(Historiai novella.)
Hol, merre nem jártál te egykor bujdosó magyar nép? Merre nem hordoztad
hajdan fegyveredet? Melyik föld, melyik nép nem látott még téged?
Hol a jeges tenger hófedett partjain alig teng az élet, odáig hatoltál,
Oroszország legutolsó széléig; – végig hajtottad legelő méneseid a Don
és Volga végtelen rónáin; paripáid keresztül-kasul száguldották a három
égöv alatt fekvő birodalmat.
Byzancz érczkapuját bárddal beütötted; három lépéssel keresztüllépted a
keleti Róma birodalmát.
Párist, az egykori Lutetiát, csak védistene, a köd rejté el szemeid
elől, s a chalonsi mezőn, hol a félvilággal küzdöttél, százezer halottja
fekszik ellenidnek, kiknek neve sincs már.
Hol a világváros Róma, nemzeteknek anyja, hetes halmán fekszik, ott is
voltál, láttad őt remegni, láttad könyörögni.
És túl e világrészen, a bölcsektől ismert határok mögött, ott is jártál,
ott is megismertetéd magadat.
Hol a mennyei birodalom, China, örökké egyforma századjait éli; hol a
sárga folyam mellett Pecking áll porczellán tornyaival s roppant
népségével, mely egy országnak is elég volna: te ott is megjelentél,
évről évre adódat megkérni.
A chinai császárok roppant bástyát emeltek ellened, egy kétszáz
mértföldnyi hosszúságú kőfalat, minden nyillövésnyire magas tornyokkal.
De a bástya nem védi a népet, ha a nép nem védi a bástyát.
Alig volt készen ez óriási mű, a világnak e hetedik csodája, ismét
megjelentek myriad és myriad lovas csapatjaid, ott, a hol senki sem
várta, hol élettelen sivatag, úttalan rengeteg, parttalan folyamok
állták el útjokat.
A hunn raj átkelt rajtok. A sivatagon megette a vadat, megitta vérét, a
rengetegen utat égetett magának, s a folyamokat keresztül úszta.
A nép, mely a bástyát építé, ijedve hagyta azt el, a véletlenül
megjelent had elől.
A hunn paripák ismét a menyei birodalom földén dobogtak.
Ekkor a császár Kao-Ti összegyűjté seregeit; hegy nem volt elég magas,
melyről beláthatta volna hadainak terjedelmét; – e roppant sereggel
indult a hunnok ellen.
Egy nagy rónát nézett ki magának csatatérül, ott négyszögbe állítá
seregeit, maga középre állt, a hova semmi nyil nem juthatott s odavárta
elleneit.
A hunnok négy felé váltak, s roppant seregeiket szétosztva, elfoglalák a
szomszéd hegyeket, körülfogva a császár táborát.
A megszámlálhatlan hadsereg nem tudott hová mozdulni, az éhség miatt
hetednapra császárostul együtt megadta magát elleneinek.
Ez idő óta adót fizetett a menyei birodalom a hatalmas nomád népnek;
aranyat, selymet, porczellánt és a legszebb hölgyeket.
Ez így tartott éveken át. A hunn nép nem szántott, nem kereskedett, nem
szőtt, mégis gazdag volt és pompás.
* * *
Történt azonban, hogy Kao-Ti császár meghalálozván, legidősebb fia,
Tsong-Nu szállana fel a megürült trónra.
Ennek első dolga az volt, hogy apja háromszázhatvan feleségét mind a
tengerbe hányatta, s valamennyi testvérét, nagybátyját és rokonát
lenyakaztatá, miglen egyedül állott a trónon.
Ekkor kezde széttekinteni országa fölött. Kétszáz-millió főnyi népen
uralkodék, s mégis adófizetője volt kétszázezer embernek; a hunn követek
épen akkor érkeztek oda a sarczolt harácsot átvenni, mit a meghalt
császár mandarinjai eleve nagy gondoskodva elkészítettek, megrakva ötven
nagy teherhajót aranynyal és ezüsttel.
Tsong-Nu kivezetteté a követeket a sárga folyam partjára, a hol a hajók
állottak.
