelső jelre, mely a táncz kezdetén megszólaló zene

lesz, az ilyenkor rendesen legnagyobb zavarban egy csapfordítással

eloltand minden lámpát, – te ekkor vigyázz, nem messze hozzád balról égő

szivar fényét fogod látni a sötétben, fuss rögtön oda, a többi isten

dolga és szerelmünké…

És a szerelmesek azt hitték, hogy őket senki sem hallja.

Az ifju néhány perczre eltávozék; künn egészen új álarczot és dominót

váltott, s alig lépett a terembe, egy mély suttogó hang nevén szólítá és

valaki könnyedén a vállára ütött.

Hátra tekinte. Az árnyszerű álarcz volt. Az ifju hideg borzadályt érze

végig futni testén, lelke legmélyeig hatott, midőn ez ember közellétét

megérezé.

– Béldi Dávid, egy szóra, súgá amaz.

A megszólított leigézve állott meg előtte s kötve volt szemeinek nézése

által.

– Én ismerem önt, s tán ön is engem. Én azon leánynak atyja vagyok, kit

ön el akar szöktetni… Csitt! semmi zajt… Én nem szoktam találgatni.

Vonuljunk itt egy mellékterembe, hol nem figyelnek ránk.

Az ifju visszaborzadva követte az embert, de nem birt ellenállani.

– Ne féljen ön tőlem, ifju ember, üljön mellém, ne remegjen, kivált ne

én tőlem. Én szintúgy reszkethetek a sors előtt, mint ön; – ha lelkem

látni kezd, szintúgy elhalaványul arczom, mint az öné. – Két év előtt

még kétszáz mértföld választa el bennünket, s leányom és ön boldogok

voltak, mert egymást nem látták soha. Oh én nagyon értem szavaim

mindegyikét, s ha ön úgy értené, vére fagyna meg. E leány most önt

szereti, már egy év óta szereti; és minő szerelemmel? azt csak én tudom,

ki egy év óta látom, mint hervad el lassan beteg virág gyanánt; ki

hallom minden fohászát, mikbe álmatlan éjjeken telesírt fekhelyén lelkét

eltépi; ki könyeinek helyét arczán észreveszem s betegágyánál lázálmai

szavát kihallgatom. Hiába akartam magammal elhitetni, hogy nem az; oh e

szerelem a legőrültebb szerelem. – Nem jött ön soha ezen gondolatra,

hogy miért kelle a sorsnak önt épen ide vezetni, hová semmi eszme, semmi

vágy nem köté, nem vonzá ön lelkét, csupán azért, hogy itt találjon

élethosszú szenvedéseinek kútfejére? miért kelle önnek én reám akadni?

olyan szűk-e a világ, hogy mi ketten nem kerülhetjük ki benne egymást?

vagy tán ha két különböző csillagban laknánk is, még onnan is össze

kellene jőnünk egymást megrontani?… Én kerültem önt; midőn nevét hallám,

elutaztam, hirtelen és messze, s leányomat boldogtalanná tettem ön

miatt; e leány, kit úgy szeretek, s kinek annyival tartozom, mindennap

háromszor imádkozott a halálhoz, jól tudtam, – és inkább hagytam volna

őt mégis meghalni, mint hogy önt újra meglássa. Miért kelle önnek utánam

jönni, s e leánynyal újra találkozni?…

– Uram! szólt Béldi, önnek beszédei elég rejtelmesek és ijesztők,

fenyegetéseit azonban nem rettegem. Egy volna, a mitől félni tudnék:

Irén szerelmének elvesztése, de ez ön bűvkörén kívül esik. Én nyugodt

vagyok.

– És e nyugalom engem kétségbe ejt! Ha ön kitépné magát ez igézetből,

menne messze, merre még világ van, hol ember, ki hozzánk hasonlítson,

nem él többé, tán elhajthatná fejünkről a rettentő fatumot, mely egy

csapással mindnyájunkat kárhozottakká tud tenni.

– Tegyen, bevárom a csapást.

– Ifju ember, ön most 21 éves. – Emlékezzék ön vissza, ez előtt 15

évvel, midőn egy este zivataros hófuvatos éjszakán önnek atyja, ki

hivatalt viselt egyik erdélyi kisvárosban, önnek anyjával és önnel ment

haza késői mulatságból. Egyik kezével önnek kezét fogta, másik karján

neje támaszkodott. A szél fútt, az éji őr távol épen a két órát kiáltá

éjfél után…

Béldi szorongó kebellel, lélekzetét visszafojtva nézett a beszélőre.

