Mikor még II. Constans uralkodott Sicilián, Krisztus után
hatszázhatvanhárom évvel, az egész háromszög népe valami keveréke volt
keresztyénnek és pogánynak. A régi pogány hitregék megmaradtak
emlékében, s ha a vad Læstrygonok utóda imádságait mondta védszentjéhez,
hátát egy omladozó pogány templomnak vetve, eszébe jutottak a homályos
mesék azon csodás istenekről, kiket az új Messiás elűzött az égből és
földről.
A délnyugoti parton áll az óriási Taormina előhegy, messze benyulva a
tengerbe, mely viharos éjszakákon harsogva csapkod fel reá. Alakja
mintegy vulkáné, körülötte szakadékos sziklás hegycsoportozat, melynek
sivár tekintetét sehol sem enyhíti egy közbe épített emberi lak. Az
évenkinti iszonyatos földrengések egész hegyeket szakítanak olykor
egymásra, vagy a földalatti ár indítja meg a sziklákat, s egész havakig
látszik lassú haladásuk, a mint odább csúsznak a rajtuk levő erdőkkel,
mezőkkel együtt, majd a legtermékenyebb mezőkön fakad fel véletlenül
egy-egy iszapos forrás, s mocsárral borítja el az egész vidéket, majd
ismét egész erdők égnek el ismeretlen tűz által gyujtogatva, majd
roppant repedések támadnak a sziklák közepén, mikből jéghideg szél
fuvall elő, bömbölő üvöltéssel. Az emberek nem örömest telepednek meg
ily vidéken, hol a föld még mindig élet jelenségeit adja.
Maga a Taormina a legbujább növényzettel van ellepve. Az olasz éghajlat
bokrai, fái, a szentjános-kenyér, a gyapotfa, a törpe pálma, az olajfa
lepik el sziklás oldalait, összegubanczolva óriási folyondár, myrtusz és
babérbozótokkal.
A hegy nyugoti oldalán, egy meredek sziklaemelvényen, melynek lábát
közvetlenül a tenger locsolja, áll egy omladozó templom. Egy kerek
márvány épület, köröskörül jóniai oszlopokkal. A kúptető már beomlott, a
falak töredékén sárgulnak a kövi-rózsák; a küszöbön nagyszerű aloe nőtt
fel vastag, kékzománczú fogas leveleivel; benn a templomban a heverő
kövek között egy talapjáról ledőlt szobor látszik, mely egy
kigyófarkakon végződő férfit ábrázol, meglánczolt kezekkel. Ez volt
Proteus.
Körül a repedezett falakon még látszanak a domborművek, melyek az
alakváltoztató pogány isten csodáit mutogaták, majd kigyó, majd tigris,
majd fa, majd folyam, majd repülő madár alakjai látszanak kiemelve,
melyeket mind ugyanazon láncz bilincselt a földhöz, mely az emberalak
kezeire volt kötve.
A mythos szerint Proteus csak akkor mondott jövendőt, ha kezeit a
földhöz lánczolák.
A fanumtól nyolcz széles kőlépcső vezet a meredek széleig, melynek
szédítő magasából messze ellátni a tengerre, a sík láthatárra, melyen
alig-alig tünik föl valaha egyes fehér vitorla, mint valami fehér
sirály, a hosszú zátonyok itt-ott kifehérlenek a zöld hullámok közül, s
a kopár szakadékos parti sziklák között apály idején megjelennek a
csodás tengernövények, mik a mély tenger fenekén vertek gyökeret, a
növényállatok, mozgó élő ágaikkal, az óriási polypok, mik hosszú
karjaikkal a víz szinén tétováznak élő préda után lesve, s a
látogatatlan partokon a sötétzöld kálmosberkek alatt, hol a ragyogó
homokban szivárványszinű csigák közt hevernek a parthoz vágott hajók
deszkadarabjai, ott ülnek viharos éjszakák előestéin a vészmadarak, a
fekete hojszák, hosszú sorban, berzengetett tollaikat rázva, s kiabálva
a közelgő szelek elé, s oda jönnek ki napfényes délutánokon, a zöldhéjú
tekenősbékák, hinárlepte hátaikkal, tojásaikat a meleg homokba kaparni.
