Az Orontes partján állunk. Jobbról a távolban látszik Emeza városa, tán
inkább hihetnők a délibáb rajzolta ködképnek, magas palotáival, mik a
távolban egymásba mosódva csak kék körrajzaikban tünnek elő. Közepettük
a nap temploma, mintegy roppant, emberkézrakta hegy, még a messzeségből
is ragyogó arany kúpfödéllel.
Balra sík lapályos erdőség terül, mely felé egy pompás vadászmenetet
látunk vonulni. Ezer lovas selyem és bibor öltözékben, fegyverekkel,
miknek markolatja drága kövektől ragyog, s miknek vasán csaták
dicsősége, vonul félkörben az Orontes partján alá. Mögöttük ötven
elefánt lépdegél, ébenfa tornyaik arab szőnyeggel beterítve, mikben
bájos keleti hölgyek ülnek, meztelen karjaikon felgyűrve a patyolat
öltöny, kezeikben aranyozott aczél ívek s ezüst tollú nyilak. Csupán
egyikében az elefántos tornyoknak ül egy férfi. Arczra, termetre az, de
lélekre nem. A szegény, gyámoltalan ifju Herode, Odenath fia első
feleségétől, kinek apja lelkéből egy lehellet sem jutott; reszkető,
érzékeny gyermek, ki elsápad, ha csak beszélni hall is azon
veszélyekről, miken atyja és mostohája karddal szokta magát
keresztülvágni, s ki most is csak úgy engedé magát a vadászatra
kicsalatni, ha Zenobia megigéré, hogy mellette fog maradni.
Zenobia gyöngéd anyai szeretettel vevé pártfogása alá e szellemi
nyomorékot; azon időben, mikor gyöngének lenni bűn volt, ő oltalmazta,
kegyelte, ápolta e gyermeket, jobban, mint saját fiait.
Kettő azok közül, Timoll és Herend, már csatában esett el, a harmadik,
Vaballath, most is legelől lovagol apja mellett; a szegény Herodéval
csak mostohája törődik, csak neki jut eszébe a lélekbeteg ifjunak
örömeiről gondoskodni, ő hoz neki tigris-vadászatról zengő madarakat,
tengerviharokból ragyogó kagylókat, s vérengző csatákból bogláros
csengőket, mikkel Herode el tud játszadozni, nem is gondolva arra, hogy
az halállal játszott, a ki ezeket hozta.
Zenobia ott lovagol hófehér paripáján az elefánt mellett, melynek
tornyából Herode aggodalmasan tekint le hozzá, félénken kérdezősködve:
anyám, mi is bemegyünk e sötét erdőbe? vadállatokkal nem fogunk-e
találkozni ottan? ugy-e nem hagysz magamra? légy mellettem, maradjunk
itt a pálmák alatt, hallgassuk, a madarak hogy énekelnek? Nézzük a
vízben a szökellő halacskákat. Nem, ne nézzünk a vízbe, mert én
szédülök.
Az elefánt tulsó oldalán egy férfi lovagolt, izmos, vad tekintetű alak,
ki Herode beszédjére hangosan felkaczagott.
– Anyám, szólt félénken Herode, Maeon itt lovagol mellettem és kikaczag,
nem merek oda tekinteni, mert rám néz. Érzem, hogy sötét fekete szemei
rajtam függnek, kérd meg, hogy maradjon el tölünk, én szeretem őt, de
mégis félek tőle.
– Maeon, kiálta a nő, miért nem sietsz előbbre? – Maeon Zenobia elé
lovagolva, égető szemeit a hölgyre függeszté, s daczosan kérdé tőle:
– Mivel van nekem kevesebb jogom melletted lehetni, ki férjednek öcscse
vagyok, mint Herodenak?
– Te férfi vagy, ő gyermek, neked erős karokat adott a sors, neki gyönge
szivet. Eredj oda, a hol veszély van.
