tér, ami nyilván annak beismerése, hogy a növekvő elnyomorodás
tendenciáját bebizonyítani nem képes. Ezért egy segédkonstrukcióval él:
a növekvő kizsákmányolás jelszavát illeszti a növekvő elnyomorodás
Marx-féle formulája helyére. Elvben nem volna ellenvetésünk a kérdésnek
ilyen beállítása ellen, mert véleményünk szerint helyes értelmezésben e
két formula csakugyan azonos. A munkás kizsákmányoltatásáról csak akkor
lehet szó, ha megállapítható, hogy a tényleges munkabér nem áll arányban
a munkateljesítménnyel; növekvő kizsákmányolás ehhez képest ennek az
aránytalanságnak növekedését, ez pedig vagy a munkás közvetlen fizikai
elnyomorodását vagy életszínvonalának kényszerű leszállítását jelentené.
Növekvő kizsákmányolás tehát valóban növekvő elnyomorodásra vezet.
Kautskynál azonban _kizsákmányolás_ mást jelent, mert annak tényét ő
pusztán azzal igyekszik bizonyítani, hogy «a polgári életszínvonal
gyorsabban emelkedik, mint a proletárságé».[93] Az utóbbi mondatban
kifejezetten benne van annak az elismerése, hogy a proletárság
életszínvonala általában szintén emelkedik. Kautsky tehát a
kizsákmányolás növekedését abban látja, hogy a munkás igényei gyorsabban
nőnek, mint életszínvonala és ezért fel kell háborodnia az aránytalanul
nagy jólétben élő polgári osztály ellen. Ha tehát a Marx-féle
következtetésben a növekvő elnyomorodás formuláját a növekvő
kizsákmányolás formulájával kívánjuk helyettesíteni, ezt megtehetjük,
mert a kauzális nexus fennáll; de ha a kizsákmányolás fogalmát Kautsky
nyomán határozzuk meg, az okoskodás a _quaternio terminorum_ hibájába
esik, mert Kautsky érvelése voltaképen a munkásnak nem növekvő
kizsákmányoltatását, hanem csak növekvő irígykedését bizonyíthatná. De
még ezt sem bizonyítja be, mert nyilvánvalóan igaza van Bernsteinnek,
hogy a munkás voltaképpen csak akkor érez kizsákmányoltatást, ha rendes
bérért rendkívüli teljesítményt kívánnak tőle, vagy ha átlagos
munkateljesítményét rendkívül rosszul fizetik meg. Ha elég bért kap
arra, hogy osztálya hagyományos életigényei szerint tisztességesen
megélhessen, meglehetősen közömbös neki, hogy ez a bér mily arányban áll
munkaterméke árával és munkaadójának növekvő gazdagságát egészen
jogosnak tartja.[94] Azt hisszük, hogy Kautsky nem nagyon jó szolgálatot
tett a munkásosztálynak, mikor annak lelki világáról ily kedvezőtlen
képet igyekezett festeni. Bernstein felfogása emberibb, mert
kétségtelen, hogy egy igaz embernek sohasem a más szerencséje, hanem
legfeljebb a saját szerencsétlensége fáj. Kautsky, a munkásvezér,
megtagadja munkásaitól a boni viri præsumptiót: ám tegye, de nekünk
nincs erre semmi okunk.[95] Az az aránytalanság, mely a munkabér és a
tőkejövedelem között fennáll, véleményünk szerint, csakis akkor szúr
szemet a munkásnak, ha saját helyzete nyomasztó. Marx erre az igazságra
építette fel következtetéseit, Kautsky azonban, aki – mint láttuk – a
növekvő elnyomorodás formulájával szakított, a növekvő felháborodást sem
bizonyíthatja be.
Az utóbb mondottakból természetszerűen következik, hogy Kautskynak a
forradalomról is másként kell vélekednie, mint Marxnak. Marxnál a
forradalom a nyomor felháborodásából keletkezik. Kautsky távlatában,
ahonnan a nyomor hiányzik, a forradalomnak sincsen helye. Ám tudjuk,
hogy az úgynevezett tudományos szocializmus lényege az a jóslat, amely a
szükségszerű forradalomról szól. Kautskynak pedig más okból is nagyon
értékesnek látszik a forradalom eszméje. «A proletárság erkölcse –
úgymond – a maga forradalmi törekvéseiből folyik. Ez erősíti és nemesíti
meg. A forradalom eszméje vitte végbe a proletárságnak súlyos
lealázottságából való azt a csodálatos felemelkedését, amely a XIX.
