V.

A nap délpontjára hágott, az erdők elcsöndesültek, hallgat minden.

A pálmák fényes kövér levelei harmatot izzadnak a hőségtől, s a fehér

kérgű gumifák repedezett oldalaiból átlátszó aranyszín mézga szivárog. A

nap fényében átlátszó minden lomb. Nem az éjszaki fenyves és bükkerdők

egyhangú sötétje ez, a természet remekelni jött ide, csodás vegyületben

állítva össze szépet és nagyszerűt; az ifju természet országa ez, ki még

nem tanult jó gazda lenni, a pazarló, fényűző, költői természeté.

Egész ligetek illatos fahéjfákból, miknek friss hajtásain rózsaszinű a

lomb; a myrtus, favastagságra nőve; fák, miken virág és ért gyümölcs van

egyszerre; komoly sötét berkek fügefabokrokból, miken keresztül

összevissza nőtt a folyondárok száz meg száz neme, mosolygó

virágcsillagaival; magas karcsú szálfák pikkelyes derékkal, tetejökben

füzéres lombkorona, a levélcsutakok alól óriási gyümölcsfürtök csüggnek

alá, vagy gyermekfő nagyságú diók, miknek terhe alatt meggörnyed a

sudár. Néhol egyetlen fa foglalt el magának több száz lépésnyi tért,

melynek odvában egész majom család tanyáz, terebély ágai hosszú inakat

hajtanak a földig, mik legyökerezve egy élő labirinthot állítanak elő,

lombos sátortetővel, melynek rengetegét egész népe lakja a majmoknak,

papagályoknak, méheknek és pillangóknak. Másutt beláthatlan bozóttá

fajul a növényzet, a vizenyős föld kiölte az árnyékos fákat, s a

hirtelen felsarjult bambusznádak, czikkes kóróikkal, a tüskebokrok,

ujjnyi hosszaságú vörös tüskéikkel, küzdeni látszanak egymással az

elfoglalt helyért, néhol belepetve egy mindkettőnél hatalmasabb

jövevény, a kuszó iszalag és liána fonadék szövevényeivel.

A csendes magányban hűselve alszik minden állat, csak nagy néha csap el

az ágak alatt egy-egy fehér páva, hosszú csillagszemes farka mint egy

csodás uszály vonul utána; vagy egy-egy kis majom veti magát egy fáról a

másikra, hosszú, kunkorgós farkával az ágakba fogózva.

Majd könnyű szellő lebben el a táj fölött, alig vehető egyébről észre,

mint a levelek suttogásairól, s az ágakon csüngő fehér fügefészek könnyű

ringásáról.

Egyszerre a távolból valami szokatlan zaj veri föl a csendet, valami

kereplő hang, de csak a legnagyobb messzeségben, alig hallhatólag.

E hangra mozgás támad a bokrok közt, mintha valami nagy test futásnak

eredt volna, messziről látni közeledtét, a mint a karvastagságú csemeték

elhajlanak léptei alatt, s hol bokrostul nőttek ki az összesűrűdött fák,

a veszett alak ki sem kerülve őket, egyenes irányban ront rajtuk

keresztül, jobbra-balra döntve azokat, mint hajlékony nádvesszőket. A

nyugtalan mozgás, mely jöttét megelőzi, előre is sokat igér, s a

legsűrűbb tövisbozót eloszlik tekintete előtt, mint megvetendő gizgaz.

Még egy roham a venyigeszövevényen keresztül, mely azt, mint pókhálót a

dongó, tépi összevissza, s egy borzasztó ordítással a síkon áll a

legcsinosabb szörnyeteg, mely valaha erdőket evett, s mocsárokat ivott

rá.

Egy délutáni álmából fölserkentett szarvorrú az, azon módon, a hogy a

nyugvó helyéről fölébredett, megnézni, hogy mi baj? Deli termete alig

hosszabb két ölesnél, s rövid lábacskái versenyeznek egy emberi derék

vastagságával, három vastag körmön végződve, mintha három csizmát huzott

volna föl egyszerre mindenik lábára. Vastag, pánczélkemény bőre, mintha

nem ily karcsú termetre volna szabva, pötyögős ránczokat vet nyaka és

czombjai körül, s ha megrázza magán, csak úgy inog rajta, mintha alatta

még egy másik volna, egyik oldala tele van ragadva apró csigácskákkal,

mikbe egyszer lefeküdt, s miknek ott létéről tudomást sem látszik venni

s egyik hátulsó lábával egy hosszú bámbusz gyökeret vonszol maga után,

mely körmei közé talált szorulni, s most zörgő leveleivel kiséri

lépteit.

Megáll, orrát föltartja szaglászva, másfél láb hosszú szarva

jobbra-balra mozog rajta; hosszú, lelógó fülei egyszerre egyenesülnek, s

nagy, széles száját eltátva, meglátszanak fényes fekete fogai. Két kis

homályos szem tévedt valahogy koponyájába, melyek nem arra levén

alkotva, hogy lásson velök, nem veszi észre az előtte álló kókuszfát, s

neki megy az orrával, melyért megharagudva rá, azt menten ketté harapja,

s azzal megnyugodva, térdre ül, s az egész fát, koronáján kezdve a

száráig, szép csendesen megeszegeti, miközben orrának hajlékony

szarvával különféle mozdulatok által iparkodik kedélyállapotának

különféle változatait kifejezni.

Egyszerre ismét hallatszik a kereplő hang, most már épen ellenkező

irányban; a fenevad felszökik fektéből s a legcsodálatosabb

ügyetlenséggel kétszer megfordul helyében, s azzal kiszámítva magában a

két hang közti közép utat, elnyargal, egyszerre két első, azután két

hátulsó lábával lépve, s szaggatott röfögés közt tördelve az útjába

akadó fákat.

