– Még nincs veszve minden, még áll Palmyra! Hangzék Zenobia szava a
vesztett csata után.
Föl a falakra, zárjátok be a kapukat, fegyverre a ki férfi! Nyissátok
meg a templomokat, a vének, a világtalanok, a nyomorékok menjenek
imádkozni, a többi harczoljon! Rakjatok tüzeket a téreken, a nők
forraljanak ólmot és olajat, a gyermekek faragjanak nyilat, hozzátok föl
a kriptából a halottakat, tegyétek ki az utczára, ők se pihenjenek!
Mérget a nyilakra és mérget a szívbe! Férfivá legyen a gyermek és a
férfi félistenné, villám legyen a kard!
Minden úgy lőn.
Zenobia legkisebbik fia, Vaballath, már ekkor harczos ifju volt, ő járt
utczáról-utczára, falakról-falakra a népet buzdítani. Ő volt vezére,
költője, lelke a népnek.
Az első napon, hogy Aurelián Palmyra alatt megjelent, követet küldött
Zenobiához, felszólítva őt a meghódolásra s azon esetben biztosítva
életét, trónját és birtokait.
Zenobia körülhordozá a követet a város falain, megmutogatta neki a
felállított hajító és kopjalövő gépeket, levezette a piaczokra, hol a
népség fegyvergyakorlatot tartott, megmutogatta neki a roppant
földalatti raktárakat, telve kifogyhatlan élelmi szerekkel, a gazdag
forrásokat, a városba foglalt gyümölcstermő pálmaerdőket, a szapora
nyájakat, mik a hozzájárulhatlan mezőkön legeltek.
– Mondd meg uradnak, a mit láttál. E falakon belől gazdag a föld, kívül
rajtok koldus és sivatag. Velünk harczol az Isten, a föld és az idő.
A követ visszatért Aureliánhoz a daczoló válaszszal A város falain
hallatszott az ezer meg ezer ajk által énekelt harczi kardal:
«Föl csatára Palmyra!
Föl csatára a halálig!
Róma nem lesz úr a földön,
Rabfaj nem fog lakni benned,
Vagy velünk élj, vagy velünk vessz,
Vagy hazánk légy, vagy sirunk!»
Aurelián ostromra készült. Levele, melyet a római tanácshoz irt, eléggé
bizonyítja aggodalmait az ostrom kimenetele iránt.
«A római nép, így szól a levél, megvetéssel beszél a harczról, melyet
egy nő ellen viselek. Azonban nem ismeri Zenobia jellemét és hatalmát.
Lehetetlen fölszámlálni harczkészleteit kövek, nyilak s mindennemű
hajító fegyverekben. Minden bástyaoldal két-három balistával van ellátva
s harczi gépei mesterséges tüzet szórnak. A bünhödés előli félelem a
kétségbeesés bátorságával fegyverzé őt föl. Hanem én bizom Róma
védisteneiben, kik ez ideig minden vállalatomban megsegítének.»
Rövid időn alkalma lőn Aureliánnak megtudni, ha Róma védisteneinek
hatalma elterjed-e odáig!
Egy reggelen az általános trombitaharsogás a falakra idézte a palmyrai
népet. A legiók ostromra keltek, védelemre a palmyrai nép.
Mintha kalászos vetés támadt volna a bástyákon, köröskörül fénylettek a
dárdák s a tornyok párkányain megjelentek a csodálatos gépek, fogas
kerekeikkel, aczélrugóikkal. Minden emeltebb hely tetején lobogott a
harczi zászló.
A legiók megosztott csapatokban közeledtek lassankint a bástyák felé,
mint egy-egy változatlan alakú folt; midőn néhány száz lépésnyi közelbe
értek, a falakon álló erőművek kerekei mozgásba kezdtek jőni, mindig
lassabban birták azokat hajtani a melléjük állított izmos balistariusok,
a gépek hátra facsart karjai lassudan hajlottak alább, alább; egyszerre
félreugrottak mellőlük a gépészek, az elszabadult kerék búgva gördült
vissza, s a fölpattanó érczgerenda három mázsás köveket hajított a
messziről közelgő csoportok fejére.
