V.

Perozes ott hagyta feküdni az elvetett kardot, s szomorúan lefeküdt

ágyára. Képzeletéből nem birta elűzni azon iszonyú eszméket, mikkel

vívómestere megijesztgeté, s bár rettegett azon gondolattól, hogy

helyette atyja leend kénytelen megvívni, mégis nagyobb volt irtózata a

vérengzésnek e gyűlölt eszközétől, mint hogy képes lett volna azt újra

kezébe venni. Behunyta szemeit, hogy ne is lássa azt többet, s a mint

hunyva tartá szemeit, elaludt csendesen, s álmában megint csak kezében

volt a kard, oda volt ragasztva, oda volt nőve hozzá, s ő egy sorompóba

volt kiállítva, a hol akármerre fordult, mindennünen emberek tolakodtak

eléje, kiket agyon kellett vernie, ketté hasogatnia, hogy egyik fele az

egyik lábával jobbra, a másik balra szaladt el, fejeiket kaszabolta,

hogy csak úgy ugráltak körüle, s gurultak lábaihoz, vagy soronkint

szurkálta őket keresztül, hogy a mint az egyiknek a hasába beleszúrta a

kardot, a hatodiknak a hátán jött ki a hegye. Perozes homlokán a hideg

veríték gyöngyözött az iszonyat miatt; nem tudta megállítani kezét,

inkább szerette volna már, ha őtet vágta volna le valaki, de nem

parancsolhatott kardjának, sebesen pörgött az kezében, mint a szélmalom

kereke, s csak úgy repkedett körüle a sok fél kéz, fél láb, miket a

körüle őgyelgő emberekről leszabdalt. Végre kétségbeesése kínjában

leveté magát a földre, és ekkor csakugyan leesett a földre – az ágyrul

és fölébredt.

A kard ott feküdt mellette.

– Engem többet meg nem ijesztesz, monda magában, s fogá két ujjal a

kardot, mint a hogy valami útált tárgyat szokás felcsipni, egy kigyót,

vagy egy békát, a mihez az ember restell egész kézzel nyulni.

– Elviszlek, belehajítalak a vízbe, a hol legmélyebb lesz, oda;

mondogatá a kardnak, s kimászva a palota ablakán, a nagy vadaskerten

keresztül éjnek idején neki indult csalitnak, bokornak, eltévelygett az

erdőben, szomorúan, elcsüggedten, míg csak a palota tornyait beláthatá;

sehol le nem ült pihenni, kerülte a járt utakat, s a legsűrűbb bozóton

törtetett keresztül. Mikor aztán annyira elbujdosott, hogy nem

félhetett, miszerint a vad Tiridat utána jöhessen, el kezde azon

töprenkedni, hogy mit csináljon azzal a karddal? Ha sűrű bokrot talált,

gondolá, hogy oda rejti; de eszébe jutott, hogy a karcsú őzikék ott

szoktak nappal hüsselni, s megsérthetik magokat benne, s csak tovább

ment. Fára akarta akasztani, de meggondolá, hogy kis madár rá talál

szállni és gyönge lábát elvágja, s vitte tovább. Ha vizet talált, abba

akarta hajítani, de meglátta az apró ezüst halacskákat uszkálni benne, s

félt, hogy valamelyiket megsérti vele. Földbe akarta leszúrni, de

meggondolá, hogy ott apró virágok gyökereit metéli szét, s elhervadnak,

elszáradnak.

Szomoruan egy tóparthoz ért végre, ott ledűlt búsan a fűbe, s a kardot

letette maga mellé. A pillangók, a kis zöld ugró bogarkák, mintha

ráismertek volna, körülrepkedték, keresztülszökdeltek rajta, a

falevelek, mintha integetnének felé, suttogva, zizegve bókoltak feje

fölött, s a lombok közt fehér fészkében megszólalt az arany tollú madár,

üdvözölve a kelő hajnalt.

Perozes valami olyan nehezet érze feküdni szivén. Nem esett jól neki sem

virágillat, sem madárdal, sem pillangórepülés, sem hajnalsugár. A tó

fenekén feküdt egy nagy fekete kő. Úgy szeretett volna az a fekete kő

lenni ott a tó fenekén.

Egyszerre valami sikoltás hangja riadt fel az erdőben, mintha valaki

segélyért kiáltana, valaki, a kit bántanak, valami nő.

Perozes borzadva figyelt, az irtózat megreszketteté tagjait. A sikoltás

újra hangzott, mindig jobban közelítve felé. Az ifju ónterhes zsibbadást

érze tagjaira leszállni, futni, kiáltani akart, s nem bírt fölkelni

helyéből, a hang nem jött ki összekulcsolódott ajkain, szemei előtt

összefutott a világ, s agya szédületesen kezde zúgni.

A segélykiáltozás egészen közel ért már hozzá, s a mint a bokrok

ritkulni kezdtek, három marczona alakot látott Perozes előtünni, valami

arab kalandorok lehettek, kik egy fiatal leányt hurczoltak magukkal. A

leány oly gyönyörű volt, hosszú felbomlott hajzata utána söpré a földet,

szép arcza rettegéstől és a küzdelemtől égett, a mint szerte

széttekinte, mintha Istent keresne, a hol ember nincsen segíteni, karcsú

termete úgy vonaglott a durva rablók karjai közt, kik derekát átölelve,

s gömbölyű karjait hátra kötve, ragadták őt magukkal.

