Aurelián közép termetű, izmos, széles vállú férfi volt, naptól barna
arcza vonásai a harcz és szív küzdelmeihez voltak edzve, csak magas
homloka mutatta a fejedelmi lelket.
Viselete ép oly egyszerű volt, mint a többi katonáké: harczon kívül
fedetlen fő, vállig meztelen karok, kifejlett domború izmokkal, fehér
rövid tunica, barna sandalok, mutató ujján a közönséges arany gyűrű.
Igy járt-kelt a legiók között, midőn azok fegyvereiket lerakva
mulatoztak. E mulatság is hadi gyakorlat volt. Tárogató melletti
pyrrhusi táncz, merész szökések, életlen fegyverekkeli viadal, mik
kétszer sulyosabbak voltak a szokottaknál, s bajnoki tusák.
Aurelián leszakított egy ágat a legközelebbi borostyánfáról, mely az
imaei síkon bokrokban tenyészett, s azt fölmutatva, fölszólítá a
bajnokokat.
– Ki akar küzdeni e jutalomért?
Egy zöld borostyán-galyacska nem igen gazdag jutalom ott, hol egész
erdők vannak belőle.
Egyszerre száz pár vált ki a sereg legjobbjai közül e jutalomért
küzdeni.
A győztesek ismét egymást vették elő, míg végre a küzdtéren csak egy
magas, fiatal siciliai maradt, ki küzdtársait mind legyőzte, a kitűzött
jutalomért a császár elé lépett.
– Oh még nem nyerted azt el, monda Aurélián. Még egy társad hátra van, a
ki a győzelmet kétségessé teszi.
– Nem látok senkit, mond a legionárius.
– Engemet sem? Most énvelem jőjj küzdeni.
A legionárius arcza büszkeségtől ragyogott e pillanatban. Egyszerre
küzdő állásba tevé magát, szembe állva a császárral, s minden erejét
megfeszítve, elkezde vele birkózni.
A körülálló sereg tetszésdörgése hangzott e tusához.
A katona izmosabb volt, a császár ügyesebb, míg amaz óriási erejű
karjaival a levegőbe iparkodott őt felkapni, Aurelián gyors
fordulataival majd jobbra, majd balra rántá őt ki erős állásából, néha
felhajíták egymást, s a leeső újra ismét talpon állt, s mikor legjobban
hanyatlott, akkor fordult ismét egyet, ellenének új gáncsot vetve. Végre
Aureliánnak sikerült arczát ellene mellére nyomhatni, s aczélölelésével
hátraszorítni karjait; a siciliai már lassankint hanyatlott hátra felé,
lábai belefurakodtak a fövénybe, midőn egyszerre eleresztve a császár
kezeit, fejét sebesen kiölté annak ölelése alól s hirtelen félreugrott
előle: Aurelián saját erőfeszítése által kihozva a sulyegyenből, előre
bukott, s térde és egyik keze a földet érte.
– Győztél katona! Monda átnyujtva a zöld ágat a bajnoknak a seregek
örömordítása között s saját kezével tűzve azt föl annak sisakjára.
Adta volna egy országért a legionárius azt a kis zöld ágat?
Hadrenden kívül bajtársa volt a császár katonáinak, a hadsor előtt
imádott bálványa. Midőn aranyoroszlánnal ékített sisakját föltevé, szeme
intésével igazgathatá az ércz hadsorokat. Példabeszéd volt a rómainál,
hogy jó katonának jobban kell félni vezérétől, mint az ellenségtől.
A gyávát, az engedetlent, ép oly bizonyosan érte a büntetés, mint a
bátrat, a hőst, jutalom és dicsőség.