Ha most a vándor hat napig utazott az arab sivatagban, a hetediken
pompás palotákat lát maga előtt megjelenni, miknek homlokai az égbe
emelkednek; a ragyogó dómok, az óriás kúptetők egymás háta mögül
tekintenek elő, minden szinű paloták: kék, lilaszin, opál-fehér anyagból
tornyosulnak az ég felé, roppant magasságú falak, viruló kertekkel
mosolyognak a távolból; széles pálmaerdők terjedeznek nagy sötéten s
körülárnyékozzák a ragyogó várost.
A tevék csöndesen ügetnek tovább, az emberek szomorúan fordítják félre
arczaikat. A fatamorgana az, a fantasticus délibáb, a puszta álmai
elmult dicsőségéről. Jön egy szellő s elleheli a roppant várost a föld
szinéről, a sokszinű paloták eltünnek, el a sötét pálmaerdő és a magas
falak. A sivatag közepén egymásra hányt oszlopok látszanak, miket félig
behordott a homok, s egy tágas templom circusában lakik nagy nyomorúan
negyven család, kik nádból épített viskókat ragasztottak a templom
oldalához; márványfalak közt kizöldült töviseken néhány kecske legel.
Három napi járó földön tört szobrok, csonka oszlopok merednek föl a
sivatagból, várva az időt és a vihart, mely őket lassankint eltemesse.
Ez Palmyra.