Perozes reszketett a lelkét fogva tartó igézet hatalma alatt, idegei

megmeredtek, a vér megfagyott ereiben, s a szív dobbanása elállt… E

pillanatban felé fordítá kétségbeesett arczát a hajadon, s térdre rogyva

rablói lábai előtt, oly ékesen szóló sírással könyörge hozzájuk.

Perozes valami ismeretlen tüzet érze ereiben egyszerre végig futni,

szive lüktetni kezdett sebesen, ajka kigyulladt a haragtól, lélekzetében

düh forrott, melle kitágult és öklei összeszorultak… Az egyik rabló

megragadta a könyörgő leány szép hosszú haját, s felrántá őt annál

fogva, a leány fájdalmasan sikolta fel… E hang keresztül járta Perozes

szivét, a varázs szét volt törve lelkén, megrázta izmos tagjait,

fölordított mint egy veszett oroszlán, s fölkapva a maga mellé tett

kardot, ádáz dühvel rohant a rablókra, s az elsőt közülök úgy vágta meg,

hogy fele jobbra, fele balra hullott, a másiknak visszakézzel leütötte

fejét, hogy felszökött a levegőbe, s a harmadikat úgy verte keresztül,

hogy kardja hegyével a háta mögött álló cserfához szegeződött.

A királyfi, mint ki egy új világba lépett, önmagát és mindent, a mit

körüle látott, megcsodálva tekinte szét. Más vér folyott ereiben, más

tűz ragyogott szemében, más szív dobogott keblében. Lábát levágott

ellenei tetemére téve, kihivó tekintettel emelé fel homlokát, mintha

várná, hogy jön-e még több? Az egész világ kevés lett volna neki, hogy

megrettenjen tőle, midőn a szép hajadon ott feküdt aléltan lábainál, és

ő érezte azt jól, hogy azt egyedül neki kell megvédnie.

Azután, hogy sokáig nézte az alélva fekvő leánykát, a harag heve

lecsillapult szivében, egészen más melegségnek adva helyet; így megy át

a szivárványban a sötétkék a rózsaszínbe észrevétlenül. Csak most érzé

még, hogy él, és hogy élni jó; – felvevé ölébe a szép leánykát, oda

futott vele a hűs tó vizéhez, s meglocsolá annak arczát, hogy

föléleszsze…

Ki tanítá őt meg erre: hogy az álom nem halál? A lányka fölveté szemeit

és sírni kezdett. Az ifju oda hajolt hozzá, s édes, bátor férfihangon

elkezdé őt vigasztalni… Ki tanítá őt meg erre: hogy a nyájas férfiszó

felszárítja az asszonykönyet? A lányka megismeré benne szabadítóját, s

lehajolt, hogy kezét megcsókolja. Perozes megirigylé saját kezétől a

csókot, s fölemelve a leánykát, ajkaival fogadá el az édes adózást, s

oly mélyen, oly mélyen tekintett annak szemeibe, s oly forrón szorítá őt

szivéhez… Ki tanítá őt meg erre: hogy szív sziven jobban dobog, szem

szemben jobban ragyog, s csók ajkra édesebb?

A varázsszóra fölébredt az alvó lélek. Perozes újjá születék. A mi

gyöngeség volt eddig, az mind erő lett szivében. És a varázsszó volt a

szerelem.

A lányka elmondá neki, hogy e tóparton áll kis kunyhója, melyben ősz

apjával együtt lakik, ki halászattal keresi kenyerét. E napon elment

Persepolisba az öreg, eladni fogott halait, s azalatt jövének e rablók,

kik el akarták őt rabolni török háremek számára.

Perozes viszont elmondá, hogy ő egy üldözött fejedelemfi, kit atyja

elátkozott, s most bujdosni kénytelen. Hogy ennyiben igazat mondjon,

arra nemes szive kényteté, de bölcs volt elhallgatni, miként ez atya

Bahram király.

Ily futó fejedelemfiak nem ritkák voltak azon időkben néha testvér, néha

idegen ellenség verte ki őket palotáikból, s jó volt rájuk nézve

olyankor a puszták védelme, s akadt mindannyi számára virág is a

pusztában, a bujdosást megédesítendő.

A leány szánalmat érze az üldözött iránt, s a szánalom is egyik testvére

a szerelemnek, s jól esett, hogy az ifjunak, ki őt megoltalmazta, ez

oltalmat visszafizetheti.

– Jer velem kis hajlékunkba, mondá meleg kézszorítással vezetve magával

az ifjut, itt csendesen fogsz élhetni, míg sorsod jobbra nem fordul,

senki sem látogatja e helyet, és ha jőne is valaki, én azt mondanám,

testvérem vagy, s eltitkolnálak.

