– Fel, fel, ti szabad lakói az ősi pusztának, ti pásztorok, kik
csordáitokat legeltetitek a sivatag forrásai körül, te szilaj vadásznép,
ki elfogod a futó antilopét s kihúzod az oroszlánt barlangjából, ti, kik
sátrak alatt laktok, ősidőktől fogva nem tanulva mást, mint
fegyverforgatást, te soha meg nem számlált nomádfaj, ki adót nem
fizettél, s hódító arczát nem ismerted soha, ti délczeg ifjak, kik három
nap, három éjjel kitartjátok a nyargalást a szilaj paripán, átúsztok
ragadó folyókon, keresztültörtök országokat ellepő erdőkön, s
megelőzitek a homokfelleget, mit a puszták szele hajt a láthatárra, –
fel!
Im fényes ellenség közelg nyugalmas berkeid felé; jer, mutasd meg neki,
hogy itt minden porszem szabad, s föltámad az ellen, a ki reá tapod,
minden férfi bajnok, minden rekettye nyilvessző, s minden bércz
fellegvár, mely ellen vívni kell!
Az arab síkságok mintegy varázsszóra egyszerre megnépesülnek. A vad
homokpuszták, miken azelőtt alig találkoztak az átvonuló karavánok egyes
kóborcsapatokkal, egyszerre eláradnak száguldó hadseregekkel, az
ismeretlen helységek vad, bőrrel övedzett harczosokat bocsátanak alá
végetlen rajokban a syriai rónákra, kik mind Palmyra felé sietnek, s a
mint a hegyekről jövők találkoztak a pusztákról érkezőkkel, daczos
örömmel szorítanak kezet, mint kiket egy közös czél egyesíte fegyvert
fogni. A fegyver egyszerű volt, buzogány, nyíl és dárda; de a ki látta
az izmos karokat, a mik azokat forgatták, el kellett ismernie, hogy azon
fegyverek jók fognak lenni.
E zajongó tömegek közt két vezéralak válik elő, kik jelenlétökkel
bátorságot öntenek a harczosokba, rendezik a csapatokat, s minden vészt,
a táborinség nélkülözéseit, éhséget, fárasztó útat, forró napot, hideg
éjet együtt tűrve velök, vezetik Palmyra felé.
E város kapuinál találkozik mindkét vezér.
Az egyik egy szelid, de bátor tekintetű férfi. Mellét nem védi semmi
vas, elégnek tartja a kardot védelemre, ruháján semmi arany; tetteiről
ismerje meg a nép vezérét, ne palástja gombjairól.
A másik vezér – egy nő; magas, istennői alak, villámszemek, barnapiros
arcz, királyi homlok. Karcsú, idomos, mint egy antik szobor; sűrű,
gazdag hajfürtei fel vannak szorítva arany-sisakja alá, mi arra mutat,
hogy a női piperével keveset szokott bajlódni, s a nagy, széles görbe
pallos oldalán azt gyaníttatja, hogy a vállig meztelen, gömbölyű sima
karokban férfierő van elrejtve.
A két vezér bámulva tekinte egymásra, mintha két nap támadna fel
egyszerre az égre. A hölgy hófehér paripája büszkén emelte föl fejét,
míg a fekete mén, melyen a férfi ült, aláhajtott fejjel húzódék hátra.
– Ki vagy te hős? Mi neved? Miért jösz? kérdé a nő, hangja édes volt,
mint a szerelmi dal és erős, mint a harczriadó.
– Nevem Odenath, felelt a férfi, palmyrai polgár vagyok, ki fegyvert
emeltem a hódító ellen, hogy fejemet ne hajtsam meg előtte. S ki vagy
te, istennő, ki paizsoddal védni jöttél minket?
– Én Zenobia vagyok, Syria királynője, egyptusi királynők s macedon
királyok utóda, ki fölemelém kormánybotomat, hogy országom idegen
ellenségtől megvédjem; – vagy az ellen törjék össze, vagy királyi
pálczám!
A férfi lehajlék lováról, hogy Zenobia palástja szegélyét ajkaihoz
emelje.
– Üdv neked királynőm.
– Hagyd a királyi czímet, s nevezz egyszerűen nődnek.
– Mit mondál?
– Azt, hogy ki tőlem távol, tőlem nem ismerve, velem egy gondolattól
lelkesült át, annak lelke egy lélek az enyimmel. Te férjem leendsz.
– Én egyszerű polgár vagyok.