Hojszák és tekenősbékák most, egykor tengeristenek látogatták e magános
partokat; mikor még a Nereidák kora le nem járt, ide szálltak ki
csigahéj csónakaikból Peleus aranyhajú leányai, hófehér testöket
bámultatva a napvilággal, s a vesztükre ide tévedt halandók szemeivel,
itt kötött ki halfarkú paripáival a vizek királyistene, Neptun, itt
dalolta csábénekeit a syrén, hosszú aranyhaját piros korálokkal fésülve,
itt fútt csigakürtjébe Triton, a tengerszellemek hirnöke, s itt sírták
könyeiket a patakok nymphái, epedő nefelejts-szemekkel leskelődve a
sás-liliomok levelei közül a szép ifju halandók után. És végre itt e
templomban adá rejtélyes feleleteit a jóslatra felszólított Sybilla,
háromlábú réz széken ülve.
Mind e regényes alakjait a mesevilágnak száműzte a lét sorából a komoly
utókor. Az emberi ész meg akarta tudni a csodák okait, s mindent
fölfedezett, a mit oly sokáig a rejtély nimbusa vett körül. A doradok
danáját nem tartja többé senki syren-zenének; a delphinek nem hordják
hátaikon az embereket többé, mióta a gőzhajók föl vannak találva, ott
hevernek a csigák, a korallok, ott virulnak a liliomok, a nefelejtsek; a
syrenek, a nymphák, a hamadryadok nem jönnek el értük, nem szállnak ki a
partokra többé; a fregáttok és gőzhajók mindenünnen elhajtották a
tengeri isteneket.
De a Taormina környéke azért még mindig a régi, embernek nem való vadon.
A zátonyok és szirtek miatt messze kikerüli minden vizen utazó, s a
szárazföld felől visszariasztják azt a volkános szakadékok.
Második Constans idejében hetedik százada volt már a mythoszi világ
elenyésztének, s a sziget lakosai, kiket az új vallás ereje nem ért oly
közvetlenül, még mindig félve kerülték Taormina bérczeit, mintha
óvakodnának zavarni az oda gyülekező fényes csoportokat, s csak néha
akadt merészebb kalandor, ki az elhagyott berkeket meg merte gázolni,
többnyire egyedül, titokban keresvén föl Proteus templomát, hol egykor a
Pythonissák jövendőt szoktak mondani.
A fánum régóta elhagyatva állt már, a borzadálylyal belépő nem láta
benne senkit. Itt-amott lehete csak észrevenni tán egy zöld kigyó
húzódozó farkát, mely a közelgő léptek elől búva, a kőhasadékok között
eltünt.
De lent a part közelében állt egy nyomorult kis viskó, a leomlott
templom köveiből összerakva, melyben egy magános nő lakott, a kiről azt
tartá a világ, hogy a jövendőket látja, mert a Proteus pythonissáinak
utóda, kik vallásuk elromlása után is ott maradtak az elhagyott
berekben, ivadékról-ivadékra adva a bűvészet titkait, mik a köznép előtt
magasra emelték őket, s nem egyszer fölkeresve a babonás hivők által.
A legutolsó volt közöttük, kiről a rege emlékezik, Tritanhéla. A mese
azt tartá felőlük, miszerint férfit soha nem ismerve szülték
gyermekeiket, valami virág erejétől téve termékenynyé, mely Juno
mythoszából maradt hagyományul, s egyetlen gyermekük rendesen leány
volt, annak a gyermeke ismét leány s így származott alá egyesével a
természetkívüli ivadék, míg végre Tritanhélának fia született, s eként
vége szakadt a további nemzedéknek.
