Claudius császár nem tartá fenn a birodalom hatalmát nyugoton. Elesett a
góthok elleni harczban. Ezuttal a császári trón a harczparipa nyerge
lőn, s ki azt a több követelők közül legbiztosabban ülte meg, az
Aurelián volt.
A nép ahhoz pártol, a kit legerősebbnek lát; Aurelián rövid idő alatt
markába birta szorítani a szétbomladozó római birodalom részeit. Egyik
lázadó a másik után elesett, vagy meghódolt, legyőzetett, vagy áruló
lett.
Csak Zenobia állt még, csak Palmyra mert még Róma vetélytársa lenni.
Kelet minden népei szövetséget kötöttek vele a fenyegetve közelgő Róma
ellen, maga a Sapor király is odaveté a harcz mérlegébe kardját, míg
Egyptom népeit Firmus lázítá fel a közellenség ellen, fanatizálva a vad
saracen fajokat.
Európa minden határán köröskörül hallatszott a fellázadt népek
csatakiáltása.
Mindez nem volt képes Aureliánt megdöbbenteni.
Egy reggelen a byzanti hajók az ázsiai partokra szállíták Aurelián
legióit, s a másik reggelen már meg volt hódítva Bythinia.
A nomád seregek bámulva hátráltak az előrenyomuló hadtömegek előtt,
melyeknek szabályosan rendezett hadsorait semmi oldalról sem lehete
megtámadni. Hasztalan állták el útjaikat a hegyszorosokon, a velitesek
fölkeresték a gyalog ösvényeket s útat törtek a seregnek, hasztalan
támadtak reájuk véletlen, midőn útban voltak, egyszerre minden oldalról.
Azok rögtön, mint egyetlen gép, tömegekké alakíták hadsoraikat, miket
sehol sem lehetett megbontani; hiában rontottak rájuk éjjel. A római
sereg a hol megjelent, egy óra alatt körülsánczolta magát, s egy percz
alatt ébren és helyén volt mindenki. Hiába temették be előlük a kutakat,
hiába égették el az élelmi szereket; a legionárius, nehéz fegyverzetén
kívül, tiz napi eledelt is hordott magával. A dunai legiók voltak ezek,
az örök csatákban felnőtt veteránok, kiknek játék volt a háború, s a
legnehezebb fáradság mindennapi szokott munka.
Ancyra megrettenve ellenállhatlan közeledtük miatt, melyet előre
elhiresztelt a futó keleti csoportok ijedelme, megnyitá a császár előtt
kapuit.
Tyana bezárta azokat. Azon nép, mely közt Apollonius élt, nem adhatta
meg magát ingyen. Aurelián faltörői nem üthettek rést a város kemény
falain, sem ajánlatai a nép kemény szivén.
Hosszas ostrom után egy éjszaka egy tyanai polgár kiszökött a városból,
ki a császárnak illő jutalomért elárulá, hogy egy vízvezető üregén
keresztül észrevétlen a város közepébe juthatni.
– Magadhoz méltó jutalmat fogsz kapni, mondá a császár az árulónak, s
válogatott triariusai élén belopódzott a fölfedezett úton az alvó
városba.
A csatazajra ébredő tyanai nép városa közepén találta az ellenség
legbátrabb legióit élükön Aureliánnal.
A kard még kezében volt az elárult népnek, s ha nem védheté magát vele,
önszívének fordíthatá azt, hogy hősi öngyilkolással meneküljön az
ostromló boszújától.
Ekkor Aurelián nyájas, biztató arczczal lépett közéjök.
– Bátrak voltatok, úgy monda, nem gyávaságtok, hanem árulás adá a
győzelmet kezembe; és én nem azért jöttem, hogy büntessem az erényt, s
jutalmazzam a bűnt. Ti legyetek szabadok és sértetlenek, az áruló pedig
legyen a tiétek.
Ezt mondva, megragadá az áruló kezét s kilódítá azt a dühödt néptömeg
közé.
Azok egy percz alatt izekre tépték az árulót, s a másik perczben
hódolattal borultak a császár lábaihoz, ugyanazon kardot, melyet egy óra
előtt ellene emeltek, most mellette ajánlván föl.
Igy hódítá meg a népeket a római, előbb elfoglalá városaikat, azután
sziveiket.