– Nincs rám nézve nagyobb veszély, mint szemeidbe néznem. Örömestebb
mennék a tigris barlangjába, s puszta kézzel fojtanám meg, örömestebb
ülnék fel a szarvorrú hátára, mint hogy téged lássalak, és én mégis
tégedet akarlak látni, tégedet kereslek.
– Maeon! monda a nő erényes borzalommal, arczom elpirul előtted. Még
most csak a szégyen pirulása az, vigyázz, hogy a haragé ne legyen.
– Haragudjál reám. Tégy semmivé, tapodj el lábaiddal, lássam szemeidben
a gyűlöletet, csak a hidegséget ne. Én csak szivedtől félek, nem
kezeidtől.
– Minő daemon szól belőled?
– Hát daemon-e a szerelem? Csak egy neme van-e a szeretetnek? te
szereted Odenathot és szereted Herodét: nem találkozik-e kettőjük között
számomra egy kis parányi hely?
– Férjemet szeretem mint nő, fiát szeretem mint anya.
– No hát szeress engemet mint testvér.
– Odenath bátor, Herode érzékeny, hát neked mi érdemed van arra, hogy
szerettessél?
– Tudod te azt; tudod, mert mindig el akartál magadtól távolítni.
Csatákban a legveszélyesb helyekre küldtél mindig, a halálhoz én álltam
legközelebb mindenütt: de visszajöttem ugy-e mindennünen? nem sikerült
elvesztened, és nem fog sikerülni soha. Hiába küldesz a viharos tengerbe
egy rozzant naszádon, én visszajövök hozzád, hiába vettetsz oroszlánok
vermébe, én kiszabadulok onnan, hiába küldesz rám bérgyilkosokat, férfi
karja el nem olthat engem, ezt egyptomi maguszok jósolták énnekem.
Értettél engemet, vesztemre törhetsz. Ha te elhallgatnád is, a mit
mondtam, az a pulya ott fenn czifra tornyában füleit hegyezve szítta
begyébe minden szavamat, s még ez órában el fog atyjának mindent
mondani, de te látni fogod, hogy engem összetörni senki keze sem elég
erős, s nincs oly magasság, melyről én leesve összezúzzam magamat.
– Bámullak. Nem hallottam férfit ennyi ideig beszélni egy huzamban. Ha
csak azért nem hordtál fel ennyi vadat, hogy mire társaid a többit
elejtik, neked is maradjon valami. Attól ne tarts, hogy üres szavaidért
megbüntessen valaki, ha csak úgy nem jársz, hogy kézíjj-húrral hátadra
nem vernek, mint olyan vadásznak, a ki semmit sem lőtt.
– Értelek Zenobia; szeretnél oly dühössé tenni szégyenemben, hogy azt a
hírt vedd, miként engem valami fenevad összetépett. Oda megyek, de nem
veszek el ottan. Elhozom neked a hyena megfojtott kölykeit, a viziló
agyarát, a mérges kigyó fejét, hogy azokat lábaidhoz rakva elmondhassam:
ugy-e nem vesztem el?
E szavakkal daczosan megsarkantyúzá paripáját Maeon s kopjája nyelével
ráütve az elefánt ormányára, kaczagva kiálta vissza futtában az egész
beszéd alatt sápadtan hallgató ifjura:
– Öcsém Herode! próbáld meg, belém tudnál-e lőni azzal a nyillal ott
kezedben? S azzal az erdőben eltünt.
Herode borzadva rejté el arczát palástjába.
– Anyám, ez a Maeon ugy-e nem jól beszél?
– Ne hallgass szavaira gyermekem, felelt nyugodtan a nő, apád előtt is
hallgasd el, a mit hallottál. Bolond beszédekre nem indul meg az ég.
– Hallgatni fogok, anyám rebegé a gyámoltalan, s reszketve nyujtá tegzét
a mögötte ülő rabszolgának, kérve, hogy eressze le felijzott idegét,
nehogy kárt találjon tenni vele.