– Ime, itt a kincs, melyért jöttetek, monda nekik, s azzal inte a
mandarinoknak, hogy sülyeszszék el a hajókat.
A mandarinok az ijedtségtől elsáppadva hullottak térdre a császár előtt,
könyörögve, hogy ne hozzon veszélyt országára s ne semmisítsen meg annyi
kincset.
Tsong-Nu rögtön leütteté a mandarinok fejeit s azzal maga ment a hajók
fenekét megfúrni, a szittya-követek szeme láttára sülyesztve azokat a
víz fenekére.
– Most menjetek, temessétek be az arany- és ezüstbányákat, a bányászokat
vigyétek onnan a vas-bányákba; nem aranynyal, vassal fogjuk ezentúl az
adót fizetni.
Úgy lőn, a mint megparancsolá; a szittya követek elmentek, s a mennyei
birodalom minden kovácsműhelyei fegyvereket kezdtek készíteni.
Fegyver lett elég, de ember nem volt, a ki azt viselje.
A népnek egy ezredrésze sem volt képes a hadra. A legnagyobb rész művész
volt, vagy mesterember; pap, kereskedő és hivatalnok több volt az
elégnél; hemzsegett az ország koldusoktól, szemfényvesztőktől, csak a
katona volt ritkaság. A ki volt is, nem hivatása vitte oda, hanem a
kaszt, melyben született.
Tsong-Nu rögtön parancsot adott ki, hogy egész országában minden
szövő-széket össze kell törni, a porczellán kemenczéket bedönteni, a
kereskedők hajóit elsülyeszteni, a bálványokat leszórni, a
hivatalnokokat s szemfényvesztőket füleiktől fosztani meg.
Úgy lőn, a mint parancsolá. Egy hét alatt össze voltak törve a bámulatos
selyem-szövőszékek, a himző rámák, az üvegfestő műhelyek, a porczellán
huták; megégették a selyempilléket, elgázolták a cochenillákat, kitépték
tövestül a theafákat, a kaucsukerdőket; széthasgatták a kereskedőhajók
bambuszból kötözött gördülő vitorláit; városrul városra kergették a
kigyótánczoltatókat, sáskaviaskodtatókat, kötélen ugrálókat, betanított
majmaikkal, egereikkel és papagályaikkal; felforgatták a pagodákat;
összezúzták az agyaras, terpeszkedő állatfejű bálványokat; lekonczolták
a hajcsárok tevéit; hasba szurkálták, a kinek a hasára arany, vagy kék,
vagy piros kakas, mint hivatali rendjel volt himezve; – volt űzés,
hajtás az országban; a nekiszabadított katonák a kit elől-utól találtak,
sapkáján keresztülhuzott czaffjából, vagy füleiből vagdaltak el, – pedig
chinai ember mindkettőre igen hiú; végre nem maradt egyéb műszer az
országban, mint a földmüves ekéje, az a csodálatosan ügyetlen X-alakú
ásó, melylyel a chinai földjét fel szokta turkálni; ekkor ezt is
megégetteté a császár s az asztagokat felgyujtatta, a gabonát
beleszóratta a folyókba, tengerekbe.
Az embereknek nem maradt egyéb hátra, mint éhenhalni, vagy Tsong-Nu
hadseregébe állani.
Vagy még egy harmadik: föltámadni ellene.
Ezt választák a Quenn-Hinn tartomány lakosai, azon időben mintegy husz
millió lélekből álló nép.
E tartománya volt Chinának mindannyi közt a legszebb, leggazdagabb.
Halmain a legbujábban tenyésztek a kávé- és theaültetvények, rónáin
leggazdagabb volt a rizs-aratás, kikötőiben legtöbb hajó fordult meg,
tenger-homokjában legszebb gyöngyöket termett a csigaház, egész erdei
voltak kenyérfából és banaánból, folyamaiban bottal lehetett ütni a
halakat, s kavicsdombjaiban gyémántok teremtek.