– És én egyszerű nő. A sors, mely előttünk áll, mindkettőnkre nézve
egyenlő, dicsőség vagy halál, – trón vagy kataphalk. Mindannyi király és
despota közül, kik kezeiket ajánlák nekem, egy sem jelent meg, midőn
kardjokat kértem, és én nem akarom koronámat oly főre tenni, mely porba
hajol meg ellenségem előtt; ők királynak születtek, bár inkább férfinak
születtek volna, a sors rabszolgákat alkotott belőlök. Az első férfi, a
kire találok, te vagy, különben egy asszonyban kellene kihalni a
dicsőségnek. Igy ketten leszünk. Ha te hős léssz, én méltó leszek
hozzád, ha én király leszek, te méltó leendsz hozzám. Elfogadod-e
jobbomat, arczom nem taszít-e vissza?
Odenath gyönyörteljes pillanattal voná ajkaihoz a nyujtott szép kezet s
szívből eredt hódolattal viszonzá:
– Arczod Cleopatrától örökléd, ősanyádtól, jobbodat Nagy Sándortól,
ősödtől apai ágon.
– Ősöm isteneire! kiálta föl lángragyulladt arczczal a hölgy; – e kard
is oldalamon ősapámról maradt, s nemde Sapor király nem Dárius utóda-e?
E kard, mely az ős kezében összetörte az őst, az unoka kezében össze
fogja törni az unokát; Nagy Sándornak Dáriust adta a sors, nekem Sapor
királyt!
A tömegek lázas kiáltása szájról-szájra adta e hangokat, s Palmyra körül
érczfal támadt lelkesült férfiak karjaiból.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A királyok királya közelgett győzelmekhez szokott táborával. Kétszázezer
lovas jött legelől, a keleti ragyogás sokféleségével. A külön nemzetek
hadai saját szineikben, fegyverzeteikkel, egész ezredek csupa fehér
lovon, mások mind feketén, utánok jött ötszáz elefánt, balistákkal,
hajítógépekkel terhelve, mik mázsás köveket, dárdákat és görögtüzet
hánytak ezer lépésnyire, magát a királyt tizezer válogatott lovas
környezé, ezüst-sisakos, arany-paizsos vitézek, drága kövekkel kirakott
fegyverzettel, a legutolsó is pompásabb, mint egy skandináv király.
Ezeket követte a hadi zsákmány, tizezer dromedár hátára fölhalmozva.
Kipusztított országok kincsei, föl nem számítható érték, arany és
drágakő. Leghátul maradt a gyalogság, léha, rendezetlen csoport,
dárdával és parittyával, csak ütközet után rabolni jó, vagy ostromlott
városok árkait betölteni holttestével.
Sapor király soha sem hagyott háta mögött ellenséget, azért serge
roszszát és kincseit mindig leghátul tartotta s javát maga előtt hajtá.
Mi volt e rendezett hadak ellenében a palmyrai sereg?
Hirtelen összecsoportosult nomádnép, pásztorok, vadászok és békés
kereskedők, kiknek kezébe a kétségbeesés adott fegyvert, kopját, nyilat
vagy buzogányt, s kiknél a hadirend helyét csak a szabadságszeretet
pótolta.
De kettőjük között feküdt a sivatag!
És e sivatag ezeknek hazájok volt, amazoknak ellenségök, harczra
ellenök, s nem egyszer volt rá eset, hogy a persa hadsereg, midőn
ellenét legyőzte, az éhség által veretett szélylyel.
Az első nap megnyerte a csatát a persa had a sivatag ellen. Még
ellenségre sem talált sehol a puszta homokon kívül, de ez is elég volt
annak.
A forró szél, mely szemközt fujt arczaikba, keresztülszitálta a légen a
finom homokot, mely mint megannyi tűszúrás hatott át a ruhákon
keresztül, be a pórusokba, le a mellre, át a szemek idegein, az
olthatlan szomj kiszárasztá a hőségtől égő ajkakat, a szúró napsugár
elkábítá a főket.
A hadsereg kiállta e védtelen harczot az elemek ellen, s reggeltől estig
épen egy napi járó földet foglalt el a sivatagból. Estefelé elmult a
szél, csak az éhség és szomj maradt meg, a paripák fáradtan feküdtek le
a földre, a tevék elszabadultak vezetőik kezeiből, s bőszülten
nyargaltak valamely távoli forrás felé, melynek irányát hatalmas
ösztönük megsejté. Az eltikkadt katonák csoportosan futottak a tevék
nyomait követve, némelyik elmaradt s ott eldűlt a sivatagban, a ki
győzte velök a futást, meglátta az alkonyégen az ingadozó pálmákat,
melyek az oázt jelölék, honnan a forrás fakadt, s a kik odáig
vánszorogtak, nem is tértek vissza többet, mielőtt szomjukat elolthatták
volna, láthatlan nyilak elolták az éltöket.