század második felének legcsodálatosabb eredménye.» Ezért Kautsky
elméletében benne maradt a forradalom, de csak mint szókép, mint
_szimbolum_. «Mindenki forradalmár – úgymond – aki arra törekszik, hogy
egy eddig elnyomott osztály _meghódítsa_ az államhatalmat. Ezt a
jellegét nem veszíti el, ha ezt a meghódítást előkészíteni és siettetni
akarja olyan társadalmi _reformokkal_, melyeket az uralkodó osztályoktól
kikényszeríteni igyekszik.»[96] Ime, a reform és forradalom képtelen
szinthézise! Amikor tehát Kautsky állítja és Bernstein tagadja a
forradalmat, voltakép mindkettő egy véleményen van. Kettőjük közt csak a
szóhasználatban van különbség, amennyiben Bernsteinnél a forradalom
nemcsak a _változás_, hanem a _formák_ kérdése is – ami a szó szokásos
használatának megfelel – Kautskynál pedig pusztán hatalmi változást
jelent, tekintet nélkül a formákra, melyek között az végbemegy, ami
nyilvánvalóan a szokásostól eltérő szóhasználat.[97]
Ha tehát Kautsky orthodox marxista, akkor Luther orthodox római
katholikus. Az a munka, amit ő végzett, épp oly reviziója a
marxizmusnak, akár a Bernsteiné. Kautskynál a Verelendung formulája
helyére – mint láttuk – a csökkenő bérjutalék Rodbertus-féle törvénye
lép; a proletárforradalom hatásos szceneriáját pedig egy győzelmes
követválasztás fakó kulisszái helyettesítik. A marxizmus dübörgő
jelszavai Kautsky írásaiban szimbolumokká szellemülnek át. De nem
hallgathatjuk el, hogy veszedelmes mutatványoknak tartjuk e szellemes
szójátékokat. Az egyszerű munkásember – akinek Kautsky írásai voltaképp
szánva vannak – aligha fogja fel az elméleti disztinkciót, mely a
Marx-féle és Kautsky-féle fogalmakat egymástól elhatárolja és ezért a
felforgatás nagy doctrinair-jének diadalmas igazolását fogja látni ott,
ahol csak kispolgári opportunizmus húzódik meg a revolucionizmus
oroszlánbőrében.[98]
Fentebb rámutattunk arra, hogy gazdagodó társadalomban nincsen talaja
forradalmi romantikának. A szociális mozgalom története pontosan
igazolja e tételünket. Amint a kapitalizmus Európa ipari államaiban, a
XIX. század második felében hiperbolikus lendületet vett, a munkásság
gazdasági és politikai mozgalma mindinkább letért a marxizmus forradalmi
vágányairól és bizonyos progressziv opportunizmus formáit vette fel. Az
ismertetett Bernstein- és Kautsky-féle kísérletek, mint láttuk, épen azt
a célt tűzték maguk elé, hogy ezt a megváltozott taktikát valamikép
összhangba hozzák a marxizmus dogmáival. Meggyőződtünk róla, hogy e
kísérletek nem sikerültek; ám a munkáspártok beérték félsikerrel is és
mialatt nem szüntek meg tovább ropogtatni a marxizmus forradalmi
frazeológiáját: itt Bernsteinnel, amott Kautskyval békésen talpaltak
tovább a reálpolitika bevált ösvényén. «Mi, a forradalmárok, a
felforgatók sokkal jobban boldogulunk a törvényes eszközökkel, mint a
törvénytelenekkel és a felforgatással», – írta az öreg Engels a
«Klassenkämpfe» nevezetes előszavában és e vallomás jellemzi legjobban a
munkásmozgalom roppant pálfordulását.