Fővárosa, Lieu-King, terjedelmére megközelíté Peckinget;
porczellántornyai, függőkertjei, festett palotái, szines üvegházai,
csigákkal kirakott utczái, bronzból öntött kigyói, szökőkútjai,
kalapfödelü pagodái ép oly csodálatosak voltak, mint azé; itt tudták
legjobban készíteni a pálmabort, itt himzettek legszebben selyemre, itt
szőtték a legcsodálatosabb virágos kelméket, itt ismerék a titkokat,
mint lehet az üveget hajlékonynyá tenni, az aranyat rózsaszinűre, az
ezüstöt azurkékre festeni; itt égeték a legátlátszóbb porczellánt, mely
szikrát adott, mint a tűzkő, s melyet hajlítani lehete, a nélkül, hogy
összetörjék. Itt tanyáztak a vén tudósok, kik rég ismerék ama csodás
port, mely lángot ád és mennydörög, kik föltalálták a könyvnyomást, az
északtűt, a léghajót, mikor még mindezeknek Európában hire sem volt; s
midőn az év tiszteletére a búcsújárás napján a tartomány népei
idesereglettek, mennyi tarka népet lehetett itt látni! A mandarinokat
tányéralakú üveggombos sipkáikkal, mellükön az arany kakassal; a
theakereskedőket hasukig lelógó vékony bajuszokkal, a mint a bazárok
előtt keresztbe vetett lábbal leültek, s egy öblös tálból két vékony
fapálczával rakták szájukba a halból, zöldségből s gyümölcsből összefőtt
ételt; amott egy kötélen tánczoló körül csoportozik a nép, ki rézalmákat
hajigál a légbe, míg odább tánczoló bajadér vonja magára a bámészok
figyelmét, leterített szőnyegén kerengve, szökellve s csörgős dobját
verve feje fölött; itt egy kalitkában felgyürkőzött hentes árul jól
meghizott kutyákat s pórázra feltűzött kövér patkányokat, a chinai nép
legkedvesebb csemegéit; amott a borbély háromlábú székét letéve az utcza
közepére, ügyesen tépdesi ki az emberek állaiból a szőrt; a házak tetőin
egy szép hölgy hűsel nagylevelű illatos virágok árnyában, tízhúros
hangszerét pengetve rózsaszinre festett ujjaival, lábacskái, mik a
selyem redők közül kilátszanak, a szánkóorrú papucscsal együtt alig
nagyobbak, mint egy gyermeké. Másutt templomba siet a nép, hol bőujjú
kaftánban hajtogatja szárnyalakú sipkás fejét egy két lábra állított
rézvadkan előtt valami vén főpap; a templomajtó előtt kigyótánczoltató
énekli ördöngős danáit, mik kényszerítik a csörgőkigyót farkára állani s
sziszegve tánczolni köröskörül a nép előtt; néhol a nép között málhákkal
rakott tollas dromedárok ügetnek keresztül, másutt poroszlók nyitnak
utat egy potrohos tisztviselőnek, kinek feje fölött hosszú nyelű
napernyőt visz egy félmeztelen szerecsen rabfiú, vagy czafrangos
palankinban czepelteti magát egy kényes, elhizott mandarin, felálló
hajcsapja sipkájából kilóg, utána ügyetlen katonák tolongnak, fejükön
nyílvégű sisak, melynek görbe fogantyúja van, mint a theás ibriknek,
vezetőjük fejéről pávatollak lógnak, majd elbukik hosszú köntösében, a
zászlótartónak czikkczakkos lobogóján sárkányok vannak festve, sisakján
forgandó szélvitorlát visel, és valamennyi, míg egy kezében valami
ügyetlen fegyvert hordoz, görbe kardot, melynek belül van az éle,
nyilat, melyet kézzel kell hajítni, vagy dárdát, melynek hegye kigyófark
alakú, a másik kezében lapátszerű legyezőt tart, melylyel a forróságot,
legyeket űzi magától.
