XIV.

Tyana elfoglalása után Antiochiának fordult Aurelián. Itt üresen találta

a várost. A lakosok, jöttének hirére, fölszedték vagyonaikat s

elköltöztek a hegyek közé, nem hagyva hátra egyebet a puszta falaknál.

Aurelián fölhivást intézett az elfutott lakókhoz, oltalmat és bocsánatot

igérve nekik, ha visszatérnek s felszólítására nem soká megjelent

Antiochia falai előtt Zenobia.

Kelet királynéja összegyűjté válogatott hadait s fiát, Vaballatot, s

nevelőjét, a bölcs Longinust, Palmyrában hagyva, személyesen jött

Aurelián elé.

Az immaei rónán találkozott a két tábor. Antiochia felől jött Aurelián,

Emeza felől Zenobia.

Ezer lépésnyi távolban fölállíták egymás előtt hadsoraikat. A császár

legelől állítá négy részre szakgatott csoportozatban a gall és teuton

segédcsapatokat; a félmeztelen, vadbőrökbe burkolt hadfiak, szeges

buzogányaikkal s hosszú pallosaikkal, az ellenség első dühének voltak

szánva, a köztük maradt hézagok a könnyű parittyás had számára levén

föltartva.

Ezek mögött foglaltak helyet tacticai összeműködésben a legiók,

fegyverzetük által mind egyformák, tojásdad paizsokkal, jobb kezükben az

irtózatos pilum, az ellenállhatlan hajító dárda, melynek sulyos rohama

elől semmi pánczél, semmi paizs meg nem védhet, oldalukon a rövid, nehéz

kétélű kard, pánczélul egyedül a mellet védő lorica.

A légiók, tribunok és centuriok alatti cohorsokra osztva, szabályos

négyszögeket képeztek, hol minden férfinak egyenlő hely volt engedve a

küzdésre, s a cohorsok között három embernyi tér. A legelső cohors

elején, hol a római sas állott, épen a vexillifer mellett lehete látni a

siciliai bajnokot, a babérággal sisakján. Ki fogja azt onnan elvehetni?

Leghátul egyetlen tömött négyszögben álltak nyugodt arczczal a

triariusok. A sereg legjobbjai, legvénebbjei. Harczedzett hősök,

sebekkel díszes arczczal, miken nem látszék többé sem a győzelem

előérzeténi öröm, sem a haláltóli félelem. Vasemberek, kiknek nem

öltözetük van érczből, hanem arczaik.

A sereg két szárnyán állt egy illyr és numid lovasság. Könnyen

fegyverzett had, taréjos sisak, gömbölyű paizs és hosszú kard minden

fegyverzetük.

Az egész néma hadsereg fölött semmi sem mozdul, csak a sasokra és

parancskezekre kötött szalagok s nem hallik benne semmi hang, csak a

tribunok szájról-szájra kelő jelkiáltása, s ha egy tag indul, vagy

fegyvereit megzörrenti, mintha egyetlen gép mozdítaná egyszerre száz

kezét, egyszerre hangzik el minden lépés, egyszerre áll meg, a

hajítórdárdák közül egy sem áll elébb, vagy hátrább, maga a parittyások

bonyolódott tekergése az utolsó lépésig betanult, szabályszerű.

A seregek mögött még egy csoport lovasság van hagyva a táborszerek és

néhány csodás gép védelmére, mikkel köveket s óriási nyilakat lehet az

ellenségre hajigálni.

Szemben a római sereggel félkör alakban voltak fölállítva a palmyrai

hadak. Csupa lovasság, ezredekre osztva; minden ezrednek más szinű

zászlója, más alakú fegyverzete. Legszélről a beduin lovasok, hosszú

dárdáikkal, fehér lepleik alól sötétlő szakállal s villogó szemekkel; a

közepe felé a gyakorlottabb hadak: a kurdok, saracenok nehéz

harczkardjaikkal s fürészfogú hústépő pallosaikkal; legközépen tiz

ezrede a legválogatottabb vitézeknek, tetőtől talpig pikkelypánczélba

öltözve, még a lovak homlokán is vaslemezek, mik kiálló dárdahegyekben

végződtek; e válogatott harczosok mögött volt a kétszáz harcz-elefánt

elhelyezve, miknek hátán minden felekezetek papjai ültek, bálványaikat

kezeikben tartva, a legizmosabb elefántra volt föltéve a nap arany

bálványa, az emezai templomból előhozva, melyet kétszáz hófehér palástba

öltözött boncz őrzött hosszú csillagalakú buzogányokkal, maga a főpap a

bálvány mellett ült: hosszú fehér szakálla eltakarta a mellére himzett

arany napot.

