A dolog azonban nem maradt ennyiben. Tiridat, a menyasszony testvérje,
megtudta huga meggyaláztatását, e szennyet vérrel esküvék lemosni, s
szörnyen fenekedett, hogy Perozest kettőbe hasítja.
Jöve tehát Bahram király személyesen a fiához, s hoza neki egy kardot
kardkötőstül.
– Fiam, monda neki szépen, elég soká voltál gyermek, ideje, hogy férfiu
légy. Proféta már nem lesz belőled, annyit látok, hanem lehet belőled jó
katona, azt remélem. Nosza tehát fogjad ezt a szépséges aranyos kardot,
– fogantyuja tiszta jaspis, kötőjét anyád maga himezte saját kezével, –
kössed azt az oldaladra.
– Minek nekem ez a nagy kés? szólt Perozes.
– Nagy falathoz nagy kés is kell, rád pedig most ugyancsak nagy
várakozik, az armeniai Tiridat, kinek testvérét meggyaláztad, s ki
emiatt most téged személyes párbajra hí fel.
– De én nem megyek.
– Perozes te bolond vagy! kiálta felindult haraggal Bahram.
– Tiridat a bolond, nem én. Hát azért ha mi egymás fejét leverjük,
kevésbbé lesz a testvére kifestve?
– De ő téged az egész udvar előtt hívott fel párbajra, s gyávának és
nyomorultnak nevezett, ha helyt nem állnál előtte.
– Az nekem nem fáj.
– És el fogja hiresztelni a külső országokban, hogy Bahram király
egyetlen egy fia, Perozes, egy haszontalan pulya! Nevedet a
historia-irók a gyávák között is a legutolsók közé fogják irni, s a
külföld, népei ha csúfolkodni akarnak, a te nevedet fogják említeni, s a
persa nemzet szégyenpirulva fog gondolni országának azon éveire,
melyekben te uralkodál fölötte.
– Rövidebb életem lesz-e nekem az által?
– De tudd meg Perozes, hogy Tiridat téged élethalálra keres, s ha a
sorompókban önkényt elé nem állsz, megesküvék, hogy a hol előtalál,
ottan ver keresztül.
– De már attól nem félek, kiálta fel Perozes bizakodva.
– Hogyan? tehát mit fogsz akkor cselekedni? kérdé Bahram, megörülve,
hogy tán fölébredt fiában a bátorság szelleme.
– Hát elfutok előle, vagy fölmászok egy fára, s majd meglátom, hogy ér
utol?
Bahram király csüggedten sóhajta fel:
– Fiam bolond.
Azután szomoruan fordult ismét felé.
– Lásd Perozes, ha te nem akarod használni e kardot, melyet számodra
hoztam, akkor magamnak kell azt megtartanom, mert Tiridat azon esetben,
ha te meg nem jelensz, velem kiván megküzdeni, s akkor én leszek
kénytelen helyetted helyt állani.
E szavakra elkomorodék Perozes, szemei megteltek lassanként könynyel,
félrefordítá arczát, s leborult karjára sírni.
– Ha tehát atyád vérét nem akarod kiontva látni, fogjad e fegyvert, majd
küldök hozzád egy bajnokot, ki a velebánásra megtanítson, háromnapi időd
marad a fegyverforgatás fortélyait megtanulni, negyed napon azután a
trombiták harsogásainál meggondolhatod, hogy engemet állíts-e ki a
harczi síkra, vagy magadat?
A király elment s nem sokára jött utána a vívómester.
Ez a derék férfi egy összevissza szabdalt arczú veterán volt, fél
szemét, fél orrát, fél fülét elhagyogatta itt-amott a harczban.
Ez fogá Perozest, s miután annak vaskemény izmait, iszonyú karjait és
ideges ökleit összetapogatta és erősen feldicsérte, kezébe nyomá a
kardot, s vívó állásba iparkodék őt helyezni, míg Perozes arczán
félreismerhetlen jelekből látható volt, mennyire fél saját kardjától!
A vívómester derék verekedő volt, hanem annál rosszabb szónok; midőn
tehát Perozest küzdő állásba helyezé, elkezdé neki a vágásokat mutatni
és magyarázni.
– Ide vigyázz, jó Perozes. Kardodat emeld fejed fölé, a könyököd ne
mozduljon, az a vágás, a mit mostan egyszerre lefelé téssz, ellened
koponyáját fogja ketté hasítani, úgy hogy az agyveleje szertefecscsen.
Perozes undorodva húzta félre a szája szegleteit az æstheticátlan
magyarázatra.
– Ha pedig ugyanezen vágásnak nagyobb súlyt adandsz, egész karoddal
lesujtva, akkor ellenfeledet merőben ketté hasítod, úgy hogy fele
jobbra, fele balra esik.
Perozes azt az észrevételt tevé rá, hogy az mégis nagyon illetlen
cselekedet volna.
– Most azonban tartsd rézsút kardodat, s czélozz ellened nyakára, e
vágástól, ha jól ki van mérve, annak feje fog lábaidhoz gördülni.
Perozes ijedten kapta fel a lábát, mintha már valamit gördülni látna
utána.
– Ha ellenben visszakézzel balról jobb felé csapsz hozzá, s kardod
hegyét vágás közben egy kissé megsuhintod, akkor fel fog ugrani a feje
magasra, s onnan esik le a földre.
Perozes félreugrott, nehogy épen ő rá essék.
– De vigyázz most királyfiu, mert egy mestervágásra tanítlak, melylyel
csalhatlanul legyőzended ellenedet. Midőn így szemközt álltok egymással,
te egy csapást mérsz annak fejére, ő erre feltartja paizsát, te ekkor
hirtelen térdre bukol, s balkezeddel megkapva ellened paizsának alsó
párkányát, jobb kezeddel kardodat azon a helyen, a hol a pánczél véget
ér, egyszerre alulról fölfelé ellenfeled hasába taszítod, úgy hogy a
hegye a háta közepén jön ki.
Perozes minden ujabb magyarázatnál jobban reszketett, a kard úgy inogott
kezében, mintha csak a szél fúná, ez utolsó tanításkor végre undorodva
veté azt el magától, s köpenyébe takarva arczát, könyörgött a
vívómesternek, hogy ne mutasson és ne beszéljen neki több ily utálatos
dolgot.
Az megnémult bámultában, s visszatérve Bahramhoz, a legelső szó,
melylyel azt megvigasztalá, ez vala:
– Uram király, fiad bolond.