De semmi sem volt oly becses, oly hirhedt Quenn-Hinn tartományban, mint
az ottani nők; ezek a karcsú, érzéki alakok, piczi lábaikkal, epedő,
hosszúkás, sötét szemeikkel, halvány arczaikkal, gömbölyű vállaikkal;
sehol sem tudták a mandolint úgy pengetni, mint ők, a hajfürtöket
fölfelé fésülve sehol sem tudták oly szeszélyes alakú kontyba csavarni,
s a bogláros emailtűkkel oly izletesen körültüzkődni, az övet úgy kötni
a karcsú derékra. A lefüggő fátyol, a hosszú bő patyolatujj senkinek sem
illett oly jól, mint ő nekik.
Ez a nép szegült Tsong-Nu parancsai ellen. A vének, a mandarinok, a
kereskedők, a selyemszövők testületileg tagadták meg rendeleteinek
végrehajtását.
Tsong-Nu ekkor kiküldé katonáit, hogy a lázadókat menjenek megbüntetni,
s egy hét alatt nem volt a Quenn-Hinn tartománynak sem kávé-, sem
thea-ültetvénye, sem bányái, sem szövőszékei, sem porczellán-hutái;
Tsong-Nu fegyveresei kivágtak, letörtek, összezúztak, betemettek
mindent.
Ekkor összeszedete Tsong-Nu minden férfit, a ki a Quenn-Hinn
tartományban lakott; a ki a gyermekkoron felül volt, azt elvitte
katonának, a ki a férfikoron felül volt, azt megölette; nem maradt ott
egyéb, mint a gyermek és a nő.
A katonának vitt férfiak nem részesültek többé a kényelemben,
heverésben, melyben azelőtt; korán reggeltől késő estig fáradságos hadi
gyakorlatokat tartatott velük Tsong-Nu; az ügyetlen fegyverek helyett
kézíjhoz kellett szokniok, s a legyező helyett nehéz paizst kellett
emelniök. A legkisebb vétség-, mulasztásért bambuszszal vertek a hibázó
talpára s egy engedetlen tekintetért fejét ütötték el.
Ha valamelyik elszökött, azon városra izentek, a melyből való volt s jaj
volt neki, ha elő nem teremté a szökevényt, – a földdel tétetett
egyenlővé.
Egyszer a Quenn-Hinn népfaj közül egyszerre tizen szöktek meg, mind
Lieu-Kingből való ifjak.
Tsong-Nu ráparancsolt a városra, hogy a szökevényeket keresse föl, s
midőn az engedett időre azok meg nem kerültek, kimondá a másfél millió
lakosú városra, hogy semmivé legyen!
És tulajdon magukat az onnan elhozott férfiakat küldé irtózatos itélete
végrehajtására.
Ez nála szokás volt. A fegyelem legiszonyúbb próbája volt ez s még nem
akadt rá eset, hogy a szülötte városát elpusztítani kiküldött sereg a
parancsot ne teljesítette volna.
Első eset lőn a Lieu-Kingé. A kiküldött sereg, a helyett hogy lerombolta
volna apái lakhelyét, megerősíté annak bástyáit, s a piacz közepére egy
nagy, rézből öntött fenevadat állíta föl és aláirta: «e vadállat
Tsong-Nu», s azzal kimondá, hogy városát halálig fogja védni.
Tsong-Nu három napi bőjtöt hirdete e hir hallatára az egész országra,
mely idő alatt naponként háromszor kiálták ki a templomokban, a
piaczokon s a városok kapuiban a császár rettenetes esküjét, melyben
felfogadta az isteneknek, hogy nyoma sem maradand meg Lieu-King
városnak, sem a népnek, mely azt építette.
A bőjt után összegyűjté seregeit s minden oldalról betört Quenn-Hinn
tartományba. Ki nem menekülhetett senki, az egész nép a főváros körül
torlódott össze, ott kellett neki magát védni, vagy elveszni.
A halálra itélt ország a kétségbeesés erejével oltalmazta bástyáit.
Három évig ostromolta Tsong-Nu Lieu-King várost, a nélkül, hogy egy
házat elfoglalhatott volna belőle. Szerencséjére a scythák messze fenn
az obi jeges partján táboroztak ekkor s nem értek rá őt zaklatni, egész
erejét a lázadók ellen fordíthatá.