A gyalogság itt is csak a had söpredéke volt, hátul hagyva fedezetül,

mely a sátorokat őrzé, félmeztelen parittyás és kézijas csőcselék,

melyet csak a zsákmány csalt a harczba. A keleti hősök nem jártak gyalog

soha.

Az ezredek közötti hézagokat a kürtösök foglalák el, csodás alakú,

sárkányfejű hangszereikkel, fejökre egy-egy oroszlánbőr sörényes feje

huzva.

A palmyrai sereg úgy állt a rómaival szemben, mint egy óriási félhold,

mely két érczszarvával amazt átölelni s ölelésével megfojtani fenyegeté.

Az első kürtriadó megszólalt. Aurelián egy emeltebb dombtetőre állt föl,

honnan egész seregét beláthatá, míg Zenobia végtől végig nyargalt

seregei előtt, lelke erejét öntve át azokba. Ezüst lánczszemekből fűzött

pánczél födé a deli hölgy termetét, vállain gyémántos oroszlánfejekben

végződve, s karcsú derekán széles aranyövvel átszorítva, fekete

hajfürtei gömbölyű arany sisakja alá voltak felszorítva, melynek tetejét

egy lángoló phönix ékesíté; oh annak könnyű volt meggyulladni szemei

lángjától, orczája hevétől. A fehér paripa ágaskodva tánczolt királyi

terhe alatt, mintha az által is magasabbra akarná őt emelni. A merre

járt, a lelkesült hadak lázas örömkiáltása terjedt mindenfelé, oly

csodás ellentétül a római sereg hideg néma nyugalmával.

A második kürtszóra előnyargaltak az ezredek hadnagyai, s keleti

szokáskint egyedül állva ki a had közötti síkra, hangos szóval fölhívák

az ellenfél legjobb bajnokait lovagias párviadalra, bárminő fegyverrel.

A néma ellenfél velitesei parittyákkal feleltek e fölhivásra, mire a

hadnagyok visszanyargaltak dandáraik elé s az erre támadt zaj és

nyilsüvöltés közül csak Zenobia szavai hangzottak elő, a mint kardját

kirántva, melynek csorbái sok harcz küzdelmeiről látszottak beszélni,

seregeihez szónokolt.

– Vitézek! szabad rónák, hódíthatlan bérczek szülöttei! A harcz napja

megvirradt, az ellenség előttünk áll. Ő lánczczal kinál bennünket, mi

kináljuk vissza karddal. Nem első ellenség ez, a ki ellenünk jő,

rohanjunk rá, hogy legyen utolsó. – Előttünk a dicsőség, hátunk mögött a

gyalázat. – Előre!

A trombiták, kürtök, tárogatók harsogása folytatta szavait, s a hadsereg

dörgő ordítása reszketni tanítá az egeket, egy kerek porfelleg támadt a

nyargaló paripák robajában, a római sereg felé omolva, mintha a vihar

hajtaná; belőle a kivont szablyák hánytak villámokat.

Legelsőbb a két szárny csapott a római seregre; az illyr lovasság azon

pillanatban össze volt törve a palmyrai alvezér, Zabdas arab lovassága

által. A nehéz harcz-szekercze szétrepeszté a paizsokat, s a hosszú

karcsú dárda kihányta a lovagokat nyergeikből, ezek vad futamodással

rohantak a pusztának, Zabdas által űzetve. A tulsó szárny numid

lovassága nem várta be a rohamot, mielőtt a syriai csapatok

összecsaphattak volna vele, hirtelen megfordult s szélesen kiterjedt

sorban el kezde futni a nehéz pánczélos lovasság elől, maga után

csalogatva azt a mocsáros lapályba s egyszer-egyszer összecsoportosulva

visszatámadt reá, s mire az rendbeszedé magát, ismét odább vonult,

keresztül-kasul hordta azt a síkon s kifárasztva, a nélkül, hogy harczba

ereszkednék vele.

