Egész Ktesiphon faláig jött az armén sereg, itt találta szembe a persát,
melyet az ősz Bahram maga vezérlett.
Tiridat zászlóira kutyák, macskák voltak festve, miknek Perozes feje
volt adva, s a főzászlón, melyet Tiridat maga hordozott kezében, a persa
királyfi asszonyruhába öltöztetve volt látható, kezében guzsalylyal és
orsóval.
A csata megkezdődött, Bahram nemes haraggal vezérlé seregeit az
arménokra, de az évek megfogyaszták karjainak erejét, s az örökké
győztes hős, kit soha sem látott ellenség futva, tapasztalá e csatában,
hogy kardja nem vág oly mély sebet többé, miként harmincz év előtt,
midőn Giubinnak nevezték el, mivel karja oly erős volt, mint a kemény
faág, s midőn a hyrcani sziklák közt tizenkétezer bajnok élén megállítá
a nagy khán négyszáz ezernyi seregét, s megölte őt és fiát és szétverte
seregeit, hogy a Pule-Rudbar oldalain omlott a vér, mint a patak. Hajh,
azóta sok év lefolyt, a kemény fát megőrlék a férgek, s Bahramnak meg
kellett érnie a szégyent, hogy fülébe hallja dörögni ellensége
gúnyszavát.
– Ha te Giubin vagy a kemény fa, én meg Tiridat vagyok, a tüzes villám,
mely téged ketté hasít.
Bahram látta őt mindig közelebb jönni, legjobb lovagjai egyenkint
hullottak el az armén óriás kardcsapásaitól, ki a szégyenhirdető zászlót
magasan tartá egy kezével, másikával pedig elolta mindenkit, a ki azt
ostromolni elé állt.
Végre az ősz király maga huzá ki kardját, s szembekészült ellenével,
vagy lemosni fia gyalázatát ellene vérével, vagy megtetézni azt
magáéval.
Tiridat messziről kaczagott.
– Számláltasd meg ősz hajszálaidat Bahram király, midőn ellenem jösz,
kiálta rá gúnyolódva, s megpörgeté súlyos kardját, melyről a persa
vitézek legjobbjainak vére folyt, és legyen ég és föld tanúm, hogy nincs
gyávább nép a persánál, s az egész persa nemzet közt nincsen gyávább
Perozesnél.
E pillanatban, midőn a persa csatárok szégyentől leveretve, hátrálni
kezdének, vad üvöltés támadt a hadsorok között, s az ellenség sorain
keresztül egy ifju lovag láttatott keresztül törni, pánczél nem fedé
tagjait, sem homlokát érczsisak, meztelen karjai fel voltak gyűrve, s
hajfürtei repkedtek szabadon.
Az armén had a harczok istenét hitte alászállani, mint a pozdorja tört
össze csapásai alatt lándzsa és paizs, s a kire egyszer ránézett, az nem
látta meg szemeivel többet a napot.
– Velem állj szembe Tiridat! kiálta a bajnok rettentő hangon, mely mint
a mennykőcsattanás a harangszót, úgy harsogá túl a csatazajt.
Senki sem ismert reá. Ez arcz Perozesé volt, de ez ádáz indulat csak egy
Nimrodé lehetett, saját édes atyja Bahram sem vélhette őt fiának; tán
valami Amshaspand[4] ez, ki emberi alakot ölte? vagy egy sírból fölkelt
hős, kit a szégyen fölébreszte onnan?
– Nincs ellened több, csak én! kiálta a lovag Tiridathoz érve. Jól
befedd magadat paizsoddal, ha az ércz eget magadra vennéd, e kard azon
keresztül is rád találna.
Mindketten megsarkantyúzák lovaikat, a föld döngött rohanásuk alatt, a
mint összerontottak. Tiridat előre feszíté hosszú kopjáját, melyről a
csúfos lobogó csüngött Perozes meggyalázott alakjával, de az ifju elkapá
balkezével a dárdát, s annálfogva közel rántva magához ellenét,
kardjával egy irtóztató csapást mért annak öblös paizsára.
Tizenhat bivalybőrből készült a kemény vért, s négy sor ezüst lappal
volt borítva, kiverve aczélszegekkel, de ez egyetlen csapástól szerte
szakadt a bivalybőr és ezüst lap, s Tiridat jó öblös paizsát két
darabban látta lefittyenni karján.
Ijedten bocsátá el egyszerre dárdája nyelét, melyet ellene vasmarkából
nem birt kifacsarni, s kardot rántva kezde víni.
Az ifju csapkodott reá jobbról-balról, sűrűen hullottak csapásai Tiridat
vállaira, oldalára, míg a villámsebes kard szikrákat vert ellene
kardjából, félrecsapva annak ütéseit.
De Tiridat tagjait erős lánczszem pánczél óvta; a hires Misdas készíté
azt egykor Psammis király számára, aczélsodronyból, lánczszemekből,
egymásba font csillagokból, és sem dárda, sem kard éle keresztül nem
járt azon. A persa ifju hasztalan paskolá ellenfelét, legkeményebb
csapásával sem tudott sebet nyitni rajta.
Tiridat nevetve szólt:
– Mit pazarlod szép erődet? engem nem fog a kard éle, engem bűvös tóban
fürösztének születésem órájában, s kard és nyil meg nem jár engem.
– Ha kard és nyil nem jár téged, szólt a persa, meglássuk, a buzogány
nem jár-e? s a mint balkezében volt az elragadott zászló, végén nagy
nehéz rézgombbal, megcsóválta azt feje fölött, s lecsapott vele
Tiridatra.
Mint a nehéz istennyila jött süvöltve az ütőgomb, s bár Tiridat ellene
tartott kardjával elhárítá azt fejéről, az ütés mégis megérte,
alácsúszva a kardon, s őt úgy találva oldalba, hogy sziszegve hajlott
félre.
Megfordítá erre lova kantárát Tiridat, s seregei rémületére futni
kezdett a persa bajnok elől; de ez sem volt nála restebb, a dárda
buzogányával mindenütt üté ellenét, bőrét nem sérté a fegyver, de
csontjait törte össze, végre leesett lováról, s a mint lehullott
sisakja, a persa ifju odaszökött, s egy kardcsapással levágta fejét.
Az armén sereg elrémülve kezde futni; a diadalmas bajnok pedig végig
nézé a kezében maradt zászlót, s mosolygva tekinte végig a reá festett
gúnyképen, azután föltűzte a dárda hegyére ellensége véres fejét, s úgy
emelve fel a zászlót, felkiálta:
– Én vagyok ez a Perozes!