De az ellentállás megtörhetlennek látszott; az ostromlottak nagy árkokat
fúrtak a föld alatt oda, honnan legerősebben hányták Tsong-Nu kőhajító
gépei a mázsás sziklákat bástyáikra s megtöltve azokat ama csodálatos
porral, melyet később Európában Schvarcz Berthold fedezett föl,
fölvetteték őket a levegőbe.
Három év alatt Tsong-Nu több embert veszte hadaiból, mint a mennyi a
várost védte. Ekkor ő is az elemeket hívta segítségül; vizet a tűz
ellen. Míg a városiak tűzaknákat ástak a föld alatt, azalatt ő a
városukon keresztülhullámzó zöld folyamot óriási gáttal elrekeszté.
A megállított folyam iszonyú erővel fordult meg medrében s néhány nap
alatt tengerré gyűlt a város körül, víz alá meríté annak utczáit,
ledönté a földsánczokat, kiűzte a lakókat házaikból, s eloltá a föld alá
furt tűzaknákat.
Tsong-Nu ekkor hajókra, tutajokra szállítá ostromló seregeit, s így
támadta meg a védelemtől megfosztott lakókat, kik a nőttön emelkedő
vízár elől házaik tetejére menekülve, minden rendszeres védelemmel
kénytelenek voltak felhagyni. Az ostromlók egyenként támadták meg a
házakat s utczáról utczára foglalák el a veszni kényszerített várost,
melynek sorsából nem volt egyéb hátra, mint a halál.
A kétségbeesés e pillanatában fölgyujtá palotáit a nép, s a hullámok és
lángok csatája közt vítta ki utolsó harczát, melynek végeztével az egész
Quenn-Hinn népből nem maradt meg egyéb, mint a gyermekek és hölgyek.
Midőn sem tűz, sem víz nem talált mit rombolni többé Lieu-Kingben, akkor
széttöré a gátakat Tsong-Nu, a kék folyam zuhogva rohant le a pusztult
város romjairól, vért és holttesteket sodorva örvényei között. Tsong-Nu
ekkor katonáit ereszté a városra, hogy azt eltemessék. A szó teljes
értelmében el lőn az temetve. A tornyok, a csonka falak, melyek még
állottak, lehordattak a föld szinére, a kőhalmokat behordták földdel,
bokrot ültettek tetejökbe, a szétvert paloták helyét behantolták
pázsittal. Semmit sem volt szabad elhozni a városból, a drágaságokat
belehányták a kutakba, hogy még emléke se maradjon utána; nem sokára a
hely, hol a büszke város állott, egy zöld legelővé lőn varázsolva,
melyen gyéren ingott a vadbokor, befutva szurós tövisindáktól, csupán
azon szobor csonka talapja maradt fenn, melyen a réz fenevad állott,
Tsong-Nu gúnyemléke; most e csonka kőre e szavak lőnek irva:
«Itt volt Lieu-King város!»
Egyéb semmi. Száz mértföldnyi kerületben üres volt és laktalan a vidék.
Az elhullottak koponyáiból egy roppant pyramidot emeltek a zöld folyam
mellett, melynek szegletköveire ez volt irva:
«Itt van azon népnek bölcsesége, mely Tsong-Nu ellen fellázadt!»
Az egész vidék erdői felgyujtattak, s hogy még a vizeknek se legyen
lakója, a nagy zöld folyamba egész hajókkal hordták az ólmot,
arzenikumot és timsót. Azóta sem lakhatik benne hal s vizével semmi
állat sem oltja szomját.
A Quenn-Hinn tartomány megszünt lenni.
A megmaradt gyermekeket szétosztá Tsong-Nu egész birodalmában
rabszolgákul s a hölgyeket díjul adta katonáinak.
Csupán egyet tartott meg magának, egy szép tizenhat esztendős hajadont,
ki az általános romlás alatt a császár lábai elé rogyott s szépsége
bűbájával egy perczre még a boszút is elaltatá annak szivében.
E hajadon volt Bil-man-ha, egy árva, kinek apja és testvérei kard által
estek el, s kinek arczán még piroslott családjának ráfecscsent vére,
midőn Tsong-Nu csókjai azt onnan letörölték.