Zenobia válogatott hada addig egész sulyával csapott le a római sereg

legióira.

A germán legiók, mik legelől álltak, fogadták a roham első dühét. Mint a

had istenasszonya nyargalt legelől a királyné maga, arcza elé tartott

paizszsal, a legió tribunját választva ki magának. Az egy nő által látva

magát megtámadtatni, dühösen vágott hosszú pallosával Zenobia felé. Az

öblös paizs nagyot kondult a csapás alatt, de a királyné karja meg nem

hajolt tőle, s az ő csapása mint a villám csapott le a tribun mezetlen

nyakára; halva rogyott az le, látni sem maradt ideje a csapást, nemhogy

kikerülni.

A germánok minden hősi védelme hasztalan volt e föltarthatlan roham

ellen; a kard éle eltompult az átjárhatlan pánczélokon. Soraik

összebomlottak; itt-ott látszott még egy-egy izmos herculesi alak, maga

körül csapkodva szeges buzogányával s egyedül küzdve tömegek ellen,

hosszú szőke haja repkedett a szélben, míg az is dárdáktól átfurva

eldőlt s összetapostatott. Nem futott és nem adta meg magát egy is; a

hol állt, ott halt meg.

Holttesteken keresztül diadalordítással rohantak a palmyraiak a római

legiókra. Azok nyugodtan várták be őket egész tíz lépésnyi távolra,

kezökben tartva a nehéz pilumot s azon pillanatban egyszerre hajíták

elleneikre az irtózatos fegyvert, mely keresztül rontva paizson,

pánczélon másfél lábnyi vasával, öldöklött a hova ért, s azzal kezökbe

ragadva a rövid kardot, mintegy érczfal megállíták a rohamot.

– Ne vágj, hanem szúrj, katona! kiálta Aurelián a harczosoknak; a tanács

jó volt: a kard éle nem fogta a pikkelypánczélt, de a döfés keresztül

járt rajta, s a palmyrai lovasság egy eleven bástyát talált maga előtt,

melybe sehol sem lehete betörni; ha elesett egy, rögtön másik állt

helyébe, s ha kifáradt az első sor, egy pillanat alatt fölváltá a

második, pihent erővel.

Az első kohorsnál folyt a legdühösebb harcz; mindkét fél hősei itt

voltak összegyűjtve, a hány palmyrai esett el, annyi római halt meg

érte. Végre a legió tribunja is elhullt, s a kohors közepén ketté

töretett.

Aurelián a dombról nézte a csatát. Látta Zenobiát a tömegek élén

harczolni, mint tördeli össze legjobb legiója sorait, az elsőt, a

másodikat, végre csak az utolsó rend állt még. Az is keresztül töretett,

a hősök egyenkint hulltak el, csak a vexillifer körül küzdött még

egynehány végelszántsággal, köztük volt a siciliai, a babérággal

sisakján. Végre csak ő maradt egyedül. Az ellenség körül özönlé; maga

küzdött valamennyi ellen; balkezébe fogta a sast, jobbjával

villámsebesen oszta csapást és döfést mindenfelé; egyik sebét a másik

után kapta; arcza, homloka vérzett, meg nem mozdult helyéből; végre egy

nyilvessző állt meg szíve fölött, a bajnok féltérdre rogyott, a sisak

leesett fejéről, kezével a babérágat ajkaihoz szorítá, s egy jajkiáltás,

egy sóhaj nélkül meghalt.

Ekkor jött elő Aurelián a triariusokkal.

A mogorva hidegség, mely a veteránok arczán honolt, most némi megtorló

boszú vonásaival elegyült; fenyegető tekintettel közeledtek a győztesen

előre nyomuló palmyraiak felé, s az első dárdasuhintás kényszeríté

azokat az elfoglalt tért nekik átengedni.

