Odenath halála után öt év mult el már; kelet népei hozzá szoktak már a
boldogsághoz és szabadsághoz. A nemzeti élet érzete átmelegíté a
szíveket. A római senatus ugyan még szolgatartományai közé számítá
Syriát, de a szomszéd fejedelmek nem küldék többé követeiket, sem a
népek az évi adót Rómába, hanem Palmyrába, s Zenobia bibor palástban s
fején diadémmal fogadá a hódolókat, kik őt kelet királynéjának kezdték
nevezni.
Béke volt a szomszédban is, a népeket józan nyugalomban tartá a hatalmas
nő közelléte, s egy napon egyszerre négy követ érkezett a világ négy
része felől Zenobia trónja elé.
Nyájasan, de méltóságteljesen fogadá a követeket a kétszeresen hódító
asszony: hódító szépsége és hatalma által.
Fegyver és drágakő ragyogott trónja körül, őt magát fehér ruha födé,
melyre biborpalást hullott, amaz a tiszta erényű nő, ez a hatalmas
királyné jelmeze.
Jött az első követ; Armenia királya küldé; csodabalzsamokat s
varázsfűszereket hozott, miket bűvész-tudós, magusok készítének az élet
hosszabbítására, s azokat Zenobia lábaihoz rakva, elfogódott hangon
rebegé: «üdv neked, kelet királynéja!» s háromszor veté magát előtte a
földre.
A másik követ Persiából jött. Sapor király koronája gyémántjait küldé az
egykor megvetett ellenségnek, kinek most szövetségeért folyamodott. A
követ megcsókolá előtte a földet s elragadtatással kiálta: «üdv neked,
kelet királynéja!»
A harmadik követ Indiákról vándorolt ide, tenger mélyéről halászott
gyöngyöket s beszélő madarakat hozva a királynénak, s a mint homlokával
érintve a padlat mozaikját, monda: «üdv neked, kelet királynéja!» a
madarak utána kiálták – üdv neked, kelet királynéja!
Zenobia komoly arczczal fogadá a hódolatokat, tekintetében nem látszott
azon mosolygás, melyet gyönge szivekből szokott előcsalni a hízelgés és
szerencse.
Ekkor előállt a negyedik követ. Kemény tekintetü férfi: merész arcz,
éles szemek, görbe sasorr, vállig meztelen karok; rövid tunica, vékony
biborszegélylyel; ujján egyszerű aranygyűrű, az is vasszinűre festve;
oldalán rövid széles kard; semmi pánczél, semmi arany, selyem vagy
himzés öltözetén.
Merészen a királyné elé lépett, fölemelé fejét, s ujjával rámutatva,
kemény hangon kiálta rá:
– Le onnan a trónról, asszony! Engem Róma küldött…
Az arczokon az ijedtség viaszszíne, s a harag lobogványa váltogatá
egymást, csak Zenobia arcza maradt nyugodt. Kit a hódolat föl nem emelt,
a bántalom le nem sülyeszte.
– Beszélj, monda a követnek; hanem arra gondolj, hogy neked, ki mint
követ sérthetlen vagy, mást sértened nem merészség, asszonyt sértened
nem dicsőség.
A követ összefonta mellén karjait s rendületlen hangon szónokolt:
– Ez ország Róma tartománya s te Róma alattvalója vagy; e területen
senki sem lehet úr, csak a kit Róma tesz azzá. Férjedet a tanács engedé
királynak lenni, téged nem ismerünk. A tanács határozata ez. Syria
trónja Odenath halálával ravatallá változott, s a koronát, mely utána
sem téged, egy asszonyt, sem fiadat, egy gyermeket, nem illet, tartozol
férjeddel együtt eltemetni. Ha királyhoz mégy nőül, az ellen senki sem
szól, de hogy egy országot válaszsz férjül, azt tiltjuk neked, s ha te
Palmyra neje lettél, Palmyra özvegye fogsz lenni.
Zenobia arcza lángolni kezde e szavakra. Midőn a római elvégzé beszédét,
fölemelkedék trónjában, s belső indulattól reszkető hangon válaszolt:
– Mondd meg Rómának ezt: sem Róma, sem én nem vagyunk urai e földnek;
urai egyedül az Istenek, kik országokat osztanak, s királyokat kennek
föl. E trónt, melyen ülök, nem Róma ajándékozá nekem és férjemnek:
kardom vívta azt ki, az övével együtt, egy ellenség kezéből, ki előtt
legióitok lerakták a fegyvert, s ki legvitézebb császártok alakját
polyvával kitömve tartja bálvány istenei templomában; – és ez ellenségen
én álltam boszút, míg Valerian tulajdon fia, – Róma caesárja – otthon
tűzhely és serpenyők között tölté el idejét!
A római arcza égett e szavaktól; – igazak voltak.
– És a senatus, mely reszketett, midőn a barbarok Róma falai előtt
állottak, s midőn kardunk megvédte tőlük a keleti határt, megengedé,
hogy mi is megpihenjünk saját hazánk földén, – most nem ismer engem;
most szégyenel nevemre emlékezni? S ki ez a senatus? – Róma patriciusai
talán? az ősi laticlavusok? A Cátók, Horatiusok, Flavusok dicső utódai,
a háromszáz patres conscripti unokái talán, kik az égő város piaczán,
currulis székeiken ülve nyugodtan várták be a halált? Ők nincsenek
többé. Tiberius, Caligula, Nero, Commodus, Caracalla, Heliogabalus – ez
őrült szörnyetegei a világnak – tövestül kitépték soraitokból e
büszkeségeit Rómának s ültettek helyökbe borbélyokat, gladiátorokat,
libertinokat, kéjhölgyek fiait! nem elég… paripáikat ültették oda
közibétek!…
– Asszony, ne tovább! kiálta közbe a római.
– Czáfolj meg, vagy mondd, hogy Rómában az igazmondás vétek. És e
senatus szégyenl egy asszonyt ismerni királynak, mely kéjhölgyek előtt
hajtotta meg nyakát! és egy római mer büszke arczot mutatni egy asszony
előtt? midőn Rómában templom van emelve egy Faustinának, hol őt, mint
Istenasszonyt imádják holta után, ki éltében az utolsó gladiátornak volt
rimája!…
A római szemeiből hullottak a könyek düh és méltán érzett szégyen miatt.
Zenobia méltóságteljesen lépett alá trónja lépcsőjéről s kezét a római
vállára tevé.
– A ki az oroszlánt a pusztára küldé lakni, fegyvert is adott neki,
melylyel magát védelmezze. Hogy ha Gallienus jól megtanult bánni a
főzőkanállal, én megtanultam bánni a karddal, s ha neki illik a szoknya
és főkötő, melybe férfi lételét megtagadva búvik, nekem meg illik a
pánczél és sisak, s ha kedve van engem attól megfosztani, jőjjön érte,
és vegye el tőlem…
Ezzel ismét felült trónjába.
– Te mondád! viszonzá a római s sebesen eltávozott.