Azon időkben, midőn Róma határa ott volt, a hol Persiáé, s a nagy
világváros az ismert föld legvégső tartományait nevezte szomszédjainak,
– akkor volt Róma legkisebb.
A nagy respublika császárjai birták a félvilágot, melyet őseik
meghódítottak, de nem azoknak szellemét. Rövid életű istenek voltak, ész
és erő nélkül, – törpék, kikre óriások fegyverzete maradt.
De a hősök, a historiai gyászok szelleme nem maradt föld alatt, s ha
Rómában obeliskokat raktak hamvaikra, kitört a szabadság, dicsőség és
honszeretet lelke távol Persia, Armenia és Palmyra ege alatt.
Míg Rómában egy Commodus, egy Caracalla trónra ültette a bűnt, s
nyilvános tiszteletet adott a gyalázatnak, míg ott harcz helyett árulás
adta a győzelmet, diadal helyett pénz vásárolta meg a békét, míg
Heliogabal rokka és orsó, Galienus főzőkanál által örökíté nevét, addig
keleten új életre támadt a száműzött erény és dicsőség, s mintha
szégyelné magát a férfiak által meggyalázott hősi szellem, egy nőbe
költözött át, hogy azt minden élőkön túl emelje.
A keleti tartományok közt, mik Róma védurasága alatt álltak, volt
Armenia is, veszélyes közelében Persiának, hol Sapor király Cyrus
birodalmának helyreállításáról álmodozott. Tizennyolcz satrapáját
Ázsiának hajtotta már trónja zsámolya alá, s engedte őket királyoknak
hivatni, hogy magát királyok királyának nevezhesse.
A tizenkilenczediknek következék Chosrus király, Armenia fejedelme.
Harmincz évig tartott a harcz, melyet Chosrus a királyok királya ellen
országát védve viselt, s a szabadságharczba utoljára is a hódító fáradt
bele; a hőst, kinek paizsán kardja eltompult, orgyilkosok tőrével öletve
meg. Csak így juthatott annak országához.
A hatalmas védúr, Róma, ezalatt folytatta ittas életét, saját fejével
sem birva többé, nemhogy távolabb eső tagjaira ügyelhetett volna. Csak
akkor ébredt föl, midőn egyik kezét levágták.
Armenia elestét megboszulni, összegyűjté legióit az akkori császár,
Valerian, átkelt az Euphráton, s mielőtt a hír érkezhetett volna, maga
előtt látta Sapor király lovas seregeit, – s nem sokára háta mögött is,
– a láthatár végtelenéből köröskörül porfellegek húzódtak elő, melyek
nem sokára összeértek a római legiók körül, mintegy aczélláncz-szem. A
præfectus prætorio, Marcian, elárulá az ellenségnek a császárt, s az
minden oldalról körülvéve látta magát, mielőtt seregeit csatarendbe
állíthatá. Még a kétségbeesés sem segített: az első merész, de
sikertelen menekvési harcz után lerakta a római sereg fegyverét, s
császárját kiadta a barbar fejedelemnek.
A királyok királya lánczot tetetett a császári fogoly nyakára, s általa
vezetteté magát saját provinciái ellen, miket a viharnál sebesebben
elgázoltak a persa lovasok patkói. Egyik város a másik után esett el,
árulás, gyáva megadás, vagy vitéz védelem után. Antiochiában a szinházi
mulatság közepett lepte meg a népet az ellenség, Edessában a főpap védte
maroknyi népével a várost és templomait, s Cæsarea falai közt
Demosthenes állítá meg a diadalmenetet. Mind hasztalan; elvesztek a
városok, palotáikkal, templomaikkal, a hősök és az árulók egy sírba
lőnek hányva. Sapor király egész völgyeket töltetett meg holttestekkel,
s míg a szétdúlt provinciákból kiölt mindent, a mi élet, csúfságból új
római császárt nevezett ki számukra, egy ismeretlen rabot a legalsó
börtönökből, kit bűnei miatt halálra itéltek; azt felöltözteté az
elfogott császár biborpalástjába, s kikiáltatá és megéljenezteté az
elfogott legiók által, míg az igazi császár, a szerencsétlen Valerián, a
despota lova előtt térdelt, ki az ő nyakára hágott előbb, úgy ült fel
nyergébe.
Valeriánt megölte a szégyen. Egy rómainak tudni kellett a gyalázat miatt
meghalni. Az elbizott győztes kitömette a holt fejedelem bőrét, s ott
állt az századokig a nap templomában borzasztó diadaljelül, császári
palásttal vállán, rabszolga lánczczal nyakában, barbar kemény gúny a
legmagasabb büszkeségen ejtve.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Három országot kipusztított már az eleven dögvész, a halál angyala
emberi alakban; a határos birodalmak remegve várták, melyik fog közülök
következni? midőn egy napon Sapor király elé követség érkezett
Palmyrából, egy levelet hozva neki, melynek tiszteletteljes, de bátor
szavai haragra gerjeszték a despotát.
A levél Odenath palmyrai polgár által volt aláirva, ki a hódító
engesztelésére kétszáz tevét külde kincsekkel rakottan, minőket csak a
fejedelem adhatott fejedelemnek.
Kicsoda ez az Odenath? kiálta föl büszke dölyffel az ellenállhatlan
hódító; ki a vakmerő, a ki levelezni mer urával? hányjátok ajándékait az
Eufratba! Fejedelem-e ő, hogy nekem ajándékot mer küldeni? s nem
alacsony rabszolga-e? kinek a porban fekve kell előttem megjelenni, mert
a mije van, az csak irgalomból övé. Mondjátok meg neki, hogy ha
kegyelmet akar találni arczom előtt, s büntetése enyhítését reményli,
hátán összekötött kezekkel csúszszék térdenállva trónom elé. Ha
késlekedni mer, gyors pusztulás fejére, pusztulás a családra, mely hozzá
tartozik, pusztulás a városra, melyben született és a népre, mely azon
várost fölépíté!