Ilyenforma kudarczokat vallván a philosophia és mythologia, valami
együgyű embernek az a gondolat ötlött eszébe, hogy Perozest talán bizony
jó volna megházasítani, az ilyesmi sok embernek elveszi az eszét, hátha
annak meg, a kinek nincs, helyrehozza. A tanács a király fülébe ment, s
az ráhagyta, hogy biz ez jó lesz, nagy sebtében el is küldött a szomszéd
armeniai király udvarába, kinek annyi leánya volt, hogy válogathatott
belőle Oriens és Occidens.
Követei el is hoztak belőle egyet, a kit legmódosabbnak találtak, s azt
nagy fényes kisérettel elszállíták Persepolisba, a hol akkor a királyi
udvar székelt. Három nap tartott, míg a kiséret hátulja odaért, a hova
az eleje, oly hosszú sort képeztek a mindenféle teherhordó tevék,
elefántok és öszvérek, mik a menyasszony piperetárát szállíták, és a
rabszolgák és szolgálók, az énekesek és czimbalmosok, a kötélen
tánczolók és szemfényvesztők, s más afféle haszontalan népek.
Három egész hónapig tartott pedig maga a menyegző ünnepély, egyik nap
vadászat tartaték, másik nap lovagjáték, a vendégségeknek vége-hossza
nem akart szakadni, napvilágnál kezdték meg a mulatságot, s folytatták
fáklyavilágnál, s az énekeseknek be nem állt a szájuk a zengedezéstől.
Perozes hallotta, hogy ez mind az ő kedveért történik, s nézte
türelmesen három hónapig, hogy mi lesz mind ebből? csak néha kérdezve
meg Epiphanestől, hogy e sok szertartás közül melyik legyen voltaképen a
házasság? Az csak legutoljára fog következni; lőn a felelet.
Perozesnek azonban mind nem tetszett ez a mulatság; már három hónap óta
nem hagyták őt bolyongani a réteken, a hol ő a pillangókat szokta
őrizni, s a hol neki a madárkák énekeltek; a helyett hallott mindennap
trombitasivalkodást s izetlen verseket, és látott pánczélos vitézeket,
kik egymást játékból úgy eldöngették, hogy megfeküdtek bele, a mi
Perozesnek egyátalában nem tetszett. Különösen volt egy testvére
menyasszonyának, Tiridat, ki azt elkisérte idáig, a ki mindenkit levert
és leöklelt, a ki csak vele sorompóba lépett. Ezt a goromba embert ki
nem állhatta Perozes. Fogait csikorgatá, midőn látta, hogy ismét nem
tudták kivetni nyergéből, s miután nevelőjét megszokta valami
emberfölötti lénynek tekinteni, azt biztatá váltig, hogy menjen oda és
verje meg ezt a neveletlen embert; hanem Epiphanes bölcs volt szót nem
fogadni.
Ez alatt naponként látá menyasszonyát, kit mindennap eléje hoztak, egyik
nap úgy, mint a másik nap újszinű, alakú és kelméjű ruhákba öltöztetve,
új kacskaringós hajbodrozatokkal felékesítve, s néha-néha jobban
kifestve, mint másszor. Perozes azt gondolta, hogy mindig másikat
mutatnak, s ha mondták, hogy ez az ő menyasszonya, csodálkozva kérdezé:
ez is az? Legalább is azt hitte, hogy kilenczven különbnél különbféle
leánynyal ismerkedett meg, s midőn végre megmagyarázák neki, hogy ez
szüntelen ugyanaz, kiváncsi nyugtalansággal mondá, hogy mennyire
szeretné ő ezt a leányt igazán megismerni.
Megörülének ezen szónak környezői, mert azt hivék, hogy beleszeretett a
leányba s mindjárt elkészíték számára a pompás, illatos menyegzői
kamarát, a hová elvezették hozzá menyasszonyát, s azzal ott hagyták vele
egyedül.
A leány meg volt tanítva, hogy körülbelől hogy viselje magát, s
meghuzódék a kamra egyik szegletében, játszva a szemérmetest.
– Gyere ide közelebb, inte neki Perozes, s megfogta a vonakodni látszó
leány kezét, s oda fordítá az ablak felé. Hát te vagy az én
menyasszonyom?
A leány sóhajtással felelt, s meg levén tanítva, hogy mit mondjon, így
szólott:
– Leghívebb rabszolgálód a földön.
– Még én soha sem láttalak ám téged.
A leány azt hitte: Perozes közellát, s odalépett az orra elé.
– De még most sem látlak, pedig szeretnélek már egyszer megismerni.
– Hát vak vagy Perozes? kérdé felboszantva a leány.
– Nem látlak attul a sok csecsebecsétül, a mi rajtad van.
A leány elmosolyodék, gondolva, hogy Perozes hamiskodik, s lekapcsolá
válláról palástját, lerakta karpereczeit s azzal szemlesütve kérdezé:
– Látsz-e már most?
– Még most sem látlak, szólt Perozes hidegvérrel.
A menyasszony még csupán csak arany övét tartá magán, melyet kikapcsolni
egyedül a völegény dolga, s mely az utolsó csalánszövetű leplet szorítja
derekához. Látva azonban, hogy Perozes még egyre bámészkodik, maga
leoldá az övet, s azzal félénken rebegve monda:
– Látsz-e már most Perozes?
– Még most sem látlak, szólt Perozes érzéketlenül, hanem ha letörlöd
arczodról ezt a sok fehér és piros festéket, akkor majd meglátlak, addig
nem tudom, hogy ki vagy?
A leány dühbe jött e szóra, arczul vágta Perozest, hogy zöld karikát
hánytak a szemei, s azzal felkapkodá öltönyeit, s mérgében sírva
elrohant Bahram királyhoz, s lábaihoz vágva jegygyűrűjét, mondá:
– Fiad bolond.