Éjféltájon egy, az éj homályában is meglátszó hosszú árny látszék
húzódni a persa sereg sátorai felé, s a mint csöndesen odaért, mintegy
ijesztő kisértettábor rohant rémes ordítással a nomád lovagok ismeretlen
száma az alvó, elcsigázott táborra.
A persák minden oldalról támadva voltak az ismeretlen ellenségtől,
melynek erejét az éj sötétje még félelmesebbé tette. Ha visszaverték egy
helyen, pillanat mulva a túlsó oldalon támadt, sokszorozva önmagát, s
ijesztő üvöltésével fárasztva, csalva, bőszítve elleneit. A süvöltő
nyílvesszők mindenütt élőczélt találtak az összetömött hadsorokban, az
őrtüzek által világított tömegekben, s ki lövöldözhetett ő utánok? a
láthatlan éjbe, a külön álló, szökellő, nyargaló alakokra? Ki üldözhette
őket a fekete pusztaságban, hol csak az ő szemeik ismerték az útat?
Ez így tartott szürkületig; reggelre csatarendbe állítá a király egész
éjjel nyugtalanított seregeit, s ime ellenség nem volt sehol; mintha
valóban a puszta rémei lettek volna, kik körül rajongák egész éjjel a
tábort, s reggelre visszatértek volna sírjaikba, a persa had előtt nem
volt köröskörül semmi, csak a homokpuszta.
Sapor király elbizott dölyffel parancsola előrenyomulást a hadseregnek,
s még egy nap folytatta hódító útját a pusztában, de már e nap sikere
alig volt néhány órai út, az eltikkadt hadsereg minden forrásnál
megállt, mindeniket holttestekkel találta betemetve, s azon véresen itta
ki belőlük a vizet az utolsó cseppig.
Újra eljött az éj. Csatarendben állt mindenki, sok, ki lefeküdt pihenni,
ott elaludt és meghalt. Várták az éji támadást, s most már azt sem
tudhaták, melyik oldalról jön az? Sokáig nem hallatszott semmi hang,
csak az elefántok szomjdühös ordítása verte föl szokatlan hangokkal az
éj csöndjét, s benn a tábor közepében a harsogó zene és pohárcsörgés.
Míg a sereg epedve itta ki a források vérrel kevert vizét s az elhullt
tevék husából lakozott, az alatt Sapor király sátorában a világ
legtávolabb tengereiből hozott halak, a legdrágább madarak s gyümölcsök
illatoztak arany tálakban. Sátora hátulját nubiai zenészek foglalák el
görög eunuchok énekét kisérve hárfáik és tollas sípjaikkal, s a sátor
elején lybiai almék tánczoltak áthevült arczczal átlátszó öltönyeikben.
Sapor király maga hófehér, gyémántokkal himzett pongyolában hevert bibor
nyugágyán; két kedvencz nője, kiket országok szépségei közül választott
ki, mellette ült, egyiket ölébe vette, másiknak keblére hajtá ittas
fejét, míg egy rabszolga ajkáig emelte az arany serlegbe töltött
gránátszín cziprusit, melyre damaszki rózsák levelei voltak hintve,
másik fűszeres gyümölcsökkel becsinált pávanyelvekből készült étellel
iparkodék a királyok királyának eltompult étvágyát ingerelni, midőn
egyszerre véletlenül, mint álomra az ébredés, rémes sikoltás hallik a
sátoron kívül, s a nyilásnál őrt álló szerecsen halálra sebesülten bukik
be a sátorba.
Sapor ijedten kapott fegyver után, s nem vevé észre, hogy a mit kezébe
ragadott, az kedvencz nőjének arany ollója volt.
A következő perczben egy magas, harczias alak állt előtte, kivont
karddal, csatától hevült arczczal, villogó szemekkel.
– Ki vagy? mit akarsz? ordíta rá Sapor mintegy helyére bűvölten.
– Nevem Odenath! felelt a férfi. Hivattál, itt vagyok.
Sapor dühös ordítással ugrott fel helyéről s sátora hátuljába futva, míg
magukat közbevető rabszolgái élte megmentésében elestek, alvó testőrei
közt lármát ütött és megmenekült.
Hogy neki kellett örülnie a megmenekvésen, hogy szemeivel kelle látnia,
mint verik szét a mindenünnen támadó alakok egész gyalogságát, az éj
sötétében háta mögé kerülve s egész sátoráig lopózva, mint oldják fel
lánczra fűzött rabszolgáit, mint hajtják el tevéit, mint rabolják el
minden kincseit s két kedvencz hölgyét, kiket mind e kincsekért nem
adott volna.
Ő rabolta el a babért, koronákat s rózsakoszorúkat, s mindazt más tette
fejére, s ki tette azt? Egy megvetett asszony és egy tudatlan paraszt.