A nép rendkívüli ismereteket tulajdonított e lénynek, miből a mesés
részt elhagyva, csupán azokat mondom el, miket mai világban is meg lehet
hallani. Bizonyos szerek által, miket hetekig tartó bőjtölés után
bevett, úgy el tudta magát altatni, hogy halottkint el lehete temetni, s
ha azután a határozott időre ismét fölásták a sírból, újra magához tért,
fölébredett és el kezde jövendölni. Gyakran kiállt a tengerpartra, s
valami zúgó, dongó danát énekelve, oda csalta magához a delphineket, mik
kiuszkáltak elé a partra, ott holmi bogyókat szórt nekik, s e
vadállatok, mint megszelidített házi barmok, látszottak hivását
megismerni. Az erdőkből, barlangokból elődalolta a kigyókat,
sündisznókat, s azok fejüket föltartva kisérgették egész kunyhójáig, a
hol enni adott nekik. Zivataros éjszakákon a legnagyobb viharokban
könnyű csónakára ülve a tengerre ereszkedett; menekvő hajósok sokszor
látták őt nyugodtan uszkálni a sziklák és örvények között,
vészmadaraktól körül repkedve, s olyankor mintha beszélt volna
valakivel.
Midőn gyermeke születék s meglátta, hogy fiu, iszonyú dühbe jött s meg
akarta azt fojtani. Belenyomta fejével egy vízzel tölt medenczébe s ott
tartotta sok ideig, míg azt hivé, hogy az már megfúlt. S ime midőn
kiemelte azt a vízből, a gyermek még folyvást élt.
Újra lenyomta azt a vízbe, sok ideig lemerítve tartá, a csecsemő
folyvást mozgott, kapálózott a vízben, a szemeit sem hunyta le benne,
hanem a mint a száján beszívta a vizet, az orrán ismét visszafútta.
Tritanhéla elcsudálkozva ragadta ki a gyermeket a vízből s maga mellé
helyezve azt, megdöbbent borzadálylyal tekinte rá.
De a gyermek most már sírva, kiáltozva eviczkélt, kapálózott, s addig
csúszott-mászott, míg ismét a medencze szélére jutva, nagy örömmel veté
bele magát, s kaczagva, viczkándozva lubiczkolt a vízben, egészen otthon
érezve benne magát, s csak olykor ütve föl fejét egyet lélekzeni.
Tritanhéla elborzadva tekinte csodaszülöttére s reszketni kezde tulajdon
gyermekétől.
Érzé, hogy ez nem abból a fajból való, melyből ő, nem azon légkör
lakója, melyé a többi emberek.
A gyermek születése perczétől fogva a tengert választá elemének. Anyja
elnevezte őt Colan-nak, később e névről messze ismeretes lőn.
Szüntelen a tengerben lakott, ruhát nem tűrhetett magán, s ha olykor
meglátogatta anyját, nem tudott sokáig maradni a szárazon, a lég fojtani
látszott, epedett, nehezen lehelt, s ismét visszaszökött a habok közé,
ott játszott napos időben a delphinekkel, viharban elbújt a korallok
közé s tarka gyöngyházakat hordott föl a tenger fenekéről anyja számára,
ki őt beszélni tanítá; de Colan csak kevés szót tudott kimondani, bár
mindent megértett, s beszéde valami ügyetlen állatias hangokkal volt
keverve, hanem ha olykor kiült sütkörézni a kopasz fekete sziklákra, s
magában elmerengve, elkezde csöndesen dúdolni, akkor annyi bűbáj, annyi
sajátszerű édesség hangzott töredezett danáiban.
A fiu évről-évre jobban kezde szokni a nem emberek számára teremtett
elemhez, mindig ritkábban tért vissza anyja kunyhójához, végre egészen
elmaradt, s Tritanhéla hosszú, hosszú évekig nem látta többé fiát.
A nő megvénült, elaggott, érzé, hogy nem soká meghal, s nyugtalanítá
azon eszme, hogy mindazon rejtelem, melyet elődei ezredévről-ezredévre
gyűjtögettek a világ előtt ismeretlen bűvészeteül, vele együtt mind
elvesszen, a nélkül, hogy azt fia örökölné.
