Zenobia ezalatt az Orontes partján horgászott Herodéval. Ősanyja
példájakint parancsot adott búvárainak, hogy a víz alatt a kivetett
horogra arany halakat akasszanak, s tudta osztani a mosolyt, mely e
gyöngéd csel következtében az ifju halvány arczán elvonult.
Mennyi lélekerő, s mily női gyöngédség kellett arra, hogy e férfias
munkához edzett asszony lemondjon legkedvenczebb mulatságáról, midőn
annak riadó hangjai füléig hatnak el, s leüljön egy lélekbeteg gyermeket
mulattatni, kit rajta kívül mindenki megvet, kicsúfol; s míg férjét és
tulajdon fiát fenevadakkal küzdeni tudja, szeretete gyöngédségével
mostoha gyermekét halmozza el, ez erőtlen hervatag ifjut, kinek minden
öröme e csodás, e megfoghatlan szülői érzelem.
A vadászat zaja mindig hangosabbá válik, Herode remegve simul anyjához
közelebb.
– Oh anyám! Hallod e lármát? Hallod ezt a szokatlan ordítást? Én félek.
– Az elefántok bőgése az. Jer tova, ha félsz hallani.
– Oh nem tova, ott szeretnék lenni, a hol ez a lárma van, akkor nem
félnék tőle.
– Ne hallgass oda; vidám kiáltások azok, kedvtelő vadászok ujjongatásai.
– Nem hallasz valami sikoltást közbe-közbe? valami segítség-kiáltó
jajgatást?
– Ki tudná ezt ily távolról kivenni?
– Én hallom jól. Nem apám kiált-e?
– Hova gondolsz? Mi baj érhetné őt? Nincs sem ember, sem vadállat,
melyet puszta kézzel meg ne öljön, puszta öklével képes betörni a bölény
koponyáját, s az oroszlánt fél kézzel megfojtani.
– Igaz, szólt Herode, nevetve, mint gyermekek szoktak, kik apjok
erejéről, bátorságáról hallanak beszélni. Apám erős ember. Aztán
Vaballáth is vele van. Anyám, mért nem vagyok én oly bátor, mint
Vaballáth?
– Minek volna e bátorság neked?
– Mert ott volnék apám mellett. Hátha mégis valami baja eshetik; lehet,
hogy kardja eltörik a viadalban, akkor én a magamét nyujtanám neki,
orozva jöhetne rá valami veszély, melyet ő nem lát meg, én észrevenném s
rákiáltanék, hogy vigyázzon. Eltévedhet kiséretétől, s valamely
mocsárban elveszhet, én nem maradnék el oldala mellől soha. Ez mind
megeshetik rajta. Jerünk oda, a hol az a lárma hallik.
– Messzünnen is remegsz tőle.
– Ha látni fogom, nem félek. Aztán te mellettem maradsz, ugy-e, nem
távozol tőlem? Mitől félhetnék, ha te itt vagy? Ki bánthatna, ha te
oltalmazol?
Édes gyermeki érzelem, mely mindenhatóvá képzeli a szülői szivet és
kart!
Az ifju nem birt nyugodni, míg Zenobia parancsot nem adott a hátramaradt
kiséretnek, hogy induljanak a vadászok után.
Minél közelebb értek a zajhoz, annál többször iparkodék mondani s
arczával és mozdulataival kifejezni, hogy nem fél, s midőn az első
tanyához értek, hová épen akkor vontatták az elejtett rhinoceros roppant
tetemét, annyi bátorságot vett magának, hogy leszállt hozzá és meg merte
tapintani annak hosszú szarvát; hanem a mikor aztán hallá, hogy az egy
elefántot összegázolt, s kemény kérges bőrével összenézte azt a vékony
aranyhegyű nyilat, melyet remegő kezében tartott, elsápadva emelteté
magát elefántja hátára vissza s félve kérdezé a vadászoktól, hogy e
tartós lárma hasonló szörnyeteggeli küzdés zaja-e?
– Ez csak hajtás, viszonza egy vadász. Egy tigris pár vette magát a
berekbe, s most azt nem birják onnan kihajtani.
– De apám jó helyen van, úgy-e?
– Az mindig jó hely, a hol apád kardja ki van vonva felelt a vadász, a
királynő intésére megindulva az elefánt előtt, s azon táj felé vezette,
hol a király állott.