egy nemzedék, legkomorabb lapjaira ért az emberiség története. A
harcterek mögött az egyre szegényedő társadalom legszélesebb rétegeinek
hajlékába pedig beköszöntött a nyomor, mert csak kevesen voltak azok,
akiknek jövedelme megnövekedett és még kevesebben azok, akiknek
jövedelme úgy növekedett volna, mint az általános drágaság.[105] És
ugyanakkor, mikor a népesség nagy többségének leírhatatlan szenvedés és
leírhatatlan nyomor lett az osztályrésze, voltak, akik biztonságban és
jól éltek, felmentve a katonai szolgálattól vagy «beásva» gránátmentes
poziciókba. Sőt voltak lelkiismeretlen kúfárok, akik embertársaik
csontjaiból építették fel gondtalan életük fényűző palotáját. Láttuk,
hogy a háborús termelés alig-alig fedezhette még a legszükségesebb
fogyasztást is. Az állam a maga idomtalan és merev apparátusával
megkísérelte biztosítani az elsőrendű szükségleti cikkek egyenletes
eloszlását. Természetes, hogy ez nem sikerült. Természetes, hogy az
igényjogosultak nagy többségének a puszta jogosultsággal kellett beérnie
és hogy a javak képtelen monopolárakon, nagy bőségben jutottak azoknak a
kezébe, akik hozhattak megfelelő anyagi áldozatot.
Egyszer már rámutattunk arra, hogy akkor, ha valamely közösség teljes
önfeláldozást követel tagjaitól, a társas élet elengedhetetlen fegyelme
nyomasztóvá válik és az értelem ilyenkor szükségkép fellázad e
zsarnokság ellen. A háborús társadalom vázolt viszonyai között az
értelem e lázadását még jobban fűtötte az igazságtalanság érzete.
Justitia regnorum fundamentum: a közösség, mely tagjaitól áldozatot
kíván, igazságossággal tartozik azoknak. Az erkölcsi törvény ekkép a
társadalom alaptörvénye.
Minthogy a háborús szocialisztikus intézmények megfosztották az egyént
az önsegély lehetőségeitől, ezzel minden felelősség a közösségre hárult
és az egyén tehetetlen elkeseredése a társas élet egész strukturáját vak
és tébolyodott észkritikával támadta meg. A társas eszmények
márványszobrai meginogtak a civilizáció homlokzatán és megrendült a
társas tekintélyek eleddig oly szilárd fenntartó oszlopsora. A Jog
pajzsa beszakadt a Szükség csapásai alatt. A Kötelesség fáklyája kialudt
a Gúny mocsarában… A fennálló világ egységei még eldöntetlen harcban
állottak egymással, mikor a lelkekben már gyökeret vert a fennálló világ
egészének negációja: a _forradalom_.
E bomlott képleteket már csak tehetetlenségi erő tartotta fönn: a
katonai és közigazgatási organizációk automatizmusa. A forradalom első
moraját a mélységből halljuk emelkedni: a forradalmi _pszichózis_
forrásai odalent vannak. Ámde az organizációk bomlása, tehát a
forradalom _ténye_ fent ered a magasban, ott, ahol a közösség középponti
szerveiben annak öntudata megtestesül. Erre is rákerült a sor.
A világháborúban egyes hatalmak – Oroszország és az ú. n. középponti
hatalmak – már eleve kedvezőtlenebb helyzetben vették fel a keztyűt:
földrajzi és gazdasági, illetőleg szervezeti és társadalmi okokból.