Ez aggodalommal kiment egy délután a tengerpartra Tritanhéla, s szokott
bűvös dúdolásait elkezdve, várta, hogy megjelenjenek a tengeri állatok,
miket magához szoktatott. S a mint ott dalolna, körüle gyűjtve a
hullámok lakóit, ime a habok közül egy férfi alakja merül föl s lábai
elé úszik.
Colán volt az, ki a többi tengeri lakókként kényszerült a parthoz jőni a
bűvös danára s nem látszott anyjára ismerni többé.
Elvadult arczán sem volt semmi emberi. Haja hosszan lenőtt nyakára, orra
kitágult és szája összehúzódott. Szemei gömbölyűre voltak nyilva, a
szempilla soha sem csukódott le rájok, s egész testét valami kemény
kéreg lepte el, ujjai közt úszóhártya formára nőtt fel a bőr.
Tritanhéla ráismert a tengerszörnyre, s azzal kábító bogyókat hintett a
víz szinére, melyet a halak mohón kapkodtak el; legtöbbet megevett
Colán, két kézzel kapkodva a maszlagos eledelt, melynek megevése után a
megbódult halak hanyatt fordulva jöttek fel a víz szinére, maga Colán is
elnyult az iszapban ittasan.
Ekkor Tritanhéla ölébe vette fiát s kunyhójába vivé, testét elkezdé
borszeszszel dörzsölni, mire Colán lassankint föleszmélt, s a mint
magához tért, epedve kezde széttekinteni, mintha vizet keresne szomja
eloltására. Tritanhéla borszeszt adott neki egy palaczkban, Colán mohón
megitta azt, úgy látszott, mintha jól esett volna neki. Attól azután
lerészegült s ittason elkezde dalolni, a dalból emberi hangok
hallatszottak elő; tántorgott, eldűlt, Tritanhéla ölébe vette fejét, s
elkezdé hosszú haját fésülgetni. A szörny halforma merev szemei mozogni
kezdtek, szempillája megmozdult s lassan lecsukódott szemeire, Colán
anyja ölében elaludt.
Tritanhéla ezentúl szüntelen erőlködött fiát újra emberré változtatni.
Testét bekente balzsamokkal, miáltal arról lassankint lehullt a
szokatlan kéreg. Inni csak bort és borszeszt adott neki, mi szunnyadó
lelkét újra felkölté, a szörny lassankint emberré változott, s hogy a
bezárt kunyhóból, melyet átlépnie nem volt szabad, a tengert nem
láthatá, mindinkább elhagyá szokatlan ösztöne. Ismét megtanult beszélni,
kezeit, lábait emberi módon használni. Kezdének benne a szellem
tehetségei mutatkozni. Tudott emlékezni rövid időre, megismerte anyját,
kaczagott ha örült, s tudott sírni, ha valami boszantá, ha valamit
kapott, megköszönte. Majdan kezde kiváncsi, tudnivágyó lenni,
kérdezősködött egyről-másról, magára engedte adni a ruhát, sőt tetszett
neki a csattos öltöny. A borszesz mindig jobban kezdé visszatéríteni
állatiságából, szüntelen izgatottságban tartva idegeit, Tritanhéla
mestersége legnagyobb csodáját követé el, midőn a lelket
visszavarázsolta fiába, mikor az már csaknem állattá fajult el, s alig
különbözött a fókáktól, mikkel együtt nőtt fel.
A pythonissa fáradatlan kitartása annyira vitte már Colánt, hogy az
elkezde olvasni, s hosszú idők óta kihült elméje ismét annyira
átmelegült, hogy a leirt dolgokat képes lőn maga elé képzelni s
gyönyörét találni azon titkos beszédekben, miket anyjától hallott.
Tritanhéla elkezdé fiát beavatni bűvészete rejtélyeibe, midőn egy napon
alabárdos lovagok üték be kunyhója ajtaját, hová fiával együtt
elzárkózott, s a kunyhó ajtaján kívül megálló parancsnok fenyegető
hangon, de félelmes arczczal kérdé a jósnőtől:
Te vagy a taorminai boszorkány?
Én vagyok, felelt Tritanhéla büszkén.
