Nap nap után mult, a nélkül, hogy Palmyra falai gyengültek volna; a nép
kijárt a falakra, a rómaiakat gúnyoló fölhivásokkal boszantani, mindenki
el volt bizva.
Zenobia legtitkosabb szobájába vonult félre Vaballathtal, s
széttekintve, ha nem hallja-e meg szavait valaki? így szóla hozzá
reszkető hangon.
– Vesztünk közelget. Ellenünk a sors. Szövetségeseink egyenkint
meghódoltak Róma előtt, legbuzgóbb párthívünk, Tirmusz, Egyptommal
együtt elveszett, s Sapor király, midőn épen segítségünkre készült,
meghalt, s halálával birodalma is szétomlott. Semmi reményünk a
megszabadulhatáshoz. Isteneink is elhagytak, a szél nem oly dühös, a nap
nem oly forró, a föld nem oly kopár, mint egyébkor. Ellenségeink kutakat
ástak a puszta közepében s minden világrészből szállítják számukra az
eleséget. Az egyptomi legiók vezére Probus már útban van Aureliánhoz
csatlakozandó; ha őt is bevárjuk, össze kell roskadnunk a támadás alatt.
Még egy kétségbeesett merény van számunkra hátra. Ugyanaz, mely husz év
előtt megmenté Palmyrát: a hegyek közt lakó nomád népeket föllázítani, s
egyetlen rohammal elsöpörni az ellenséget falaink alól. E végre
egyikünknek a környező ellenségen keresztül ki kell jutni a városból, s
a másiknak védni azt azalatt, míg a segély megérkezik.
– Eredj te, anyám.
– Jó, határoznunk kell gyorsan és tenni rögtön. Az éjjel rohamot kell
intézni minden kapuról s e zajban könnyű lesz kimenekülnöm. De
visszatérek!
– Anyám, szól Vaballath, vidd magaddal kis leányaidat is.
– Miért vigyem el őket innen?
– Ha vissza nem találsz térni, ha minket meg nem szabadíthatsz,
gondolod-e, hogy Palmyra megadja magát máskép, mint romba dűlve? vidd
magaddal a gyermekeket.
– Te el vagy szánva.
– Mindenre. Ha meghaltak, a kik a falakat védték, haljanak meg a falak
is, veszszen el Tadmor neve is, ha népe elveszett! bennünket ne lásson
senki rabszolgának. A dicső Palmyra történetét ne folytassa egy
nyomorult, megalázott Palmyra!
– Véremből nőttél, szólt Zenobia, megszorítva kezét, s még az alkonyat
leszálltával harczra rendezé a csapatokat, a királyné két leggyorsabb
futó dromedárját hozatá elő, a puszták hajóit, mik pihenés nélkül futnak
meg tiz mértföldnyi útat.
Alig csöndesült el az éj, midőn egyszerre megnyiltak Palmyra kapui mind,
s a syriai seregek kirohantak minden oldalról a várost környező római
hadakra. Azok egy pillanat alatt talpon állottak s úgy várták be a
rohamot. Hozzá szoktak már a keletiek harczolás módjához, éji
rohamaikhoz, támadásuk zajához, elefántjaikhoz és görögtüzeikhez; de
Zenobia még egy új nemét találta fel számukra a harcznak. Összefogatott
kétszáz vad bikát a palmyrai legelőkről, a legszilajabbakat, minők
emberarczot tűrni nem szoktak, azoknak szarvaik közé szurokba mártott
venyige nyalábokat kötöztetett s ezeket meggyujtatva, egyszerre
kibocsátá valamennyit a rómaiakra.
Ezek hallák a rémséges üvöltést, láták az égő tüzeket sebes rohammal
közeledni magok felé, miket a bőszült állatok szilajon ráztak alá s föl
kínokban, s el nem tudták képzelni, minő ellenséggel leend dolguk.
Bátran megálltak előtte, s midőn a szarvaikon hordott tűznél megismerték
a bikákat, már akkor késő volt a csatarendet megváltoztatniok. Szétszórt
sorokban kellett volna azokat elfogadni, mert az oktalan ellenség nem
törődött az összetömött harczrenddel, hanem a dárdák közepébe rohant s a
fájdalomtól elvakulva keresztül törte az érczhadsorokat, égő homlokával
föltaszítva az előtte állót. A megtámadt dandár erre zavarba jött, nem
csata volt az többé, hanem bősz viadal dühös vadállatok ellen
alkalmatlan fegyverekkel; a legiók szétbomolva hátráltak sánczaik mögé s
onnan lődözték le nyilaikkal e bőszült vadakat, mik vad bömböléssel
nyargaltak alá s föl a mezőn, a földet túrva égő szarvaikkal.
E látmány alatt senki sem vevé észre, hogy két dromedár sebesen vágtat
el a rómaiak sánczai között.