A leány legszebb volt a Quenn-Hinn hölgyek között, és a Quenn-Hinn
hölgyek legszebbek voltak egész Chinában.
Szemeiben azon éjfélsugáros epedés, arczán a bársonyos virághamv, ajkain
ama részegítő hőpirosság, mely el tudja fordítani Tsong-Nu lelkét a
halálkiáltástól, hogy egy perczig ne abban gyönyörködjék, hanem ő benne.
És Tsong-Nu keblére ölelte a leányt s kettős gyönyört érze, midőn ajkai
annak égő arczát érinték s fülei a kiirtott nép halálordítását hallák.
A láng az égre lobogott, a hullám döntögeté a tornyokat, a kardcsapások
alatt százezrek sikoltása hallék, Bil-mán-ha karjai Tsong-Nu vállai
körül fonódtak; ő pedig látott, hallott, ölelt és az mind gyönyör volt.
A láng az eget, a vér a vizet, a csók a leány arczát festette pirosra;
egyik szebb volt mint a másik, rózsaszinű folyam, rózsaszinű ég,
rózsaszinű leány, – ott egy letört ország, itt egy letört menyország.
Tsong-Nu beleszeretett a leányba, ki Lieu-King romlása közt osztotta
szivének dobbanásait.
* * *
Lieu-King pusztulása után néma lőn az egész ország. A megrémült
tartományok reszkettek a szörnyű példa előtt s hallgatva teljesíték a
kényúr parancsát.
Ha életüket, vagyonukat, boldogságukat parancsolta volna levetkőzni, –
megteendék. Ha azt kivánta volna, hogy a két tengert kössék össze
csatornával, vagy hogy a Poyang-hu tavat kiszárítsák s medrébe
narancserdőt ültessenek, kivitték volna.
Tsong-Nu mind ennél nagyobbat és váratlanabbat kivánt: összegyűjté
seregeit s tudtokra adá, hogy át fognak menni Scythiába, a hunnokat
saját országukban küzdeni le, s birodalmuk fővárosait elfoglalni.
A nép reszketve hallá a parancsot és hallgatott, a bölcsek fejet
hajtottak a császár előtt és nem mertek szólni.
Tsong-Nu egy intésére útnak indult a hadsereg. – Mielőtt
összesereglettek volna, eszébe jutott Lieu-King elpusztítójának, hogy
azon gyermekek, kiket a Quenn-Hinn nép közül elhozott, férfiakká fognak
nőni az alatt, a míg ő oda lesz, s emlékezni fognak rokonaik halálára s
föltámadhatnak ellene, azért meghagyá a városoknak, hogy a mely napon a
hadsereg megindult, minden gyermeket megöljenek.
S akkor útnak indult.
Az ország határán szemlét tartott hadserege fölött. Több mint egy millió
harczosból állott az, a számtalan paripák felhőket vertek porból a
légbe; az élelemvivő tevék, elefántok, s a bivalyoktól vont szekereknek
nem lehete végét látni.
A mint a császár bölcsei e roppant sokaságot meglátták, szivök megesett
rajta s egy közülök a császár elé lépett, magát milliókért föláldozandó.
Ott arczra borult Tsong-Nu arany trónja előtt s fölemelve kezeit,
ellentmonda néki.
– Hatalmas császár, minden népeknek parancsolója, napnak öcscse, holdnak
bátyja, minden csillagoknak igazgatója, egyedüli uralkodó a földön,
minden fehér elefántoknak ura! ne vesd ki füledből a te szolgádnak
beszédét. Mert bizony nem lészen jó te néked Scythiába általkelned, hogy
a hunnok városait elpusztítsad, mert a legközelebb lévő is azok közül
messzebb vagyon országod határitól kétszáz mértföldnél, melynek neve
Urdombha. Út pedig nem vezet odáig, hanem szakadékos hegyek, rengeteg
erdők, élelem nélküli földek; mert a szyttya nép nem vet gabonát a
földbe, tejet és húst eszik csupán, s ha ellensége közelít, odább tereli
élelmét, s üldözőit éhen hagyja veszni. De ha eljutnál is oda, gondold
meg, hogy most a hunnok ámbár messze vannak, ama mesés tengernek
partjain táborozva, melyet ha «tó»-nak nevez a hajós, zivatart támaszt
ellene; de hamar szemközt jöhetnek rád, s fegyvereik hatalmasak. Azért
gondold meg szándékodat oh hatalmas uralkodó, és ha már harczolni akarsz
a hunnokkal, várd őket határaidra, eljönnek ők és nem kivánják, hogy te
elébök menj.