A lovagok minden további kérdezősködés nélkül megkötözték a jósnőt,
Colánt mellé bilincselék, s mindkettőt lófarkra kötve elhurczolák
Panormusba.
Constans király épen akkor vérinquisitiót tartott a szigeten
elhatalmasodott bűvészek és boszorkányok fölött; az istenitéletek
tömérdek népet gyűjtöttek össze a tengerparton, hol zsolozsmák éneklése
s phreneticus hahota közt hányták bele a boszorkányokat a tengerbe. A
melyik elmerült és befúlt a vizbe, az ártatlannak nyilváníttatott; a
melyiket fölvetette a hullám, azt kihalászták, s rögtön máglyára kötözve
megégették.
Idehozták Tritanhélát is fiával együtt.
Colán egy oszlophoz lánczolva nézte a végtelen tengert, melynek látása
újra föléleszté szivében az állati vágyat, lemerülhetni a hideg habok
közé s elbúhatni sötét vízfenékre, játszani a tengerparton a csigákkal s
hintáltatni magát az égig csapkodó hullámok tetején, mikor zivatar van.
Egyszer anyjára került a sor. Azokat, kiket ő előtte a vízbe hajigáltak,
mind elnyelte a hullám s Colán nem talált rajtok semmi sajnálni valót. A
mint Tritanhélát a víz felé vitték s a jósnő iszonyattal eltelve
vonakodott a hullámoktól, Colán utána kiáltott: «ne félj a víztől,
szállj le a fenekére és fuss alatta».
A következő perczben Tritanhélát belehajíták a magasról a tengerbe.
A hullám összecsapott fölötte, az emberek feszülten nézték, hogy fel
fog-e bukni.
Néhány percz mulva szélylyel vált a hab, s a felmerülő Tritanhéla feje
előtünt felbomlott hajakkal, elkékült ábrázattal, összekötött kezei nem
engedték úszni, egyedül lábai segélyével iparkodott magát a víz szinén
tartani.
A népség örömordítva üvöltött, hogy valahára egy boszorkányt sikerült
föltalálnia s Tritánhélát rögtön kifogták a vízből s vitték egy máglyára
s arra felkötözve, meggyujták alatta a tüzet.
Colán maga is örvendve kiáltozott anyjára, midőn meglátta, hogy az a
vízszinén lebeg, de a mint észrevette, hogy anyját meg akarják égetni,
egyszerre megmerevült lánczai között, szája összecsukódott, szemei
halformára kinyiltak, s úgy nézte holt mereven, mint kötözték föl anyját
a máglyára, mint gyujtják alá a tüzet, hogy vonaglik a kínzott alak izzó
lánczai között, milyen sokáig tudja kiadni lelkét, s midőn porrá égett,
hogy rohan hamvaira a nép, mint rugdossa azokat szét, hogy szórja a
szeleknek és a tengerekbe.
Colán meg volt merevülve. Nem szólt, nem mozdult. Kerekre fölnyilt
szemei elvesztének minden emberi kifejezést, hagyta magát a csónakba
vitetni, melyről a bűvészeket a tengerbe hányták, s engedé magát
bevettetni a tengerbe.
A népség várta sokáig, hogy föl fog-e bukkanni? s miután az nem merült
föl többé a vízszinére, hozták a többieket, a kik még hátra voltak.
* * *
Néhány év folyt le. – Siciliában nagy volt a zavar. A rettenetes
saracenok jöttek roppant hajóhaddal meghódítani a szigetet. A chalifa,
Al-Hamair győzelmi hire megelőzte jöttét, s Constans király nem volt
képes apró halászbárkáival megvédeni országát ellene.
Ekkor Panormus lakosaiban fölbuzdult még egyszer a régi görög vér,
eszökbe jutott, mit tudtak tenni a corinthi elődök hazájuk védelmére, s
hirtelen hadihajókká alakítva kereskedő hajóikat, tengerre szálltak a
saracenok ellen.
