Messze, messze, hová a vándormadár megy, ha az ősz ködeit érzi; honnan a
tavasz jő hozzánk, mely nálunk csak vendég, ott örökös lakó; sziklás
tengereken, sivatag homokpusztákon túl, hová csak elvétve téved emberi
láb nyoma, elvadult ligetek közepén ott feküsznek Hyppona romjai.
Nem beszél történet az összedűlt falakról, húsz mértföldnyire a szomszéd
sivatagban sárból vert kunyhók szorultak egy vár közepére rabló
beduinfaluvá, ezeknek ősei nem építék az omladékokat; hetekig mehetni
bármely irányban a pusztán keresztül, egyes tevenyájon vagy nyomorú föld
alatt lakó troglodit csoporton kívül semmi sem környékezi Hyppona
romjait.
Tán még akkor más emberek éltek, midőn ez óriás gránittömegek falakká
épülének? vagy tán tenger feneke volt a sivatag, melynek legmélyében
tengeristenek építének csodás palotákat, s azoknak romja ez, mely
pusztán maradt, midőn a világfordító változás a tengert más helyre
parancsolá, s fehér csigahéjakkal ellepve sivatagnak hagyta hátra a
tenger fenekét, melyet ha öntöznének, nem fű és virág, hanem corallok és
csodás polypok teremnének rajta?
Csodás faragványok látszanak még most is e romok kövein, oly alakúak,
minők többé nem léteznek; emberi nyelv nem mondhatja ki, nem irhatja le
azokat, még a füvek is másformák, melyek e romokat benőtték, melyek
alácsüggnek piros indáikkal, fehér harangvirágaikkal a magas kövekről,
mint a növényország csodái; virágzó tarka tövisek, oroszlánfejű
haragos-sárga virágokkal, melyekből kettős piros nyelv nyúlik messze
elő; levéltelen tüskés növényi kigyók oldalt kinőtt piros
virágbimbókkal, nagy sárga virágok, melyek a nap felé fordítják sugáros
tányéraikat, ezüstlevelű fák, sárga virágocskák, sötétpiros bogyók
elszórva fehérlő lombjaik között; ismét más növény: egyik levél a
másikból rendetlenül kinőve s oly csodás sárga pontokkal tarkázva, mint
egy leopard, hosszú sárga fürtei a vadselyemnek, s a keleti liliom
kardos levelei s számtalan neme a fölfutó folyondárnak, mely az olaj- és
vad mandolafák bokrait egymáshoz kötözi; néhol a falakról cseppenként
fehér nedv szivárog alá, húsos levelű virágok izzadják ki azt a forró
verőfényben, melynek melegére néha egy-egy kis aranyzöld gyik búvik elő
a virágbozótból, egyetlen élő lény, mely e romokat lakhelyül választá.
Gyönyörű kilátás esik e romok ablakain át. Egyfelől a sík homokpuszta,
sárga elenyésző látkörével, melyen a fata morgana néha fölfordított
légalakokat mutat. A sivatag szélén magas pálmák, miket a pusztai szél
ingat. Keletről ismeretlen hegyláncz; a szines távolban hegyek és
völgyek váltják fel egymást, mik körül a leáldozó nap festői nimbuszt
lehel; a legközelebbi hegy sötétkék, amaz túl rajta lilaszín, világos
zöld liget zománczczal, s a melyik legközelebb van a naphoz, az bibor és
narancsszín, teteje égő arany. Majd ha leáldozik a nap, túloldalon feljő
az ezüst hold, átnéz a romok ablakain, s az idegen ég ismeretlen
csillagai kigyulladnak. A gönczöl-csillagok alig tünnek föl a
láthatáron, oly távol van innen az észak.
Ritkán látogatják meg e tájat kiváncsi utazók. Többnyire, kik a világ
minden ismert szegletét bejárták, unalmokból vetődnek ide, hacsak nem
túlságos ismeretszomj hajtja e járatlan, ismeretlen földre. Többnyire
valamely ismert folyam eredetét fölfedezni törekvők tévelyednek e
nagyszerű romokhoz, kiknek azután évek mulva csak holt hirét hallani;
elvesztek, nem tudni, hol és hogyan? tán az örökké tartó pestis ragadt
rájok az ég alatt, vagy a sirocco szele temette őket el a homokban, vagy
eltévelyedtek a pusztában s elvesztek szomjan a feleúton, vagy a
tigrisek tépték széllyel, vagy a vad rabló népek gyilkolák le fényes
gombjaikért? Hosszú és veszélyes út egy ismeretlen czélhoz.