_2. Forradalmi árnyalatok: romanticizmus és politicizmus._
Akadtak azonban a marxizmus hívei között olyanok is – különösen a
hevesebb latin vér országaiban – akiknek drágábbak voltak az illuzióik,
mint a realitások, akik többre becsülték álmaikat a mindennapi
kenyérnél. Ezek felháborodva vették észre, hogy az opportunizmus
politikája mind távolabb és távolabb viszi a munkásmozgalmat attól a
forradalomtól, amelynek az új társadalmi rend megteremtése lett volna
hivatása. Ezek a férfiak tehát szembefordultak a Kautsky–Bernstein-féle
neomarxizmussal és rámutatván arra, hogy a hivatalos szociáldemokrácia
voltaképen meghamisítja a marxizmust, azt hirdették, hogy vissza kell
térni Marx eredeti tanaihoz és azokból új forradalmi lendületet
meríteni. Ezért újból tanulmányozni kezdték Marxot és az igazi
forradalmár-munkáspolitika gyakorlatára irányadó útmutatást kerestek
műveiben. Ám Marx írásai tudvalevőleg gyakorlati útmutatásokban igen
szegények; ami természetes is, hiszen ő objektív fejlődési folyamat
szükségszerű folyományaként képzelte el a proletáriátus forradalmát és
ennélfogva nem adhatott útmutatást a cselekvésre, mert azt ama
tárgyilagos folyamat által szükségkép meghatározottnak kellett
gondolnia. A marxizmus e felfrissítőinek tehát be kellett érniök Marx
ama mondatával, amely szerint a kapitalista termelési folyamat
mechanizmusa maga iskolázza, egyesíti és szervezi a munkásosztályt. E
sovány útmutatás kiegészítésére az élethez kellett fordulniok és úgy
hitték, hogy az élet meg is adta a keresett választ. Arra a
meggyőződésre jutottak, hogy a szakszervezet (szindikátus) és ennek
harci eszköze, a sztrájk lesz amaz archimedeszi pont, ahonnan a
kapitalista világot sarkaiból ki fogják fordítani.
Ezek az újítók – úgynevezett szindikalisták – úgy vélekednek, hogy a
szakszervezeti organizáció lesz az eljövendő szocialista társadalom
csontrendszere. A szakszervezetek összetevődése demokratikus, sommásan
adminisztrált, mindentudó és mindenható nagy központi testületekbe:
állítólag ez volna a képzelt munkásállamnak legtermészetesebb
szerkezete. A szakszervezet továbbá állítólag didaktikus hatásával is
sikeresen készíti elő a munkásságot jövőbeni szervező és irányító
hivatására. «A szakszervezetekben – így ír Enrico Leone – új alapon
fejlődik ki a termelési folyamat vezetésére való képesség és a
műszakipolitikai routine.» A kapitalista társadalom felborításának
harcos munkáját pedig e felfogás szerint az általános sztrájk fogja
elvégezni, a munkásság kezébe juttatván a politikai hatalmat. A
szindikalisták ezért örökös sztrájkokkal folytonosan ébrentartani és
éleszteni kívánják a munkásság harci tüzét és edzeni fegyelmét.
Következésképen az osztályellentétek fokozására és kiélezésére
törekednek és tiltakoznak minden kompromisszum és minden reformpolitika
ellen, mint amely csak az osztályellentétek tompítására, a harci kedv
lelohasztására és ezzel – úgy mondják – az egész munkásmozgalom
elposványosítására alkalmas.
Nem lehet tagadni, hogy a szindikalizmus romantikus elmélete
következetesebb és tetszetősebb, mint a Kautsky-féle csűrés-csavarás. Ám
kétségkívül alapvető tévedéseken épült fel. A szakszervezet és a sztrájk
sem nem forradalmi, sem nem romantikus alakulatok: a létért való
küzdelem követelményei teremtették meg mindkettőt, szorosan
hozzáalkalmazva a tőkés társadalom életviszonyaihoz. Fentebb már
rámutattunk arra, hogy a szakszervezetnek nincs és nem is lehet más
szerepe, mint a munkás egyoldalú munkásérdekeinek képviselete a
kapitalista bérharcban. Természete szerint tehát nem arra szolgál, hogy
a kapitalizmust felborítsa, hanem ellenkezőleg, arra, hogy lehetővé
tegye a munkás boldogulását, _a tőkés társadalom életviszonyai között_.