Előre látható volt, hogy a harczot el fogják veszteni, de Miziz, a
syracusi hajóhad armén vezetője, nagyszerű gondolattól áthatottan
horgonyt vetve a taorminai zátonyok és sziklák előtt, oda várta a
saracen hadat, s a mint az egy napon a magas tengeren megjelent, éjszaka
kivonult elébe, azon szándékkal, hogy maga után fogja csalni a taorminai
öbölbe, s ott vele együtt elveszend a sziklák között.
Constans király ezalatt seregével ott állt a parton, fölszedni a
menekvőket saját hajóhadából, s leöldösni a saracenokéból megmaradót.
A hosszú ácsorgás megizzasztá a királyt, s míg hadvezére a saracenok elé
vitorlázott, ő maga leszállt a tengerbe számos kisérőivel fördeni. Alig
telt bele néhány percz, midőn a fürdő király egyszerre elkiáltja magát,
hogy valaki megragadta lábát, s azzal rögtön lerántatik kisérői
közepéből.
A mellette lévő búvárok egyszerre utána buktak a víz alá, s látták, hogy
a királyt valami húzza lefelé a több ölnyi magasra felnőtt hinárba.
A búvárok kezeiket nyújták Constansnak, ki egyet közülök elkapva,
kétségbeesetten kapaszkodott bele; de az ismeretlen erőszak, mely őt
lefelé húzta, ellenállhatlanul rántotta őt le a sűrű hinár közé, s vele
együtt a mentésére sietett búvárt is, kit Constans görcsös erővel fogott
s el nem bocsátott magától; a többi búvárok, a mint mindkettőt elmerülni
látták a hinárban, ijedten riadtak szélylyel, azt vélve, hogy valami
polyp karolta őket át oda lenn.
Hosszú idő mulva fuldokló küzdéssel jelent meg a vízszinén a lerántott
búvár, egészen kifogyva erejéből, s a mint a csónakba emelék, Constans
még akkor is mindkét kezével és fogaival bele volt fogózva egyik
karjába, holtan, megfulladva. Az ijedt testőrök kivonták őt a vízből s
egyik lábára egy csodás jegyekkel teleirt szalagot találtak rákötve.
Visszaborzadának; az Tritanhéla öve volt, melyet halála előtt fiának
adott át.
A siciliai hajóhad ezalatt megtámadta a saracent, s az első
összecsapásnál, mintha megfutamodnék, egyszerre visszafordult, s minden
vitorlát kifeszítve, sietett a taorminai öböl felé.
Al-Hamair nyomban üldözé elleneit, s nem sokára lehete látni a nagyszerű
vadászatot a tengeren, a mint Miziz hajóhada egy csomóba tömve, négy
annyi ellenhajótól félhold alakú körben üldöztetik az öböl felé.
Az ég lassankint elborult, a tenger duzzadni kezdett, fekete felhők
fogták el a láthatárt, s nem sokára mennydörgő zivatarral köszöntött be
az éjszaka.
Az irtóztató vihar fölforgatá a tengereket. Mindkét csatázó hadsereg
játékszere lőn a magasabb erőknek, a dühödt szelek verték a habot a
taorminai sziklákhoz, s űzték mindkét hajóhadat a veszélyes öböl felé.
A syracusi hajósoknak nem lehete már többé menekülniök e helytől, de ezt
nem is akarták, ott volt szándékuk elveszni. Az ellenség bizonyosan
odáig üldözendé őket, s akkor velök együtt kénytelen leendett a
sziklákon elmerülni.
Legelől repült a tajtékzó hullámokon Miziz hajója, mindinkább közelítve
a fekete sziklák felé, melyeken néha keresztülcsapott a hullám.
S im a villámlobogásnál egy emberalakot vélnek észrevenni a hajósok, ki
úgy látszék magát hintálni a habok tetején, mintha függő ágyban ülne.
Majd kiemelkedék a tengercsoda a habok közül, s oly hangon, mely a
tengervészt túldörgé, kiálta a siciliaiakra:
– Nyomorúak! Panormus és Messina lakói! kik Tritánhéla hamvait a
tengerbe szórtátok: e hamvakból hajóhad támadt ellenetek. Pusztuljon el
országotok.