Ennek az inferioris helyzetnek e hatalmak felelős vezetői előbb vagy
utóbb tudatára ébredtek. A bölcsebb és egyúttal bátrabb mozdulat e
helyzetben a meghátrálás lett volna. Ám e vezető államférfiak
lelkiállapota olyan volt, mint ama katonáké, akik saját hadseregük
géppuskáinak tűzfala előtt indulnak rohamra. Elől el lehet veszíteni a
csatát, de talán meg lehet menteni az életet: de aki hátrafordul, biztos
halálfia. Így ezek az államférfiak személyes felelősségük nyomasztó
tudatában hátrafordulni nem mertek, de ingadozva haladtak előre is, a
biztos vereség felé.[106] E hatalmak katonai és polgári organizációinak
vezetése egyre nagyobb és nagyobb ingadozásra mutat. A parancsadás egyre
gyengül. A harctéren immár csak azok sorvadnak, akik túlságosan
becsületesek vagy túlságosan tehetetlenek arra, hogy leleményes
kibúvókat keressenek. A gyávaság jutalma nem golyó, hanem kedvezőbb
beosztás és a határtalanul lazuló fegyelem pótlására kedvezményeket és
érdemrendeket találnak ki. De minde tüneményeknél nyomatékosabban
mutatták a hatalmi öntudat gyengülését a váratlanul messzemenő politikai
engedmények, melyekkel oly kormányzatok halmozták el az alsóbb
néposztályokat, amelyek eladdig ridegen utasítottak el minden
demokratikus reformtörekvést. Az éleseszű Kautsky a priori felfogta egy
ily lépés szimptomatikus jelentőségét: «Háborút – úgymond – nem lehet a
nép minden erejének megfeszítése nélkül viselni. Ha mély szakadék tátong
a nemzetben, akkor a háború az uralkodó osztályt arra kényszeríti, hogy
a feltörekvő osztályoknak engedményeket tegyen, őket a közösség
dolgaiban érdekeltekké tegye és így oly hatalmat juttasson nekik,
amelyet azok háború nélkül megszerezni nem tudtak volna. Ha az uralkodó
osztály erre az áldozatra gyenge, vagy ha már elkésett vele, akkor a
háború kifelé könnyen vereséggel végződhetik, ami azután előidézheti a
benső összeomlást is. Rombadönti a hadsereget és azzal romba dönti a
kormányzatot is, amelynek legfontosabb támasza ez a hadsereg volt.»[107]
Ha nem tudnók, hogy 1902-ből valók e sorok, azt kellene hinnünk, hogy a
világháború tanulságait kommentálják, mert valóban tömör – bár
szubjektiven színezett – vázlatát adják annak, ami történt. Az «áldozat»
természetesen későn volt, mert hiszen már a külső (politikai)
defaitizmus mellé párosult benső (társadalmi) defaitizmusnak volt az
eredménye. A defaitizmus pedig, amely lassan, de annál alaposabban
bontotta szét a lazuló kötelékeket – bár a tömeghisztériává integrált
önfenntartási ösztön mindenütt megteremtette – csak ott lehetett úrrá,
ahol már a vezetők sem bíztak a győzelemben.
Azokban az országokban tehát, amelyek a küzdelemben alul maradtak, a
vesztett háború – amint láttuk – automatikusan teremtette meg a
forradalom _általános_ feltételeit:
1. a _lelki_ feltételeket, azáltal, hogy kiélezte a társadalmi
ellentéteket, szétbontotta a társas élet fegyelmét és feldúlta az
erkölcsi életet;
2. a _hatalmi_ feltételeket, azáltal, hogy a polgári berendezkedés
gazdasági és politikai támaszainak önmagukban való összeomlását idézte
elő.
_A lelki momentumok felkeltették és koncentrálták, a hatalmi momentumok
felszabadították a romboló erőket._
A következőkben azt fogjuk megvizsgálni, hogy mily további, _különös_
feltételekre volt szükség ahhoz, hogy a diadalmas forradalom szélsőséges
formákat vegyen fel.
_2. Az összeomlás után._
Azokban az országokban tehát, amelyek a háborút elvesztették – kivéve
azokat, amelyeknek összeomlását katonai megszállás követte – sorra ki
kellett törnie a forradalomnak, amelynek politikai konstrukcióiban csak
a szocialista munkásságé lehetett a vezető szerep, mert (1) a polgári
organizációk összeomlása után immár a munkásság volt az egyetlen
szervezett társadalmi erő és mert (2) a háborús államszocializmus
kényszerkeretekbe zsúfolta össze a gazdasági élet autonóm funkcióit.