Ezért az a szervezettség, amelyre a munkásosztály a «kapitalista
mechanizmusban» szert tehet, korántsem a munkára, a munka vezetésére
képesítő szervezettség, hanem épen ellenkezőleg, – megfelelően a
munkásság aktuális osztályhelyzetének – _a munka ellen irányuló
szervezettség_. A gyárban nem ismerheti meg a munkás a termelés
organizációját, nem tanulhatja meg a termelés vezetését: munkájának
lélektelen specializálódása, merev korlátok között tartja és egyenesen
megakadályozza abban, hogy a részletmunkák bonyolult összefüggéseit
áttekinthesse. A szakszervezetek bár összefoglalják, korántsem
csökkentik az egyes korlátoltságokat, amennyiben annál szélesebb
szakadékokkal vágják szét az egyes szakmák szövevényes műszaki és
gazdasági összefüggéseit. Amire pedig a szakszervezkedés szükségkép
irányul: az a gazdasági önvédelem, mely negatív és prohibitív
szervezettséget kíván, holott az a szerep, melyet az új társadalmi rend
apostolai abban a munkásságnak szántak, pozitív, konstruktív és
didaktikus szervezettséget feltételez. Nagyon különböző természetű az
oly szervezet, amelynek célja a munkások egyéni érdekeinek megfelel,
amennyiben béremelés, munkaidő-korlátozás vagy más _kedvezmények_
kivívására szolgál – és az oly szervezet, amelynek célja az, hogy a
közösség egyetemes érdekét az egyesek hajlamaival és vagyaival szemben
is érvényesítse.
Ami pedig az általános sztrájkot illeti, annak döntő ütközetként való
elképzelése kétségkívül monumentális kép, amelynek realitása szonban
jóval kisebb, mint eszthetikai értéke, mert már pusztán létrejövetele is
nagyon kétséges. «Az általános sztrájk – így vélekedik Kautsky – abban
az értelemben, hogy valamely ország _minden_ munkása egy adott jelre
tegye le a munkát, a munkásoknak olyan egyértelműségét és
szervezettségét feltételezi, amelyet a mai társadalomban aligha lehet
valaha is elérni és amely, ha egyszer elérhető volna, olyan
ellenállhatatlanná válna, hogy az általános sztrájkra már nem is volna
szükság. Az ilyen sztrájk azonban egyetlen lendülettel nemcsak a
fennálló társadalmat tenné lehetetlenné, hanem általában minden
exisztenciát, a proletárokét még inkább, mint a kapitalistákét:
menthetetlenül össze kellene tehát omlania éppen abban a pillanatban,
amelyben elkezdené a maga forradalmi hatásának kifejtését.»[99] Kautsky
ezért a szindikalista direktakció elméletét tömören, bár kissé
udvariatlanul, ostobaságnak minősíti. Ám tegyük föl, hogy Kautskynak
nincs igaza és hogy az általános sztrájk a szükséges méretekben
létrejön. Úgy hisszük, nem kétséges, hogy az így kibontakozó óriási harc
a legrövidebb idő alatt a sztrájkoló munkásság súlyos vereségével
végződnék, minthogy a polgári államhatalom – még abban a határesetben
is, amelyben a sztrájkoló munkásság a népesség többségét tenné –
szervezett hadseregének fegyveres túlerejére támaszkodhatnék. A modern
hadi technika vívmányai mellett nem lehet kétséges, hogy megfelelően
felszerelt katonai erőnek még a legszervezettebb fegyvertelen tömeg sem
állhat ellen, akár csak órákig is. A barrikádharcok ideje elmúlt s a
géppuska és a srapnellkartács annál erősebb fegyver, mennél nagyobb
tömeg nyújt megfelelő célpontokat. Fegyvertelen nép csak akkor győzhet
le fegyveres erőt, ha ez előbb már önmagát győzte le, vagyis csak akkor,
ha magán a hadseregen lesz előbb úrrá a forradalom, ami annyit jelent,
hogy egy _győzelmes_ tömegakciónak voltaképpen csak _előzménye_ és nem
_következménye_ lehet a forradalom.
Ám hosszasabban foglalkoztunk a szindikalizmus elméletével, mint azt
annak praktikus jelentősége megkívánta volna. A par-excellence tőkés
államokban – a már érintett okoknál fogva – a szakszervezet sokkal
inkább konzervatív, mint forradalmi tényezője a munkásmozgalomnak,[100]
a gazdaságilag elmaradottabb országokban pedig a népességnek oly csekély
töredéke az ipari proletariátus, hogy annak a direkt akció révén való
győzelméről még csak álmodni sem lehet. De különben is ma már mindenki
beláthatja, hogy a jelenben és a jövőben is minden győzelmes forradalom
csakis katonai forradalom lehet.
A világháború kitöréséig nagyjában az ismertetett szektákból állott a
marxizmus tábora. «A szocialisztikus munkásmozgalomban két irányzattal
állunk szemben – mondotta egy szellemes író – a forradalmi irányzattal,
amelyet az anarchisták képviselnek, akik forradalmilag
szakszervezetteknek mondják magukat – és a szocialisták reformáló
irányzatával. Közöttük állanak, akik úgy cselekednek, mint az utóbbiak
és úgy szónokolnak, mint az előbbiek.» (Deville.)