Tsong-Nu végig hallgatá a bölcs beszédét s akkor leüttette fejét.
Azzal paripájára ült s kinyargalt hadserege elé, melyhez ily beszédet
tartott:
– Napsugárból eredt vitézek! Egeket reszkettető győzhetlen bajnokok!
Sokáig nyomott bennünket az idegenek rabigája, itt az idő, hogy azt
visszavigyük nekik. Előttünk áll Scythia, zsákmányoktól gazdagultan, a
hol tej és méz folyik, s zengő almákat terem az erdő; hátunk mögött
marad Tat-Sin-Koung[2] elpusztulva, ugarrá téve. Én pusztítám el ezt,
hogy annál több kedvvel rohanjatok Scythiára, s ne kivánjatok itthon
maradni; – palotáitokat lerontám, erdeiteket kivágatám, de ti szebb
palotákra, illatosabb füszer-erdőkre fogtok ott találni; – ötven hajót
sülyesztettem a sárga folyamba aranynyal és ezüsttel megrakva, de ti
száz annyi kincset fogtok zsákmányolni Urdombha városban, melyet
elfoglaltok; – kiosztám közöttetek a Quenn-Hinn nép leányait, a kik a
csillagok sugáraiból születtek, de ti szebb hölgyeket fogtok találni
Scythia leányai között, kiknek szemeik ragyogóbbak, derekuk karcsúbb,
ajkuk édesebb, szerelmük forróbb, s kik a ti öleléseitekre fognak jutni.
Azért hagyjátok el itt az ország határán mindazon nőket, kiknek uraikká
tettelek, ők e harczos útban csak terhünkre lennének, s nehogy
visszakivánkozzatok hozzájuk, ha elhagytátok őket, hagyjátok őket itten
halva!
Halotti csenddel fogadta a hadsereg Tsong-Nu szavait.
– Im én magam megyek a példával elő! kiálta fel Tsong-Nu, s maga elé
hozatva kedvesét, a gyönyörteljes Bil-mán-hát, keblére ölelé őt s
csókjaival becsukva annak szemeit, hirtelen kirántá kardját s a szép
leány szivébe döfte.
Aztán ismét megcsókolá, s kit pirosan, mosolygóan vett ölébe, halványan,
halottan letette a földre.
A nép fölkiáltott, minden kard kirepült hüvelyéből s minden hölgy holtan
feküdt le férje lábaihoz.
Így indult ki Tsong-Nu China határából.
Kietlen, puszta vidék volt Scythia határa. Vad erdők látszottak
mindenütt a szem előtt, hová a fenevad is csak meghalni jár, s
megmászhatlan sziklák hegylánczai, miknek koronás tetején örök a hó.
Tsong-Nu roppant fáradsággal útat vágatott a rengetegen keresztül,
áttörette a hegylánczokat, a mocsárokra hidat építtetett s mire megtevé
a kétszáz mértföldnyi útat, seregének fele elveszett éhség és fáradságos
munka miatt.
De még akkor is elég hatalma volt a hunn várost elfoglalni. Kémei útba
vezették, senki sem állt neki ellent, s midőn már azt hivé, hogy a
várost kezében tartja, oda érkezve, annak csak hült helyére talált. A
hunnok városai nem voltak kőből, faczölöpökre kifeszített bőr és vászon
képezé házaikat; Tsong-Nu jöttének hirére fölszedték a sátorkarókat,
összehajtották vászon falaikat, feleségeiket, gyermekeiket fölrakták
ernyős szekereikre s gulyáikkal, méneseikkel együtt odább mentek.