– Önnek édes anyja még akkor igen szép volt és fiatal; olyan szemek nem

voltak a Székelyföldön, mint az övéi. Önt igen szerette az édes anyja,

de férjét is szerette. Késő éjjel, midőn az utczán vezette nejét az ifju

Béldi, hirtelen két álarczos férfi ugrott elébe, s mielőtt védhette

volna magát, agyon szúrták, nejét elrabolták, és ön azóta nem hallotta

anyjának hirét.

– Kicsoda ön, uram? kérdé irtózattal ugorva fel helyéből Dávid, s az

álarczos karját megragadta.

– Nem jó önnek hozzám kézzel érni, monda nyugodt hangon az álarczos. Én

ezt tudhatom, mert ön mióta erővel bir, szüntelen e gyilkos nyomait

keresi, s titkát sokaknak felfedezte.

– De hát mért eleveníti ön fel e véremléket? miért mondja ezt nekem?

– Azért, hogy valahányszor ön a szerelem gyönyörei után akarja

kinyújtani kezét, jusson eszébe azon végsikoltás, melyet elrabolt anyja

ajkairól hallott, s valahányszor a szerelem álmairól akar álmodni, lássa

meg lelkében haldokló apja képét s annak a friss havon szétomlott piros

vérét.

– Ön boszúmra akar figyelmeztetni? Míg fiatalabb voltam, hagytam magamat

üldözni e sötét eszme által, s legboldogabb reményem az vala, melyben a

rabló vérébe márthatám kezem. De nem akarta az ég. Már szinte nyomán

voltam a gonosztevőnek, midőn a sors ez angyalt küldé éltem

megváltójául; s azóta van szerelmem boszúm helyett, s azt tőlem nincsen

ki elvehesse többé.

– És ha ön azon sikoltást még egyszer hallaná, ugyanazon hangot,

ugyanazon szavakat: «Isten, mentsd meg férjemet!?»… Oh Béldi, menjen ön,

míg nem késő, és kerülje a balsorsot.

– Maradni fogok, uram.

– Úgy én leszek kénytelen leányomat megőrzeni… Itt rá a legfőbb idő. –

Azt hiszi ön, hogy én nem látom meg a szemekben, az arczok vonásain a

még ki nem mondott gondolatot? Tegnap este leányom e vigalomba

kivánkozott, nem tudtam miért? Ő különben oly magánykereső, nem tudtam,

hogy ön itt van. Ma este leányom megcsókolta kezemet, s én egy égető

könyűt érzék szeméből kezemre gördülni. Ez a köny megmondta nekem, hogy

leányom el akar engem hagyni, hogy e csók búcsúcsók volt. De nem fogok

aludni.

E közben a teremben a zenéhez készülő hangszerek pengetése kezde

hallatszani; Dávid hideg vérrel vőn ki egy szivart tárczájából s azt a

lámpa lángjánál meggyujtá.

A fekete dominó eltávozott s a terembe sietve, egyenesen leányához

indult, félszemmel Dávidra nézve vissza.

Alig ért a terem közepére, midőn a zene hirtelen megriadt, s e jelre

minden lámpa, minden csillár kialudt, a termek végig pokolsötéten

maradtak.

E vaksötétségben csak egy égő szivar vörös csillaga látszék vezérfényül

csillámlani.

– Ragadjátok meg őt! ordítá egy kétségbeesett hang a terem közepéről.

Ott – azon égő szikra! – ne hagyjátok az Istent így megcsúfolni!… Béldi,

halld szavamat, megállj! őrült leendesz, az élőistenre esküszöm, ha e

leányt érinted! – Oh – átkozott vagy! hörgé, midőn a szivar a sötétben

elhajítva eltünt. Nem volt rá szükség többé.

A zavar általános lett, – sikoltás, harag-ordítás, kaczaj, össze-vissza

kiabált nevek chaoszi disharmoniája, botlás, tapogatás közt jobbra-balra

futkosó emberek, törött orrok, tépett öltönyök, felforgatott állványok,

zörgés, sikoltás mindenfelé; valódi pokoli tréfa.

Végre a rendőrség érkeztével néhány fáklya kezde újfényt deríteni a

felfordult teremben, hol minden a lehetőségig legnagyobb zavarban volt.

A terem közepén feküdt összegázolva egy fekete álarczos férfi. Ájult

volt, s orrán és száján folyott a vér. Elrabolták egyetlen leányát…