Azok hulló nyilzápor s lecsapó kövek között jöttek előre, sem lassabban,
sem sebesebben, mint azelőtt. Egyszerre támadtak minden oldalról a
városra, a vízzel tölt árok nádkévékkel lőn betemetve, melyen keresztül
paizsokból egyetlen vastetőt képezve rohantak előre az ostromlók s míg
egyfelől hosszú hágcsókat támasztottak a falaknak, másutt a tekenős
testudokat gördíték a kapukhoz közel, miknek oltalma alatt földalatti
aknákat kezdtek ásni a bástyák alá, s mindezek között lehete látni a
lassan mozduló ostromtornyokat, miket alárakott faderekakon száz férfi
hengerített előre. Fenn a toronyban, mely oly magas volt, mint a bástya,
a legmerészebb harczosok álltak, eltakarva egy felvont hid által, s alól
kilátszottak a faltörő kosok fejei.
A hajítógépek kövei e mozgó tornyokra voltak leginkább irányozva.
Némelyiket megtalálta a sujtó gránitdarab s az széthasadozva dűlt fel a
bennlevőkkel együtt, másikat meggyujtá a repülő szurok-koszorú, az
olthatatlan görögtűz, s az ott égett el a seregek láttára. Végtére egy
közel jutott a falakhoz, vaslemezzel fedett oldalairól visszahullott a
hajító dárda s a kénköves kanócz szorosan oda férkőzék a sánczok mellé,
s akkor egyszerre csörömpölve zuhant le a felvonó hid a bástya ormaiba
kapaszkodva vasfogóival. A legelső tíz-húsz férfi, ki e hidra felugrott,
egy percz alatt halva esett le az árokba, keresztül-kasul lőve a
mindenünnen oda irányzott nyilaktól, s az utánuk jövők egy pillanatra
megdöbbenve álltak meg a keresztülláthatatlan nyilzápor előtt.
– Előre rómaiak! kiálta ekkor a tribun, elkapva a vexillifer kezéből a
római sast, s áthajítva azt az ellenség közepébe. Elvakult dühvel
rohantak erre a rómaiak a hidon keresztül, zászlójukat visszavivandók.
Paizsát szeme elé tartá a katona, hogy ne lássa a halált; s míg tíz alá
hullt a hidról, egy végre a sánczig jutott, s míg az oroszláni
vitézséggel küzdött, másik tíz jött utána és ismét tíz, és végre száz, a
torony egy fedett lépcsőt képzett, melyen keresztül folyvást újabb
vitézek nyomultak előre, kényszerítve haladni az előttük levőket. A
rómaiak már tért foglaltak a bástyán, mindig többet többet, már a
vexillum vissza volt víva, s a csapatok előtt magasra emelve, már a
palmyrai hadsorokban megbomlott a csatarend, midőn egyszerre sebes
futással látszék a rómaiak felé rohanni egy palmyrai ifju, paizsát
szemei elé tartá, kezében fegyver helyett egy szikrázó csóva.
Ez Vaballath.
– Félre előlem rómaiak! ordíta vakmerően az ifju az ostromlókhoz érve, s
megcsóválván maga körül a szikrát okádó kanóczot, az pokoli körfényt
alakíta körüle, melynek olthatlan sziporkái megolvaszták az érczet, s
keresztülégtek a csontig.
A rómaiak néhány perczig megriadva e vakmerő támadó elől, ki nem emberi
fegyverrel látszott ellenök harczolni, útat nyitottak neki, eltakarva
arczaikat a gyilkoló szikrák elől, s e nehány percz elég volt
Vaballathnak arra, hogy a bástyafalra ugorva, valamennyi harczoló fején
keresztül biztos kézzel a torony közepébe hajítsa a romboló
görögtűzkanóczot, s akkor kirántva kardját, fölkiálthasson: «ide mellém
palmyraiak!»