A hatalmas császár nem kapott ott egyebet, mint a szétdúlt tűzhelyeket,
s a zsákmányéhes hadsereg az igért paloták, kincsek, s tűzszemű hölgyek
helyett nem talált mást, mint az ott hagyott sírokat, azokat mohón
feldulták, de a mit bennök találtak, nem volt egyéb fegyvereknél, s
azoknak sem vehették hasznát, mert nehezek voltak nekik. Az
összeragasztott ökörszarvakból készült kézív idegét nem birta a chinai
kar megfeszíteni, s a buzogányt magára ejté, ha fölemelte.
Tsong-Nu, mint a prédáját elszalasztott oroszlán, futott az előle eltünt
hunnok után. Látta őket a láthatáron, a mint sötét felhőként odább
húzódtak előle, s nem engedte megpihenni népeit, míg őket el nem érik.
Az üldözött hunnok belemélyedtek Hylæa idegen sivatagába, hol még a
vadállat is éhen hal meg, ha eltéved; Tsong-Nu mindenütt utánok. Sehol
sem érhette be őket. Seregének ismét fele elhullt a kényszerített
üldözésben s még egyet sem birt elfogni a szyttyák közül; tevéi,
bivalyai elfogytak, lovai kidűltek, s már hétszáz mértföldnyire volt a
sivatag közepében, még sem tudta elleneit ütközetre birni.
Itt megelégelte e dicstelen fáradságot, s miután népének és kincseinek
millióit elpazarlá, kifáradva megállt Hylæa közepén s a mint ott egy
kopasz gránit kőszálat látott a pusztaság közepett fölmeredni, e
sziklára roppant betűkkel fölvésette e szavakat:
«Itt járt Tsong-Nu, a menyei birodalom ura, minden fejedelmek fejedelme,
a napnak öcscse, a holdnak bátyja, az egész földnek örököse, az egyedül
győzhetlen úr»; – s ez emléket hagyá itt Scythia közepében hétszáz
mértföldnyire, ellenségeit idáig üldözve és általuk félve.
Másnap, a mint táborát kerülné, seregeit véve számba, messziről három
lovagot láta felé közeledni; a lovagok viselete, kócsagos süvegeik,
vállaikra vetett kaczagányuk s kézíveik mutaták, hogy hunn nemzetből
valók.
A mint a lovagok a chinai tábort meglátták, megfordultak, s egy közülök
hosszan kürtjébe fútt, melynek mélabús hangjait sokszorosan látszott
visszaadni a távol erdős bérczek viszhangja.
Tsong-Nu utánuk kiálta: «megálljatok!» s parancsolá lovagjainak, hogy
fogják el őket; a hunn paripák azonban a széllel tanultak versenyezni, s
míg a chinai ügyetlen lovasok messze maradtak mögöttük, egyedül a
császár s válogatott kisérete érhetett nyomukba.
Már mintegy négyszáz lépésnyire lehettek egymáshoz, ekkor a középső a
hunn lovagok közül hátratekint s azzal lekapva válláról tegzét, a mint
nyargalva rohant, nagy nyugodtan hátrafordulva, egy nyilvesszőt illeszte
íjára s lassan, figyelve megfeszíté az ideget.
Alig lehete oly távolból kivenni, hogy mit akar? a chinai lovagok lőttek
hozzá, de nyilaik a köztük levő térnek felét sem repülték keresztül.
Ekkor pendült a szyttya ijász tegezhúrja, egy balhangzatú süvöltés
hallatszott – és Tsong-Nu, torkán keresztülütve az ijász nyilától,
holtan hullott le lováról.
Erre köröskörül megzendült a vidék. A hunn hadseregek visszatérve az Obi
mellől, minden oldalról rátámadtak a vezére elestén megrémült táborra; –
tiz napig tartott a harcz s tíz országot festett végig vérével.
A harcz végeztével visszajöttek a hunn vezérek azon kősziklához, melyre
Tsong-Nu nevét és tetteit fölvésette s ezt irták utána:
«Idáig jött és itt veszett el minden seregével!»