Mivel azonban a defaitista agitáció herosztráteszi munkájából polgári
rétegek is kivették dicsőséges részüket, a katonai összeomlással
kapcsolatos forradalmak mindenütt vegyes polgári és szocialista
koaliciós rendszereket hoztak létre. De Oroszország és Magyarország – a
két agrár állam – utóbb még egy nagy lépéssel tovább ment balra: egészen
a bolsevik-diktatúráig.
Problémáink általános taglalása során rámutattunk arra, hogy agrár
országokban, melyek tehát a társadalmi fejlődésnek az ipari
kapitalizmust megelőző lépcsőfokán állanak, az ipari munkásság helyzete
még a legkedvezőbb körülmények között is aránylag sanyarú és szervezetei
tehetetlenek. Ezért az ily országokban a munkásmozgalom színezete sokkal
inkább forradalmi. Ellenben ipari államokban a szervezett munkásság
szerény, de biztos és lassan bár, de mindig növekvő jóléthez jutott és e
jólét révén nyugodtabb, elfogulatlanabb lett a mentalitása. Immár
tisztában van azzal, hogy a polgári társadalom neki is nyújt boldogulási
lehetőségeket. Lázongó temperamentuma lecsillapult. Vágyai konkrét
formákat öltenek: országa immár e földről való. «A munkás eszménye – ha
van egyáltalán – a lehető legkevésbbé forradalmi, legkevésbbé
szocialista, sőt a legnagyobb mértékben polgárias: mindig csak a kis
ház, feltéve, hogy nincsen messze a kiskocsmától», – így vélekedik Le
Bon[108] – és a marxista Bernstein korántsem mond ellent neki: «Az egyes
munkás személyes vágyai – úgymond – gazdasági tekintetben elvileg nem
különböznek az egyes bourgeois-nak személyes vágyaitól. Ez is, az is
egyaránt lehetőleg szilárd és kellemes exisztenciára törekszik, amely
szokásos életmódja által ha nem is korlátozott, de mindenesetre
meghatározott igényeinek megfelel».[109] Ha tehát a munkás ily nagyon is
polgári vágyait – habár szerény keretek között is – kielégítheti,
társadalmi mozgalma reális eszközökkel, reális célokat fog követni és
hagyja a papirnak a papirábrándokat.
Ez a különbség megmarad akkor is, ha a proletáriátus itt is, ott is a
lét vagy nem lét kérdése elé állíttatik. _Emez_ emlékezni fog rá, hogy
jobb időket élt és a mult emlékei reményekként a jövőbe vetítve, fenn
fogják tartani lelke ingó egyensúlyát, nem engedve, hogy deszkaszál
helyett, szalmaszálra bízza hajótörött életét. _Amaz_ elkeseredésből
kétségbeesésbe szédülve, a megvakult óriás tehetetlen dühével a Sámson
oszlopait fogja megragadni.
De nemcsak a proletáriátus pszichéje különbözik mélységesen e két
különböző úton, hanem vezetői is gyökeresen különböző jellemű férfiak
lesznek. Amint a német szociáldemokrácia reális, egyenletes, progressziv
– mondhatni _polgári_ – mozgalma komoly, higgadt, meggondolt és
lelkiismeretes férfiakat hordott vállain, akik mindenkor mélységesen át
voltak hatva a vezéri felelősség érzetétől: ugyanúgy természetszerűen
kerültek a hisztérikus, illuzionista orosz és magyar munkásmozgalom
élére idegbeteg rajongók, akik egy-egy Messiást éreztek ágaskodni
keblükben és lelkiismeretlen szószátyár demagógok, jellemtelen
kalandorok, a senki fiai, akiknek nem volt és nem lehetett veszteni
valójuk, ám «nyerhettek egy egész világot». «Szédelgők a nyeregben – így
kiált fel Carlyle – e szavakban benne van minden nyomorúság!»[110]
Az itt vázolt mélyreható differenciáknak kétszeres súlyuk kellett hogy
legyen abban a történelmi pillanatban, melyben a legyőzött országok
proletárjai váratlanul oly hatalmi helyzetbe jutottak, hogy már csak
puszta akaratelhatározásukon múlott a marxista munkásmozgalom
úgynevezett végcéljának rögtönös megvalósítása.
