Diadalünnep volt Persepolisban, az ősz Bahram király élte legszebb
napját ülte: egyetlen egy fiának diadalünnepét.
A mit sem bölcsek, sem a máguszok ki nem tudtak vinni, az ifju lelkének
megnemesültét, e csodát Bahram egyedül az istenek hatalmának birta
tulajdonítani.
Örült, vigadt az egész nép, mert az ifju királyfi jó volt és nemesszivű,
s a milyen szép volt alakja, olyan szép lett lelke is.
A király maga mellé ülteté jobb felől, valamennyi satrapái, bölcsei és
máguszai előtt és monda neki:
– Kérj tőlem a mit kivánsz, s bárha országom kérjed is, esküszöm, tiéd
legyen.
– Nem kérem én országodat, szólt Perozes. De van Persepolis mellett egy
kerek erdő, még ez erdőt sem kérem tőled, abban van egy kisded tó, annak
partján kis hajlék áll, még e hajlékot sem kérem, hanem abban lakik egy
vén halász, kinek egy szép leánya van, a kit Artemisnak hívnak, ezt a
leányt add nekem nőül.
A satrapák, a bölcsek, a máguszok elszörnyedve kiáltának fel:
– Uram! fiad még most is bolond!
De Bahram élesenlátó lelkével rögtön megérté a csodát, mely fiának
lelket adott, az örök titkú szerelem az, kivel isten megosztá a teremtés
hatalmát, hogy alkosson új világokat.
Bahram nem felelt fiának, elbocsátá őt maga elől, hanem a mint Perozes
eltávozott, a bölcsekhez fordult a király:
– Ti magatok vagytok a bolondok.