Egy széles csalitos bozót volt, a melybe a tigris vette magát; iszapos
feneke, összebonyolódott szövevényei miatt lónak és elefántnak egyiránt
hozzáférhetetlen.
A vadászok széles kört alakítottak a berek körül, mialatt annak egyik
oldalán felgyürkőzött arabok jártak lármát ütve, s botokkal kongatva a
vastag bambus-bokrokat.
Odenath figyelmét annyira elfoglalta e munka, hogy csak akkor vette
észre nejét és fiát midőn mellette álltak.
Az apa magán kívül lett örömében, midőn Herodet megpillantá, ki nem
látva semmi tárgyát a veszélynek, hanem csupa örömteli arczokat, inkább
örülni látszott, mint félni.
– Te is ide jöttél? szólt Odenath atyai örömében. Tehát benned is
megszületett a bátorság valahára. Helyesen van. Csak egyszer nézz
szemébe a halálnak, többé nem fogsz tőle félni. Itt jó helyen állsz
mellettem. A tigrist épen erre fogják hajtani. Fogd e dárdát s a mint
látod, hogy kiugrik a bozótból, hajítsd reá. Akár találod, akár nem,
mindegy. Tied lesz a dicsőség, hogy az első kopját te hajítád reá, s a
dicsvágy bátorrá fog tenni.
Herode elvette a kopját, de arcza másfelé volt fordulva, félelem,
borzalom tekintetével.
– Nos, merre nézesz? szólt Odenath, ne onnan várd a tigrist, ott bátyád
Maeon áll a bokor mögött, nehogy őt hajítsd meg.
Herode remegve hajolt alá apjához, susogva:
– Ama bokorból egy nyílhegyet láttam feléd irányozva.
– Rosszul láttad, a tigrisre les ő is.
E pillanatban rivalgó kürthang szólalt meg a bozót belsejében, vadállati
kétségbeesett ordítástól követve: valami vakmerő arab kürtöt vett kezébe
s a csalitba lopózva, csendesen az elbujt tigris háta mögé került, s míg
ez makacson fekve maradt a hajtók lármájára s fektéből megsem mozdult,
ez egyszerre alig néhány lépésnyi távolban megfujta a kürtöt, mely
véletlen hangtól fölriadva, bőszülten szökött fel a fenevad, s ijedt
ordítással törte magát ellenkező irányban a bozóton keresztül.
– Erre jön! erre jön! kiáltozák a vadászok, kik Odenath mellett álltak,
s már ki lehete a tigris alakját venni a nádbokrok között, midőn
hirtelen egy elhamarkodva hajított kopja, mely nagy zörejjel esett a
bozótba, észrevéteté a vadállattal a lesben állókat, mire az hirtelen
megtorpanva, borzasztó nyávogás közt visszafordult, s szép csöndesen
hason csúszva, ismét eltünt a sűrűségben.
– Ki hajítá e kopját? ordítá Odenath dühösen, megfosztva apai, vadászi
és királyi örömeitől.
Maeon daczos arcza elárulá, hogy e vakmerő ismét ő volt.
– Vegyétek el lovát, kiálta haragosan a király. Szállítsátok le lováról
tüstént.
Ez a legnagyobb büntetés volt, a mi lovagot érhetett.
Maeon szemeiben a düh és szégyen könyűi égtek; kirántotta övéből hosszú
tőrét, gyöngyös hüvelyét elveté magától, s a nélkül, hogy egy szót
szólna, a bozót felé indult.
– Hová mégy arra? kiált rá a király.
Maeon megállt s visszafordítá fejét duzzogva.
– Vagy én ölöm meg azt, vagy az öl meg engem.
– Ragadjátok meg! kiálta Odenath, facsarjátok ki kezéből a fegyvert,
dugjátok be az őrjöngőt egy barlangba, s hengerítsetek követ a nyilásra,
hadd legyen ott, míg a vadászatnak vége van.
A király parancsai egy pillanat alatt teljesítve lőnek, Maeont
lefegyverzék s barlang hiányában beerőszakolták egy roppant baobabfa
odvas üregébe, sűrű tövissel elzárva annak nyilását. A tigrist azonban
nem lehete többé berkéből kiverni. Már esteledni kezdett, s még nem
birtak vele boldogulni, ha egyik helyről elhajták, a másik oldalra ment,
de a berket el nem hagyta.
Végre nem maradt más eszköz kiűzésére, mint a berket fölgyujtani.
Hosszú nyilakat kentek be czédrusgyantával s azokat meggyujtva, oda
lövöldözék, a hol morogni hallák a vadat.
Az égő nyilak, mint megannyi lidércz, repültek az elsötétült égen,
sűrűen hullva a cserje közé, mely itt ott meggyulladva, egyszerre több
helyen lángolni kezdett; a tűz tovább harapózott, az égő pontok
összeértek, s a nedves rekettye ropogása közben megelevenedni látszék az
egész csalit, mintha minden ágnak külön lakója lett volna, egész
zivatara a madaraknak kerekedett föl az égő berekből, ijedt orditozással
töltve be a léget; s minden irányban lehete látni a futó kigyókat, mik
süvöltő fejeiket feltartva menekülni iparkodtak az égő zsarátnok alól,
rémségesen hangzott a benszorult tekenősbéka jajgatása s borzasztó volt
látni egy roppant boát, mely a tűz közé szorulva, miután mindenünnen
visszariadt, végre felcsavarodott egy magánosan álló pálmafára, farkával
verve az égő lombokat, széles szájával dühösen tátongva az alatta
összeérő lángokra, s midőn a pálma is meggyulladt, egy pillanatig kínos
tekergéssel csavargott az égő sudar körül, s azzal hirtelen lebomlott
arról, s a tűzre veté magát, fetrengő karikákat hányva benne, míg végkép
megégett.
Az egész táj sötét volt már, mi annál borzasztóbbá tette a berek égését,
a fellobogó tűzfény vérszínt adva minden tárgynak. A tigrisnek semmi
mozdulatát sem lehete még kivenni, egyszer azonban épen oda eshetett az
égő nyíl, hol a vad elrejtőzve feküdt, s a mint a lángok melegsége
kiállhatlanná kezde válni, hirtelen elordítá magát a vad, s bőszülten
rohant ki a még egyedül ép oldalán a bozótnak.
Ott vártak rá mind. A tigris látta őket rászegzett szemekkel, felé emelt
dárdáikkal, s lehajtva a földre gyönyörű karcsu termetét, mérgesen
összehuzva orrát és szemöldeit, körültekinte éles topázzöld szemeivel, s
mintha kiszemelte volna magának azt, a ki legjobban félt tőle, néhány
apró kuszó lépéssel előbbre simulva, hirtelen egy óriási szökéssel azon
elefánt fejére ugrott, melyen Herode ült.
Herode a bámulat és félelem által meg volt meredve, s a dárdát kezében
tartá, a nélkül, hogy legkisebbet tenne védelmére.
Az elefánt azonban készen várta ellenfelét, s ormányát hasa alá rejtve,
a mint a tigris fejének ugrott, egyszerre derékon kapta azt, s egyet
lódítva rajta, fölhajtá azt a levegőbe.
Az izmos állat kapálózva vetett bukfenczet a magasban, s a mint
visszafelé esett, egy kézív pendülése hallék s a földre hullott vad nem
ugrott fel többet, ott maradt végig elnyulva, egy aranytollú nyíl szivét
járta keresztül. E nyilat Zenobia küldte neki.