A marxista mozgalom ugyanis kezdettől fogva kétféle programmra
támaszkodott. Elméleti célja, a kollektivizmus megvalósítása,
Felhő-kakukvár magasságából csillogván le a föld porában gördenyőkre,
közelebbi célokat kellett keresni, oly célokat, melyek földi eszközökkel
megközelíthetők. Így sodródott a munkásság politikai pártja a parlamenti
liberalizmus balszárnyára, ahonnan időnkint, ahol és amikor a taktika
épen megkívánta, a junkerekkel is lehetett kacérkodni: inter duos
litigantes tertius gaudet. Eközben a végcél-programm a hétköznapokon
feledésbe merült, bár némely ünnepnapon jól esett a szolid és jónevelésű
– jobb-ma-egy-veréb – politikusoknak abban a gondolatban tetszelegniök,
hogy ők voltaképen vérszomjas felforgatók, akik egy szép napon lángoló
pöröllyel fogják pozdorjává zúzni a polgári társadalom «korhadt
épületét».
Ez a nap egészen váratlanul előkerült a görög Kalendæk naptárából, a
katonai összeomlással kapcsolatos bomlási folyamat nyomában. A politikai
hatalom – a szociáldemokrácia törekvéseinek nemrég még fantasztikus
ábrándja – egyenesen ölébe hullott a munkásosztálynak, mint a társadalom
immár egyetlen szervezett csoportjának és készen állottak az álmodott
intézmények, várva alulról leendő kisajátításukat. A társadalmi mozgás
is, mint minden mozgás, a legkisebb ellenállás irányában halad. A
semminél kisebb ellenállás nincs: a munkásság akaratának csak saját
akarata állhatott ellent. A polgári osztály lelkileg összeomlott azon a
napon, amelyen hatalmának támaszai kidőltek. Tökéletes apáthiával várta,
hogy róla, nélküle miként fognak dönteni. Ám a munkásságot is furcsa
zavarba hozta a sors danaida ajándéka, a hatalom. Mit tegyen vele?
Megtagadva ábrándjait, ássa ki ismét a kátyuba jutott liberális
progressziót? Emberfeletti! Álljon félre, áthárítva a polgárságra a
helyzet egész ódiumát? Lehetetlen! Valósítsa meg az utópiák lázálmait?
Végzetes! Mégis el kellett indulni valamerre és figyelembe véve a
vezetők és vezetettek vázolt mentalitását, természetesnek kell
találnunk, hogy a német szociáldemokrácia az első, az orosz és a magyar
marxizmus – némi vívódás után – a harmadik útra lépett.
E szubjektivum mellett volt e különböző népek különböző magatartásának
egy objektiv oka is. Az éhség itt is, ott is felütötte iszonyatos
Meduza-fejét. De Németországban és Németausztriában abszolut volt az
éhség, Oroszországban és Magyarországban relativ: ami azt jelenti, hogy
ama két ipari állam feltétlenül rászorult a külföldi élelmezésre, holott
emezek az agrárállamok remélhették, hogy élelmezni tudják önmagukat, ha
sikerül a meglevő készleteket racionálisan elosztani. A két előbbi állam
tehát nem gondolhatott oly experimentumokra, melyeket ellenséges
szomszédai nyilván nem néztek volna jó szemmel – a két utóbbi ellenben
megkísérelhette _az éhség e racionalizálását: a kommunizmust_. Hogy
voltaképen erről volt szó, azt a magyarországi bolsevizmus egyik
dramaturgja nyíltan meg is írta annak idején: «Egy kiéheztetett várat,
amelynek élelmiszerkészlete egyre fogy, csak kommunista módon lehet
kormányozni. És Magyarország egyre inkább ilyen körülzárt vár, melynek
szorongatott és éhinséggel küzdő népe – _elméletek nélkül is_ –
mindjobban érzi, hogy a katasztrofális helyzeten (már amennyire
lehetséges) csakis az élelmiszerkészletek kényszerű egybegyüjtése és
szétosztása segíthet».[111] Elméletek nélkül is? Alig hisszük!
