Ha Egyptomból az arab sivatagokon keresztül hat napig vándorolt az
utazó, s nem talált egyebet egyes kutaknál, hetediken a hasadó hajnal
sugárai között messziről sötétlő pálmaerdőt látott megjelenni.
A tevék ezentúl nyargalva futottak, a lovakat nem lehete visszatartani
többé, az emberek arcza is egyszerre felvidámult. Az a pálmák országa
volt. Palmyra földe, a gazdag, a boldog, a hatalmas Palmyráé, hova kelet
és nyugot sietett kincseit hordani, s örömeit keresni; hol egyedül
lakott még igazság a földön; hol egyedül állt fölemelt fővel a nép
királya trónja előtt; hol egyedül volt még megjutalmazva az erény,
üldözve a bűn, védve az ártatlanság; hol gazdag volt a becsületes, s
boldog volt a tisztalelkű; hol igaz mértékkel mértek a piaczon; hol
üresek voltak a börtönök; hol egy asszony kezében volt a királyi pálcza,
kinek tekintete előtt elszáradt az ellen, s fölvirult az ország.
Ez volt Zenobia, Palmyra királynője, a hasonlíthatlan városé, mely népek
felett uralkodott, és a kiken uralkodék, azok mind áldák és dicsőíték.
Három napi járás volt e roppant város falainak kerülete, melyek égetett
téglából voltak rakva, védő tornyokkal, s száz kapuval, miknek portálein
diadalfaragványok díszlettek, királyok, hősök képei, kik négylovas
szekéren, vagy fehér elefántokon álltak, kezeikben pálmaággal.
De jobban, mint e fal, védte Palmyrát a körülfekvő véghetetlen puszta,
védte népeinek karja.
Minden reggel korán lehete látni a kapukon gyakorlatokra kivonuló
seregeket, kik a királynő láttára gyakorlák magukat nyíllövésben,
kopjahajításban s bámulatos fordulatok kivitelében.
S ha szükség volt rá, fegyvert fogott minden férfi, a ki Palmyrában
lakott, s ha ez nem volt elég, fegyvert fogott minden asszony.
E város egy aranymarkolatú kard volt, kívül ragyogó, belül éles.
Ez óriási templomok, roppant oszlopsoraikkal, mind úgy voltak alkotva,
mintha váraknak lennének szánva, miket egykor védeni kell. Szilárd,
tömör épületek mind, a miknek külalakját ragyogóvá varázsolta a keleti
költészet.
A tágas, egyenes utczák palotáinak homlokzatán művészi véső remekelt, a
roppant kerek tornyok, miken köröskörül egy tekergő csigalépcső
vezetett, porphir oszlopokkal voltak tetejökig rakva; nagy, magas házak
tetején virultak a függő kertek, kettős, hármas fokozatban, virágok, fák
és tavak, mikben hattyuk fürödtek a magasban. A város közepén emelkedett
Odenath mausoleuma, arany oszlopokkal, márványszobrokkal, miken a
márvány becsesebb lőn az aranynál, az egész padlat a legragyogóbb
színekből összeállított mozaikkal kirakva.
Vele átellenben állt Zenobia palotája, egészen fehér márványból,
alabastrom oszlopokkal, csak nagyszerűségben királyi, minden
külragyogvány nélkül. A királyné szerette látni a pompát, de nem magán.
És minden, a mit a szem látott, olyan volt, a mit a lélek megszeretett,
nagy és szép együtt, az egymásfölé emelkedő csarnokok különböző szinű
kövekből építve; kék, zöld és rózsaszinű márvány, vereslő porphir,
ragyogó fekete épületek, ezüst oszlopokkal; roppant kúptetők, miket réz
elefántok háta emelt; csodás porticusok, miknek szövevényes bolthajtásai
egymást látszottak támogatni, ellepve aranyzott rácsozattal, mely
messziről úgy tünt elő, mint egy arany csipkefodor; a szobrokkal rakott
merész ívezetű hidak s a tágas téreken fölnyúlongó hattyukarcsú
obeliskok, a sötét myrtusberkek közepéről fellövellő szökőkutak, mikben
bájos istenszobrok füröszték márvány tagjaikat; s mind e pompa és
magasság fölött egy nagy uralkodó templom dombteteje, egészen
megaranyozva, hogy még a nap is megismerhesse benne azon helyet, melyben
őt imádják.