Évek előtt élt e romok között egy fehér hajú, fehér szakálú agg.
Egyedül, társtalanul lakott ott, ritkán járt ki onnét, de ő hozzá
gyakran eljártak a szomszéd barbarok, ha bajukat érzék; ő csodatevő
gileadi balzsamot osztott nekik, mely az amyrisfa sebeiből csepeg; azok
pedig ruháit csókolák, azt hitték, hogy az használ valami ellen.
A köznép szentnek tartotta őt, a mi egyébiránt oly országban, hol a
fehér kutyát és a tarka menyétet s a fekete békasót is szentnek tartják,
nem valami különös megtiszteltetés az emberre nézve.
Nagyon egyszerű életmódot viselt. Ha a fügefa virágzott, az olajfa
gyümölcsei értek, s ha az olajbogyók elfogytak, a fügefa váltotta fel
azokat. Ebből állt egyszerű tápláléka. A sesamvirág tölcsérei minden
reggel tele estek friss harmattal, s ő neki évek óta a harmat volt
rendes itala. Évenként két hónapban nem virágzott a sesam, akkor
mértföldeket járt a keleti hegyek felé, hol az egyetlen pusztai forrás
volt, melynél a vándor nomádok itatták tevéiket; innen kellett hordania
ivóvizet.
Egy terebélyes vén olajfa alatt lehete őt rendesen ülve látni, melynek
dereka körül egy ezüst öv volt kötve, mely kissé tágabb volt a fa
vastagságánál; rendesen két gömbölyű domb között ült, az egyik magasabb
volt, a másik kisebb. Az a két domb tele volt virággal, s ő reggeltől
estig nem szünt meg e virágokhoz beszélni, vigan, szomorúan, egyenkint
sorrul-sorra elértekezett velük, s azután ha beszédét végezé,
figyelmesen viselte magát irántuk, mintha azok visszafelelnének neki;
hallgatott, örömét mutatta, mintha igen szép dolgokat mondtak volna neki
a virágok, vagy elbúsult, el kezde sírni, ha megszomorították. Este,
mikor a virágok lassankint becsukódtak, búcsút vőn tőlük, elvonult
omladékai közé, mint e mesés város följáró szelleme, s onnét számlálta a
lehulló csillagokat.
Régtől élhetett már; senki sem emlékezett születése órájára, senki sem
látta őt fiatalnak, a vele egy idős czedrus is száradni indult már s az
üstökös csillag, mely vele fiatal korában együtt virrasztott néma
éjszakákon, ismét visszatért százados útjából, s őt mégis itt találta;
csak szakálla lett hosszú és fehér ez idő alatt, mint az üstökös
csillagé.
Egy-egy szál hulla ki néha az ezüst szakállból. Azt a pusztai vén egy
kis domb alá temette. Napok mulva azon a dombon a vad selyem-virág, a
keleti árvalányhaj kezde felsarjazni; hosszú fehér selyem szálai úgy
lengtek a szélben, mint egy szent asceta hófehér szakálla.
Egyedüli ünnepnapjai voltak életének a napfogyatkozások. Edzett,
gyémánterejű szemeit nem vakíták annak sugárai, bele mert nézni és
meglátta benne puszta szemmel a foltokat, s éjjel meglátta a
legparányibb ködcsillagot a tejút közepében.
Szigorú életmódja hosszúvá, szinte elpusztulhatlanná tette életét,
melynek folyását s tán változatait, örömeit s búját nem mondá senkinek,
csak virágainak; azoknak nyelvén pedig kivüle senki sem értett.
Ki tudja mi van ott a láthatáron alól, melynek hajlása nem hagyja
gyanítani: tenger van-e arra, vagy magasló bérczek? ki tudja sejteni, e
ránczos hideg arcz minő lehetett, mikor még piros volt s mosolyogni
tudott?…