Az első hajót a sziklához vágta a hullám.
A parton álló siculok kétségbeesett ordítással vevék észre, hogy míg
saját hajóhadaik a zátonyok és sziklák között elmerülnek, a saracen had
egyszerre félbeszakasztja az üldözést, s horgonyt vetve, megáll a vészes
öböl előtt.
Colán, szemközt úszva a zivatarral, hirül adá a saracenoknak a veszélyt,
mely hajóikra vár, s még azon éjjel, a mint a szél fordult, elvezette
őket más kikötő felé, mely egyedül előtte volt ismeretes.
Reggelre virradva a saracenok urak voltak Siciliában.
Ötszáz esztendeig pusztította e naptól kezdve Siciliát e barbar
ellenség.
Colánt még azután is sokszor találták idegen hajósok majd itt, majd
amott, többnyire zivatarban, gyakran a legmagasabb tengeren. Ha nevéről
szólíták, fölült a hajóra, borszeszt kért a hajósoktól, elmondá nekik,
hogy most mely helyen vannak, merre menjenek, hol őrizkedjenek
zátonyoktól, örvényektől, kőszikláktól? ha hajótöréseket szenvedtek,
parthoz vezeté tutajaikat, vagy hírt adott felőlök, ha elmerültek.[1]
De ha siciliai hajóval találkozék, azt köröskörül csapongá, mint valami
éhes szörny, éjszakánkint fenyegetőleg támadt elő a tengerből,
kiáltozásaival ijesztgetve a hajósokat, mint rémlő tengerkisértet, s ha
viharban találta őket utól, lehete hallani ijesztő átkozódásait, a mint
a habtorlat tetejéről letekinte a düledező hajóra, s imáik közé kaczagva
kisérte őket, míg el nem sülyedtek valahol, hogy ott fölkaczaghasson,
midőn a hullám fölöttük lassankint összecsap, s akkor ráüljön a még
kiálló árboczra, s elénekelje azt a bűbájos dalt, melyre Tritanhéla
megtanítá, a figyelő delfineknek; míg az utolsó árboczhegy is a víz alá
merül.