_Elméletekkel_, persze, annál inkább…
III. FEJEZET. A proletariátus diktaturája.
_1. «A tudománytól a valóságig.»_
A politicizmus tehát jól számított, ha a társadalmi forradalomnak nem
gazdasági, hanem politikai posszibilitására vetette a súlyt. Valóban, a
proletáriátus csak ott kerülhetett abba a helyzetbe, hogy diktatúráját
megvalósíthassa, ahol a vesztett háború elsöpörte a polgári társadalom
hatalmi organizációit. Ami pedig e konjunktura gazdasági feltételeit
illeti, azokat nyilván nem a kapitalizmus túlfejlődése, a gazdagság és
bőség túltengése, hanem épen ellenkezőleg, a háború nyomában kibontakozó
züllés teremtette meg, amely a gazdasági életet államosította, a tőkéket
megsemmisítette, a munkakedvet elnyomta, a vagyoneloszlás arányait az
óriási többség rovására fantasztikus mértékben eltolta, az erkölcsi
erőket elhasználta s az emberek lelkét keserűséggel és gyűlölettel
töltötte meg.
Habár tehát a _marxizmus_ azelőtt azt hirdette, hogy – mint azt maga
Lenin írta még 1905-ben – «reakciós gondolat a munkásosztály
boldogulását másban keresni, mint a kapitalizmus fokozatos
kifejlődésében»:[112] 1918 szeptemberében a _leninistának_ már azt
kellett írnia, hogy «a szocialista forradalom semmiesetre sem onnan fog
kiindulni, ahol a kapitalizmus a legfejlettebb. A tőke legerősebb
szervezete sem képes elhárítani a tömegekről azokat a kimondhatatlan
szenvedéseket, melyeket a tőkés társadalom anarchiája mér reájuk, de
sokkal hatalmasabban bírja leszorítani a tömegek erejét, mint az ifjabb
tőkés államok. A szocialista forradalom először azokban a tőkés
államokban üt ki, ahol a kapitalista szervezettség gyengébb. _Azok a
tőkés államok, melyeknek hatalmi elnyomó szervei a legziláltabbak,
válnak a szocializmus_ _áttörési pontjaivá, ott kezdődik a szocialista
forradalom_».[113]
Mit jelent a formula ilyetén metamorfózisa? Nyilvánvalóan nem
kevesebbet, mint azt, hogy míg a marxizmus megtette viszontagságos útját
«a tudománytól a valóságig», szerencsésen elkoptatta «tudományos»
kothurnusát. A marxizmus azon a jogcímen nevezte magát tudományosnak,
hogy állítólag felfedezte a gazdasági evolució és ezzel együtt a
társadalmi evolució törvényét. «Társadalmi alakulat sohasem pusztul el,
amíg ki nem fejlődött benne minden megférő termelő erő; _és új,
magasabbrendű termelési viszonyok sem lépnek helyébe, mielőtt a régi
társadalomban magában nem nőttek ki létezésük anyagi feltételei_», –
írta a «tudományos» Marx.[114] «_A kapitalizmustól a szocializmushoz
(tehát új, magasabbrendű termelési viszonyokhoz!) való átmenet akkor
kezdődik, mikor a kapitalista társadalom oly szenvedést hozott a népre,
hogy az kizökkenve nyugodt életmenetéből, fellázad a tőke uralma ellen;_
amikor a tömegek a kapitalista gazdaság által teremtett viszonyokat
többé már elviselni nem tudják», – írja a «marxista» Radek.[115] Marx a
társadalmi forradalmat attól várta, hogy a «termelő erők feszereje
széttépi azokat a kötelékeket, melyekkel a tőkés termelő mód
leszorítja», mert «a polgári viszonyok nem eléggé tágak a saját maguk
termelte _gazdagság_ befogadására»,[116] bolsevik híve ellenben így
érvel: «mennél tovább húzódik el a háború, annál jobban _elszegényednek_
benne a harcoló országok… A legszükségesebb dolgok is hiányoznak már,
mert a háború elemésztett mindent, mint a telhetetlen sáska… Így jött el
a társadalmi rend ledöntésének, a munkásosztály kommunista forradalmának
ideje».[117] A dialektikus formula féloldalára dőlt, mert megvolt az
_elnyomorodott_ és _felháborodott_ proletáriátus, de nem volt többé
_gazdagság_, amit kisajátítson. És a bolsevik politicizmus, jellemző
szimplizmusával, tökéletesen elfeledkezve a _gazdasági_ lehetőségek
sokoldalúan bonyolult problémájáról, sietett kiaknázni a _politikai_
lehetőségeket.