Perozes oly boldognak érzé magát. Látta a kis kunyhót, repkénynyel

befutott falával, hallá a gerliczéket turbékolni a mohos tetőn, s mindez

úgy tetszett neki. Megkérdé a szép lánykától nevét, az felelé, hogy őt

Artemisnak híják; Perozes örült nagyon, hogy neve is ilyen szép; pedig

még ekkor csak testvére volt a leányka.

Két nap mult el, két év Perozes lelkének, két percz szivének. Artemis

hosszan elbeszélt neki Persia történeteiről, miket apjától hallott téli

éjszakákon, ki még Nushirván alatt szolgált; a hősökről, kik magukat

hazájukért föláldozták, a csatákról, mik ellenség vérével festették a

haza földét, a népről, mely fölégeté városait a hódító idegen előtt, s

bölcs és nagy uralkodókról, kik újra fölépíték azokat, s virágzóvá tevék

a hont, s azok között a legnagyobbról, Bahram királyról, kinek neve: «az

istenek barátja, emberek legyőzője, zsarnokok ellensége, királyok

királya, a persa haderő vezére!»[3]

Perozes figyelve hallgatott, mint ki idegen országból jött ide. A

trónhoz és saját atyjához oly közel nem látta azoknak magasságát, le

kellett szállnia a halászkunyhóba, hogy a mire a bölcsek és irástudók

meg nem taníták, egy pórleány szép ajkairól tanulja meg. És kedves volt

a tanítás; az olyan leczkét könnyű elhallgatni, a hol az egyes és kettős

pontokat egyes és kettős csókok képezik, rövidek ott, hol comma jár,

hosszabbak, a hol gondolatjegy következik… Ámde hisz ezek testvércsókok

voltak.

Harmadnapon megjött a vén halász Persepolisból, leánya messziről

eléfutott, s elmondva neki a veszélyt, melyben forgott, bemutatá neki

bátor megmentőjét, tudtára adva őszintén, hogy ez egy bujdosó

fejedelemfi, kit atyja megátkozott, s ki most menekülni kénytelen.

Az öreg megszorítá az ifju kezét, s a közben kiesett a köny szeméből.

– Miért sírsz? kérdezé tőle Perozes.

– Hajh! sóhajta az öreg, Bahram királynak is volt egy fia, a ki

bujdosásba ment, de őt nem üldözé senki, csupán saját gyávasága.

Tiridat, az armeniai király fia kihívta őt lovagi párbajra, s Bahram

király egyetlen fia megszökött előle gyáván. Ezért búsul most az ország,

s gyászba öltözött az udvar, a királyné sír éjjel-nappal.

– A királyné sír éjjel-nappal; mondá utána elbúsultan a királyfi.

– Bahram király fia megfutása után maga akart kiállani a dühös Tiridat

elé, a midőn a satrapák mind lábai elé veték magukat könyörögve, hogy ne

tegye ki életét, inkább ők maguk egyenkint megvívnak Tiridattal, ki

Armenia legnagyobb hőse.

– És Bahram király nem vívott, ugy-e bár? kérdé Perozes aggódva; minden

vér eltünt arczáról.

– Nem, felelt csüggedten az agg, és Tiridat visszament hazájába,

mindenütt a merre járt, kürtszó mellett kihirdettetve, hogy a kerek föld

népei között nincs gyávább, mint a persa nép, és az egész persa nép közt

nincsen gyávább Perozesnél.

– Halál fejére e szóért! ordítá Perozes dühtől szikrázó szemekkel. E

gyalázat nem marad a persa népen.

– Bár volna Perozes oly férfi, mint te vagy, szólt az öreg, de ő elbujt,

most a midőn Tiridat hadsereget gyűjtve, harczczal kezdi megtorolni az ő

miatta támadt boszút, és Perozes, a helyett, hogy a személyes haragért

személyesen állana helyt, megengedi, hogy az egész ország szenvedjen

miatta. Oh derék hős, bizonyára, ha te volnál Perozes, és azt hallanád,

hogy ősz apád harczba készül, s ez lesz tán utolsó harcza, bárha átkát

hordozod is, visszatérnél, és testeddel fedeznéd őt.

Perozes egy szót sem szólt rá, csak kiment az erdőre, hol a levágott

rablók három paripát hagytak el hosszú pányvákra kikötve. Kiválasztá

azok közül a legjobbat, kardját megtörlé a vértől, mely sötét foltokat

hagyott rajta, s visszament a kunyhóba, lovát fékjénél vezetve.

– Köszönöm a rossz hireket, monda ottan az öregnek. Majd ha visszajövök

ismét, én jókat hozok cserébe.

Azzal a lánykához fordult.

– Midőn bujdosó valék, te nekem testvérem voltál; majd ha egykor király

leszek, te nekem királyném leendsz.

Artemis sóhajtva kérdé a kedves ifjutól:

– Mikor jösz hozzánk vissza ismét?

– Majd ha az a hir fog járni, hogy a kerek ég alatt legvitézebb nép a

persa, és az egész persa nép közt nincs nagyobb hős Perozesnél!

Azzal búcsút inte nékik, fölveté magát lovára és elnyargalt szemeik

elől.