Az utolsó római őrszem észrevette a futókat, s a könnyű lovasság egy
cohorsza rögtön utánok indult, hogy őket elfogja. A királyné meghallá az
üldözők robaját s pihenés nélkül vágtatott a pusztán keresztül. Az egyik
tevét, melyen két kis leánya ült, maga előtt hajtá. A két gyermek
egymást átkarolva ült a nyeregben, Zenobia meghagyá nekik, hogy hátra ne
nézzenek.
A reggel első sugárai a puszta közepén találták a királynét. Üldözői még
mindig nyomában voltak; a láthatár tulsó szélén már látszott valami
hosszú ezüst vonal csillamlása, az volt az Euphrat folyam, melynek
partjain már a szabad nomád népek ménesei legeltek; ha azokat elérheté,
többé nem kellett futnia az ellenség elől.
A dromedárok előre nyujtott nyakkal röpülni látszottak a homokpuszta
fölött, egyszerre azonban az első, melyen a két gyermek ült, megbotlott
a kavicstömegekben, még azután kétszeres erővel nyargalt egy darabig,
úgy hogy társa alig birta utolérni, akkor futása el kezdett lassudni,
szügye reszketett, s egyszerre megállt és hátramaradt. Zenobia ijedten
ragadta meg a teve kantárát s erővel vonta azt maga után, az mindig
lassabban haladt s gátolta társának futását, végre két térdére rogyott,
s onnan egész testével a földre. A másik teve lehajlott hozzá, s
megfogta nyakán levő kantárát fogaival, hogy föl segítse emelkedni. Az
ismét visszarogyott, lábai nem birták többé.
– Kapaszkodjatok fel hozzám! kiálta Zenobia leányainak s maga mellé
ültetve őket, egy ijedt pillanatot vetett közelgő üldözőire, s vágtatott
tovább.
Az elhagyott teve fájdalmasan bőgve vergődött ott a homokban,
föl-fölemelt fejével az eltávozottak után fordulva, mintha nem az fájna
neki, hogy meghal, hanem az, hogy elhagyatik.
Az üldözők és a királyné közötti tér azonban mindinkább fogyni kezde. A
dromedár futása lassúbb kezde lenni a hármas teher alatt, már a római
lovasok nyilai fütyültek a futók körül. Nem volt menekülés többé.
– Vess el minket, anyám; szólt az egyik gyermek, s menekülj meg magad.
Zenobia könyezve csókolá meg a gyermeket s szorosabban ölelé magához.
Ha a dicsvágy nagyobb lett volna szivében, mint az anyai szeretet,
megszabadulhatott volna.
Hogy hajítná el az anya gyermekeit, még ha koronáját mentené is meg
általuk.
Még egy félórai futás s kelet királynéja a reménylett partokhoz oly
közel, ellenségei kezébe jutott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az elfogott királyné nemsokára Aurelián előtt állott, legyőzve,
megalázva.
– Miért támadtál fel Róma ellen? kérdé a büszke győztes.
– Nem hajthatám meg fejem egy Gallienus, egy Aureolus előtt, felelt
Zenobia, még fogságában is királyné. Téged egyedül ismerlek el
legyőzőmnek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A hirnök trombita-hangja a várfalakra idézte a palmyraiakat.
– Mit kivánsz? kérdé Vallabath a kapu tornyában állva.
– Meghódolást Rómának.
– Sokszor kérted azt, a választ sokszor elvivéd.
– Most nem kérem ingyen, hanem cserébe királynétok életeért; ezt mondva,
egy arany bilincsekkel lelánczolt nőt s két gyermeket mutatott föl a
hirnök.
E látvány a palmyrai nép szivéből a lelket lopta ki, Vaballath halálra
sápadva fordult társaihoz vissza, s csüggedten ment le a piaczra.
– Minden el van veszve, még a dicső halál reménye is, szólt leverten az
egybegyűltekhez. Kapunk kulcsa van az ellenség kezében, anyám élete. De
ne essetek kétségbe soha. Nyissátok meg a kapukat az ellenség előtt, de
zárjátok be sziveiteket. Ássátok el a kardot, de ne ássátok el a
gyűlöletet. Nem utolsó napja ez még a világnak. Bocsássátok be az
ellenséget, én esküszöm, hogy nem fog az megvénülni itten; legalább ha
összeomlanak e falak, nem egyedül minket temetnek el.
A palmyrai nép városa kulcsaival vásárolt kegyelmet királynéjának.
Aurelián megbocsátott neki.
De alig távozott el Palmyra alól, midőn a nép föllázadt az ott maradt
dandárok ellen, s azokat az utolsó emberig kiirtá és újra be lőnek zárva
a kapuk, kitűzve az ormokra a harczi lobogók.
A császár rögtön visszafordult, s napok mulva, a kik keletre néztek,
midőn alkonyodott a nap, úgy tetszett nekik, mintha egyszerre két helyen
volna az esthajnal: nyugoton is vörös volt az ég, keleten is.