_2. Programm és praxis._
A forradalom lehetőségeit illetőleg feltétlenül igazat adhatunk a
bolsevik politicizmusnak. Ama körülmények között, melyeknek szövevényébe
a bolsevik agitáció organikusan illeszkedett bele, a züllés ama
diadalútján – mint azt magunk is kimutatni törekedtünk – szükségszerű
állomás volt az a forradalom, mely Oroszországban és Magyarországon
megteremtette a proletáriátus diktatúráját. Ám ez csak _politikai_ tény.
Már pedig a proletáriátus diktatúrájának nyilván _társadalmi_ feladatai
is vannak. A marxizmus hívei egyetértenek abban, hogy a proletáriátus
célja nem az, hogy a «polgárság osztályuralmát» saját osztályuralmával
helyettesítse, hanem az, hogy gazdasági programmjának intézményes
megvalósításával minden osztályuralmat egyszersmindenkorra lehetetlenné
tegyen.[118] E célnak csak átmeneti eszköze volna a
proletár-osztályuralom. Fel kell vetnünk tehát a kérdést, hogy a
proletáriátus diktatúrája megvalósíthatta-e a marxizmus gazdasági
programmját, anélkül, hogy ennek következtében a bolsevik ábrándok
csődjét saját összeomlásával pecsételte volna meg.
Ha a magyarországi bolsevizmus sorsát elégséges bizonyítéknak lehetne
tekinteni, a kérdés el volna döntve, mert hiszen a magyarországi
munkásdiktatúra saját magában omlott össze és ugyanazok döntötték fel,
akik felállították. Minthogy azonban lehet, hogy e fejleményekben
speciális és lokális körülmények is jelentős szerepet játszottak, a
magyarországi tanulság az oroszországi tanulságok megerősítésére szorul.
Midőn e sorokat írjuk, Oroszországban a bolsevizmus rendszere még
fennáll. Az a meggyőződésünk, hogy e régime aránylag hosszú
élettartamának két tartó pillére: a terrorra támaszkodó katonai
diktatúra és a földosztás, amelyet annak idején maguk a parasztok
hajtottak végre és amely voltakép ellentétben áll a bolsevizmus
elveivel.[119] Mindazonáltal e meggyőződésünk nem fog befolyásolni
vizsgálatunkban, amelynek célja teljes tárgyilagossággal megállapítani,
hogy vajjon a népbiztosok uralmát mindezideig nem a kommunista
közgazdaság sikerei tartják-e fent. Evégből mindenekelőtt szemügyre kell
vennünk a bolsevizmus társadalmi programmját, amint azt hívei, Marx és
Engels útmutatásai nyomán összeállították.
A föld köztulajdonba kerül. Megművelése kétfélekép történhetik: a régi
uradalmakon való társas termelés és külön munkásközségek szervezése
alapján.[120] A gyárak szintén köztulajdonba vétetnek és
munkásszervezetek igazgatása alá helyeztetnek.[121] A társadalom minden
tagja _munkás_ és minden munkás a proletárállam _választott_ és
_elmozdítható_ alkalmazottja, akinek a _munkásbért meg nem haladó
fizetése van_.[122] «Minden polgár átváltozik itt az állam díjazott
alkalmazottjává… Az egész társadalom iroda lesz és gyár, egyenlő
munkával és egyenlő bérrel.»[123] Ami pedig a tudományosan képzett
szakembereket illeti: «Ezek az urak dolgoznak ma és alávetik magukat a
tőkéseknek; holnap még jobban fognak dolgozni és alávetik magukat majd a
fegyveres munkásoknak».[124]
Az oroszországi proletárdiktatúra történelmi képét ma még nem lehet
kifogástalan kútfők alapján megrajzolni. Ám vannak olyan kútfőink,
amelyek a bolsevizmus terhére elfogultak nem lehetnek: ezek a források a
bolsevik vezérek megnyilatkozásai. Csak ezekből fogunk meríteni.