Kevés idő vártatva több helyen szólal meg egymásután a kereplő, jobbról,

balról, köröskörül hallatszanak üldöző hangjai, a csörtetés zaja ismét

visszatért, s ugyanazon helyre, a honnan kiindult, ismét visszaüget a

szörnyeteg.

Most már dühös. Szájában egy fiatal pálma van keresztben, melyet

felszakított s nem ért rá lenyelni. Szemei be vannak dagadva véres

pillái közé, s orrszarva nem mozog többé, hanem megkeményülve

hátragörbült. Szemeivel nem lát, de orrával annál jobban érzi ellenségei

szagát s hallja a közeledő lármát, melyet még emberi fül nem volna képes

felfogni, s e lárma dühössé teszi. Fölemeli idomtalan fejét, s szörnyű

száját eltátva, iszonyú ordítással tölti be a léget, mintegy kihivó

csatahangot küldve üldözői elé, s azzal nekidűl féloldalával egy mohos

kősziklának s fenyegető morgás között kezdi el szarvát köszörülni rajta,

meg-megállva, hogy egy rikoltó, recsegő üvöltésnek levegőt adjon.

E közben mindinkább hallhatóvá lesz a vadászok lármája, a magas bokrok

közül kitünnek az elefántok tornyai, nyilas amazonaikkal, s a

nyergeikben fölemelkedett vadászok strucztollas kopjái, kiket mind e táj

felé csalt a szörnyeteg ordítása.

Néhány percz mulva összeszorul a kör, az elefántok megállnak,

ormányaikat fölemelve, s a paripák toporzékolva hánykódnak, a mint

meglátják az elszörnyesztő fenevadat, mely lábait megvetve, orrszarvát a

kősziklához feni.

Ekkor két ellenkező oldalról két lovag nyargal a rhinoceros felé,

fölemelt kopjáikat magasra tartva. Az egyik Odenath, a másik Maeon.

Az ingerelt szörny Odenathnak fordul, s orrát a földnek szegezve,

szarvával hosszú barázdát hasít a pázsiton nyargaltában s azon

pillanatban, midőn Odenath ágaskodó paripája sörényét félkézzel

megragadva, kopjáját biztos kézzel irányzá a vad felé, Maeon hirtelen

elébb ráhajítá a magáét, mely hegyével a szarvorrú oldalába furódva,

annak vastag bőrében függve maradt, alig érve hegyével az eleventjét.

– Ostoba, mit cselekszel? Kiálta rá a király. A fenevad azon pillanatban

villámsebesen megfordult, s kikerülve Odenathot, vérengző dühvel rohant

másik ellenére, ki lováról leugorva, kardjával iparkodott annak hasa alá

jutni.

A szarvorrú azonban nagyobb tárgyat szemelt ki boszúja tárgyának s

bőszült ordítással rohant az elefántok közé. A nyilak, miket a

tornyokból lőttek rá, visszapattogtak bőréről, s a hölgyek, kik a

megriadt elefántok tornyaiban hányódtak, mint bárkában hullámos

tengeren, sikoltozva fogóztak hevedereikbe; a legelső elefánt, melyet a

vad megtámadott, egy irtóztató csapást adott ormányával a szarvorrú

hátára, melytől az térdeire bukott, de a másik pillanatban

villámsebességgel rohant az elefánt alá s egy iszonyú döféssel hanyatt

dönté azt a bokrok közé, s azzal elkezde alakjától nem remélhető

fürgeséggel ugrálni, jobbra-balra osztva csapásait, hallatlan zavart

idézve az elvadult elefántok között, melyeknek ordítása megbőszíté a

vadászok paripáit, hogy lovagjaik alig maradhattak nyergeikben.

Már szinte keresztül törte magát üldözőin a vadállat, midőn Odenath

másodszor elékerült s menydörgő hangjával rákiáltott:

– Nekem tarts szörnyeteg.

E hangról megismeré az állat méltó ellenfelét s egy lépést hátrálva,

nagy gondterhesen megforgatá fejét, első lábaival bömbölve szórta a

földet s azzal elhallgatott, fejét elbúsultan a földnek szegezé, két

szeme, mint két veres pont volt ellenére feszítve, s azzal sebesen, mint

a kilőtt nyil, rohant Odenathnak.

A paripának minden szőre borzadt, fülei felálltak, szemei forogtak,

orrlyukain forró gőz lövellt ki; a király nyugodtan tartá kezében

dárdáját, s a mint a fenevad közel ért, egyszerre szemébe döfte azt

annak, a hol épen legsérthetőbb ez állat.

A roham sulyától hátulsó lábaira rogyott az erős csatamén, de Odenath

meg nem tántorult nyergében, sem karja meg nem hajlott; a dárda hegyével

leszögezve ott maradt lábai előtt a szörny, idomtalan fejének utolsó

mozdulatával mélyen feltúrva a földet, s lábait szétmeresztve.

A vadászkürt örömhangja rivallt, s a környezők a király ügyességét s

karjai erejét jöttek dicsőítni; Maeon mellé furakodva daczosan dörmögé:

– Könnyű volt a vadat elejtened, miután én sebet ejték rajta.

Odenath méltó haraggal viszonzá:

– Épen e tetted volt oka, hogy az első találkozásnál el nem ejthetém; s

ha e tiszteletlenségedért meg nem tudnék bocsátani mint király, kellene,

hogy megbüntesselek szelességedért mint vadász.

– Tehát büntess meg, hadd lássuk.

– Eredj előlem, hálátlan fiu; könnyen beszélsz velem, mikor tudod, hogy

büntetésed nekem fájna jobban, mint neked.