A tárogató-szó hivása mindenünnen összetéríté az elszéledezett
vadászokat. Egy óriási banaánfa alatt ütöttek sátort, melynek roppant
területe alatt az egész vadászsereg elfért. Fáklyák helyett két szálas
czédrust gyujtottak meg, s ezek világánál ülték meg a vadászatot.
A langyos esti légben fegyvereiket s öltözetük nehezebb részeit lerakva,
körülülték a pázsitból hányt kerek asztalokat a férfiak. Egyszerű ételek
voltak azokra terítve, sült hús és bőlényszarvakba töltött bor.
Minden ki volt fáradva a nap munkájától, csak a kedv nem még. A férfiak
egyedül maradtak asztalaiknál, mialatt a nők rögtönzött sátoraikba s fák
galyaira feszített függő ágyaikba távoztak pihenni, hogy jelenlétök se
ne gátolja a férfiak kedvét, se kicsapongásra ne ingerelje.
Az erőteljes férfi hangok által énekelt kardalok lelkesítő riadalban
hangzottak szét, a távolból hangzott egyes kürtszó, tán egy eltévedt
vadászé, mire ismét a harczi hármónia felelt vissza.
S midőn a bor lelke a sziveket átjárta, tánczra ugráltak a férfiak,
harczias kört alakítva, melyben nem a láb járta a tánczot, hanem a kar,
a fő, a szemek villogása. – Minden mozdulat harczot, viadalt kifejező,
az egész egy csata fegyver nélkül.
Közepett ült a király. Trónja egy lefürészelt czédrusfa törzsöke volt,
baldachinja a harmattól ragyogó lomb. Lábainál játszott Herode,
papagálytollakból kötözve bokrétát.
– Valaki hiányzik közülünk, monda Odenath, oda intve fegyverhordozóját.
Bocsássátok ki Maeont s hozzátok közénk.
Herode fölneszelt e névre, s elveté a tollakat kezéből s karjaival
átfonva apja térdét, annak arczába néze félelmesen.
Maeont elővezették; sötét képpel, szótlanul állt meg a király előtt,
palástja vállai körül volt tekerve s mindkét keze eldugva alatta.
– Megbocsátom hirtelenkedésed, monda Odenath, bizalmas szivességgel
nyujtva elé kezét, jer, ülj oldalamra; a mi a vadászok közt történt, ne
tartsák eszükben a rokonok.
S azzal két billikomot hozatva elő, egyiket fölvette maga, másikat
Maeonnak nyujtá, nyájasan kinálva:
– E pohár az engesztelődésnek.
Maeon balkezével vette el a serleget, s azon pillanatban, midőn Odenath
fölhajtá a magáét, kirántá palástja alól jobbját, melyben kardja
villogott, s felordítva: «és ez a kard a bosszuállásnak», Odenathra
rohant.
Sebesebben mint a kardcsapás, veté magát Herode apja testére, gyönge
kezével föl akarva tartani Maeon kardját. Nyomorú elfonnyadt teste kevés
volt paizsnak, a villámgyors döfés az ő keblén keresztül érte az apáét,
mindkettő szivét egy vassal szegezve egymáshoz.
Maeon lekapta a hátrahanyatló király fejéről a diadémot, s azt saját
homlokára téve, felszökött annak helyére, s véres kardját öklébe fogva,
kiálta a rémülettől megkövült férfiaknak:
– Én vagyok királytok! E korona azzá tesz engem, és ha e korona nem,
azzá teend e kard.
– Halál fejedre! ordítá két férfi, kardot ragadva kezébe. Azon
pillanatban mindkettő orgyiloktól átszúrva rogyott össze.
– Meg ne mozduljatok! kiálta Maeon hyænai szemforgással; minden
ellenségem háta mögött egy hívem áll! Minden lázadó mellett ott ül a
bakó!
Az emberek tétovázva tekintének egymás szemeibe, mindenik a másikat
gyanítva Maeon hívének, s néhányan Maeon czinkosai közül seregleni
kezdének körüle, míg a király barátai eldugott fegyvereiket keresték s a
boszú, a lovagiasság és önféltés elszántságával rohantak a gyilkosra a
legelső fegyverrel, a mi kezökbe akadt s egyenkint estek el vad viadal
közben, anélkül, hogy hozzá férhettek volna.
A zaj, a tombolás átalánossá lőn, mindenki ellenségnek nézte társát, s a
szilaj tusa közepett az egyik égő szálfa, gyökereig leégve, a küzdő
tömegek közé zuhant, mintegy égi tűzkard, mely a harczolókat
szétválasztani csapott le. Az ordítás közül egyedül Maeon menydörgő
hangja hallatszott ki.
– Én vagyok királytok! Én vagyok a megtapodott féreg, ki megöli az
óriást. Rajtam nem fog sem fegyver, sem átok. Én vagyok a hetedik
gyermek, ki burokban született, engem férfi keze el nem ejthet.
– Asszonyé fog hát elejteni, kiálta közbe egy haragtól csengő szózat,
melynek hallatára Maeon egyszerre elsápadt, elnémult; s a küzdő
tömegeken keresztül egy nőalak tört felé, szétszórt hajfürtei a sötét
éjben is feketék voltak, égő szemei világítottak benne.
– El innen, asszony! kiáltának Maeon párthívei, elállva útját. Ez harcz,
nem choraea!
– Én Zenobia vagyok! viszonzá büszkén a nő, s a kardcsapás, melylyel az
ellenállók közé vágott, bizonyítá, hogy ő az.
Maeon hívei elhulltak egyenkint, gyalázatos halállal egy asszony
kezétől; az utolsó, kinek a bosszúálló nő kardvillanása örökre kioltá
szemevilágát, sikoltva terjeszté kezét Maeon felé:
– Maeon, védd magad! Ez asszony az égből esett ide, s minket a pokolra
küld.
Maeon hallgatva, mozdulatlanul nézett a gyilkolva közeledő asszonyra,
kinek tekintete megigézte a legbátrabb férfiakat, hogy nem tudták
magukat védeni halálcsapásai ellen s erőtlenül hullottak el körüle. A
véres kard le volt eresztve kezében.
– Emeld fel ezt az orgyilkot! kiálta Zenobia, Maeon kardjára ütve.
Maeon elborult arczczal tekinte a hölgyre s kardját elhajítá magától.
– Ha téged megölnélek, akkor hiába öltem volna meg ezt.
S hogy szavai nem kegyelemkérés voltak, azzal bizonyítá, hogy ráhágott
lábával Odenath holttestére.
Azon pillanatban markolatig merült szivébe Zenobia kardja.
Szótlanul rogyott össze; Zenobia hosszú, hollófekete hajfürtei arczára
omlottak, oda voná azokat ajkaihoz összecsókolá és meghalt.