Legfontosabbnak tartjuk természetesen magának a diktátornak, Leninnek a
szavait. Vizsgáljuk meg tehát, mit mond «A szovjethatalom legközelebbi
feladatai» című, 1918 tavaszán, tehát már az alapvető tanulságok hatása
alatt írt füzetében.
A termelés szervezéséről így nyilatkozik: «Ha a tőke további
kisajátítását az előbbi tempóban akarnók folytatni, biztos vereséget
szenvednénk, mert munkánk a proletárellenőrzést és számadást illetőleg,
világosan és nyilvánvalóan elmaradt a kisajátítók közvetlen
kisajátításának munkája mögött». A munkaproduktivitás fokozásának
eredményeiről – és kétségkívül ez a kollektivizmus középponti
problémája[125] – ezt mondja: «E tekintetben a dolog nálunk különösen
rosszul áll». Konkrét adatokkal, sajnos, nem világítja meg szavait.[126]
Ám eléggé beszédesek a tervek, melyek alapján a társas munka
produktivitását fokozni reméli: az akkordbér és a Taylor-rendszer
alkalmazása. Egyszóval _kizsákmányolás!_ A munkát pedig _egy ember_
fogja irányítani, akinek a munkások tömege feltétlen engedelmesség
kötelezettségével rendeltetik alá. Megszünik tehát a munkásigazgatás!
Viszont be fognak vonatni a munkába a szükséges polgári szakemberek,
akik, úgy látszik, nem nagyon siettek «alárendelni magukat a fegyveres
munkásoknak», mert igen magas – tehát a munkásbért nyilván meghaladó –
fizetésekkel fognak díjaztatni. A szövetkezeti kérdés megoldásáról azt
olvassuk Lenin füzetében, hogy «a szovjethatalom lemondott a
szövetkezetekbe való ingyenes belépés elvéről, az egyetlen következetes
proletárelvről, valamint egy adott hely lakosságának egyetlen
szövetkezetbe való egyesítéséről is» és kénytelen volt megtűrni,
elismerni, sőt a szövetkezetek felügyelő tanácsába is bevenni a polgári
alapon szervezett szövetkezeteket.
Az agrárproblémát nem érinti Lenin füzete. E tekintetben be kell érnünk
azzal a nyilatkozattal, amit Nikolaj Bucharin tett egy újságíró előtt
1918 decemberében: «A mezőgazdaság szervezésének kérdése – mondotta –
igen nehéz, mert _a föld számtalan apró üzemre van felosztva_. Azon
fáradozunk, hogy e kisüzemeket kollektivisztikus üzemformákra
redukáljuk. Ennek két módja van. 1. Társas mintagazdaságok szervezése. A
korábbi földbirtokokat részben sikerült ily kollektiv gazdaságokká
átalakítani egész- vagy félproletárelemek, részben földmunkások, részben
városi munkások bevonásával, _de csak ott, ahol a birtokokat a
parasztság nem osztotta fel és ez csak ritka eset_. 2. Munkásközségek
létesítése. Ez leginkább ott sikerül, ahol a parasztok a legszegényebbek
és minden termelőeszköz híjával vannak… Eddig több, mint 700 ilyen
munkásközség alakult».[127] Hétszáz munkásközség egész
Szovjet-Oroszország területén! Ez bizony édes-kevés, úgyszólván semmi. A
társas gazdaság pedig «ritka eset», mert «a föld számtalan apró üzemre
van felosztva». Pedig – mint azt épen Bucharinnál olvastuk –: a
tanácshatalom megalkotta a föld társadalmosításáról szóló törvényt.[128]
A tanácshatalom, úgy látszik, nem mindig tud törvényeinek érvényt
szerezni.