Zenobia szemközt állt Aureliánnal. Mintegy új erőt gyűjtve megpihenni

látszék leghatalmasabb ellenéveli végküzdelemre. Keble hevesen dobogott

a harcz küzdelmeitől, kardjáról a vér csepegett alá. Kigyulladt arczát,

villogó szemeit közelről láthatta az imperator, hogy megitélhesse róla,

miként méltó ellenére talált; hajfürtei kibomolva a sisak alól, szabadon

lebegtek délczeg vállai körül. A harcztárogató rivallása, a haldoklók

nyögése s a küzdők tombolása közül kihallatszott dörögve csengő hangja,

a mint harczosait új viadalra buzdítá; a veteránok minden oldalról

látták ellenök gyűlni e vérlepte alakokat, miknek arczán a fanatismus

lángja vonaglott.

E pillanatban idegrendítő ordítás hangzott a palmyraiak háta mögött,

mely kényszeríté őket megdöbbenve hátratekinteni.

A jobbszárnyon levő numid lovasság, a nehéz arab seregeket a mocsáros

lapályokba csalva, itt egyszerre keresztül tört azoknak szétosztott

sorain, s míg azok messze hátra maradtak mögötte, a tartalékul maradt

syriai gyalogságra veté magát.

Ez az első nyillövés után a futásban kereste menedékét, s a kétszáz

elefánt a bálványképekkel magára maradt a támadók előtt.

Az elefántok harczordítása volt az, mely a csatazaj közepéből

kihallatszott, midőn a győzelem már félig a Zenobia kezei közt volt.

A palmyrai harczosok szivét egyszerre vad ijedtség állta el, midőn

isteneik bálványait az ellenség által megtámadva látták. Egyszerre

felbomlott a csatarend, visszafordult mindenki, s eszeveszett

tömkelegben rohantak a bálványok védelmére, átengedve a vérrel kivívott

csatatért a már félig leküzdött ellennek.

A papok ezalatt kétségbeesett küzdelmet kezdtek a numid lovasokkal,

melybe az elefántok is belekeveredtek, a nap elefántja fölemelt

ormánynyal rohant a lovasok közé, s felkapva egy decuriót nyakánál

fogva, azzal mintegy buzogánynyal vágott a tömegek közé, útat törve

iszonyú lábai gázolásával a legsűrűbb tömegek közt s hajigálva fel maga

körül jobbra-balra az embereket, s a visszaesőket iszonyú agyaraival

fogva fel.

Semmi sem volt képes a palmyraiakat rendbeszedni többé. Mindenki csak a

veszélyben forgó bálványt látta, s annak megmentésére sietett a

csatatérre. Maga Zabdas is elragadtatott visszatérő lovasai által, s

iparkodott a zavargó csatazajban a királynét föltalálni.

Az még most is szemközt állt az ellenséggel s bátorítá, a kik körüle

álltak és küzdött a római veteránokkal.

Zabdasnak erővel kellett megragadni a királyné paripájának fékét, hogy

elvihesse őt a csatatérről.

A numid lovasok azalatt körülfogattak a visszarohanó tömegektől s

leapríttattak az utolsó emberig, de a palmyrai sereg is szét volt verve.

A bálvány megmenekült; hanem a csata elveszett.

– Minden veszve van! kiálta Zabdas, magával vonva a királyné paripáját,

mely ágaskodott, nyerített, kapálózott, nem akarva távozni a

csatatérről.

– Nincs minden elveszve, viszonza a királyné, még áll Palmyra!

Azonban sietnie kell üldözői elől; a római lovasság ismét összeszedte

magát, egyedül azon csoportot látszott üldözni, mely Zenobiát követé.

Kisérői egyenként hullottak el védelmében.

– Állj meg királyné és add meg magad! kiálta utána egy erőteljes hang az

üldözők közül, s a mint Zenobia hátra tekinte, meglátta, hogy ez

Aurelián.

Egyszerre meglassítá lova futását, leakasztá tegzét nyakából, egy nyilat

fektetett az idegre s visszafelé fordulva lován, megvoná csendesen a

kézíjat s perczig czélozott. Az ideg pendült. A királyné lova nyargalt,

az üldözők messze elmaradtak. A nyil Aurelián vállát furta keresztül.