A toronyba esett kanócz minden szikrája gyujtott, hasztalan oltották
vízzel, tapodták el sarkaikkal, takarták be vérteikkel; vizen és vason
keresztülégett az, néhány pillanat alatt tűzlángban állt a torony, a
bástyán rekedt kis csapatnak senki sem mehetett segélyére, távolból
nézhették az ostromlók, mint olvad lassankint összébb-összébb, míg végre
csak a sashordozó marad fenn, s midőn egyedül látja magát, a sassal
együtt aláveti magát a mély árok hegyes pallisádjaira, kisérve a
palmyraiak düh- és diadal-ordításaitól.
A város tulsó oldalán ezalatt sikerült az ostromlóknak az árkot
betemetniök, a kévékből rakott gát mindig magasabbra nőtt, s az
összekötött paizsok mindig közelebb látszottak emelkedni, daczolva
tűzzel és kövekkel, miket a falakról leszórtak, s mik ártalom nélkül
gurultak alá az óriási tekenőn, melynek minden pikkelyét egy férfi kar
által szorosan a másikhoz kapcsolt paizs képezte, s melyet sehol sem
lehetett megbontani. Egy izmos férfi már harmadszor hajít egész
gránithasábokat a megtörhetlen érczlapra, a harmadik kisérlet után
bőszült dühvel ugrik le maga a vastetőzetre, s lábaival az ostromlók
feje fölött tapodva, rettentő csapásokat oszt az alatta levők fejeire;
egy-két paizs betörik vaspőrölye zuhanásaitól, s az ember maga elbukik a
betört paizsok alatt, mint a ki beszakadó jégtábla alá tünt el, de
önfeláldozása megbontá az ércz pikkelyzetét, s a falakról égő nyilak
özöne repült az ott támadt résre. A fölhalmozott nádkötegek egy pillanat
alatt meggyulladtak az ostromlók lábai alatt, s egy óriási rézcsoda
kinyuló torkán keresztül a legmagasabb toronyból égő naphtát s olvadt
szurkot okádott a tűz közé. A paizsok zavarodtan bomlanak szét, a föld
maga ég a szétzavart sorok alatt, mindenki fut! s azon pillanatban,
midőn fedetlenül maradnak az ostromlók, összebomolva, mint leforrázott
hangyaboly, s visszahemzsegve a lángbaborult lejtőről, rettentő ropogás
tölti el a léget, ezer meg ezer röppentyű lövell szét a toronyból,
millió kék, zöld és veres csillagot rugva szét magából, miknek sziporkái
pokoli tűzesővel hullanak a megrémült tömegek fejére.
A legiók hátrálnak mindenütt, ember fölötti erő küzd ellenök; de nem
fordítnak hátat, arczot mutatva távoznak lépésről-lépésre; merész
tekintettel fordulva a süvöltő tűzzápor elé, mely ijesztő ropogással
tölti el az éjet.
Erre megnyilnak a kapuk, s vad ordítással rohan a hátráló tömegekre
mindenünnen a palmyrai lovasság, a csörömpölő kaszás-szekerek; a legiók
szembe állnak az üldözőkkel, a vad csatalárma, fegyverzörej és
tűzropogás között hallatszik a tibicenek meg nem szakadó harczi zenéje,
s a palmyrai falakról áttörnek néha a felharsogó ének szavai: «Róma nem
lesz úr e földön!» Az éjszakai égés fehérjében úgy állanak e
visszavonulásukban is szabályos dandárok körülrajongva ama dühöngő
csapatoktól, mintha egy kitörő vulkán tüze alatt küzdenének mesés őskori
herosok, alvilági dæmonok rajával.
Amott egy nyugodt, félelmet nem ismerő férfi, mindenütt bátorítva; itt
egy fehér asszony, vadul víva a hátráló csapatokkal. Amaz Aurelián, ez
Zenobia.
A palmyraiak egész sánczaikig üldözték vissza ostromlóikat.
Aurelián átlátta, hogy ostrommal be nem veheti a várost, és mégis
felfogadta, hogy el kell azt foglalni. S a mit egy római komolyan akart,
az soha sem volt lehetetlen.