Van azonban még egy változata a marxizmusnak, amely _bolsevizmus_ néven
ismeretes. Ennek az elméletnek középpontjában Marxnak a proletariátus
forradalmi diktaturájáról szóló homályos fejtegetései állanak.
Programmja a proletár-osztályuralom megvalósítása: nevezetesen, az
úgynevezett kisajátítók kisajátítása, vagyis a polgári osztály erőszakos
kifosztása és minden közszabadság megsemmisítése, a közvetlen és
közvetett politikai terror eszközeivel. A bolsevizmus szerint e programm
megvalósításának ideje akkor és ott érkezett el, amikor és ahol a
proletariátus a polgári társadalom védekező ellenállásat megtörni képes.
Ama reális összefüggésekkel, melyeknek szövevényébe Marx szervesen
igyekezett beilleszteni a maga képletét, a bolsevizmus semmit sem
törődik: elméletében a proletárforradalom kérdése nem függ össze többé a
gazdasági fejlődés kérdésével, hanem úgy jelenik meg, mint puszta
politikum. Ezért ezt az elméletet tudományos műszóval leghelyesebben
_politicizmusnak_ lehet nevezni.
A politicizmus kezdetei még a múlt századba nyúlnak vissza. Így
Luxemburg Róza már a kilencvenes években úgy vélekedett, hogy a
kapitalista organizáció alighanem politikai és nem gazdasági válság
következtében fog összeomlani.[101] Azonban a világháborúnak kellett
jönnie, hogy ez az elmélet végkép kialakulhasson és hatóerővé válhasson.
II. FEJEZET. Háború és forradalom.
_1. Az összeomlás pragmatikája._
A világháború társadalmi hatásai főként három iranyban mutatkoztak: 1. a
rugalmas társadalmi szerkezetek bürokratikus megmerevedésében, 2
általános elszegényedésben és 3. általános demoralizációban.
_Ad 1_. A világháború folyamán a hadviselő államok belső berendezkedése
bizonyos militáris állami szocializmus képét öltötte fel.
A hadsereg maga, mint szinte «önmagával beérő» gazdasági és
közigazgatási szervezet, mint bürokratikus hierarchikus commune: állammá
lett az államban. Itt minden készlet és minden szükséglet központi
számvetés és nyilvántartás targya lett; mindenki előre kijelölt helyén,
előre kijelölt hivatalnoki tömegmunkát végzett: a földmíves és az ács
épúgy, mint az iktató és a számvivő.
A nemzetközi forgalom csaknem teljesen megszünt, miáltal a belföldi
termelés a készletek apadása és a termelőmunka csökkenése arányában,
hatványozottan erősödő monopol helyzetbe került és a piac, a tőkés
társadalom szíve, megszünt dobogni. _Megszületett a piactalan
társadalom_!
E monopoliumok oly mértékben váltak egyre tűrhetetlenebbé, amily
mértékben fogyott – mert fogyott – a népesség vagyona. A kormányzati
beavatkozás szüksége ennélfogva csakhamar bekövetkezett. Forgalmi árak
megállapítása; készletek és szükségletek nyilvántartása; fölös készletek
hatalmi igénybevétele; a termelés ellenőrzése, sőt egyes termelési
folyamatok közvetlen vezetése: mindezek a kommunista ábrándok a sors
különös iróniája folytán, a polgári állam jóvoltából öltöttek való
életet.
A szellemi életet – amely a háborús lelki depresszió nyomásának hatása
alatt amúgy is tengődésre volt kárhoztatva, – a kormány cenzurája
ragadta torkon. A szépirodalom szerepét frontmögötti haditudósítások, a
hírlapi hírszolgálat szerepét mende-mondák vették át. A szellemiélet – a
marxisták kedvenc szólamával élve – elhalt.
A polgárok magánélete állami kezelésbe került. Mindenki, aki nem volt
katona, valami hivatalnoki minőségben, közvetlenül vagy közvetve, az
államot szolgálta. Mindenkinek élete és vagyona immár állami tulajdon
volt: zsellér lett a polgár saját énje legközvetlenebb birodalmában is.
Immár az állam szabta meg mindenkinek: mikor mit és mennyit ehetik; hány
szobában lakhatik; mikor és mennyi ideig, mennyi fűtő- és világító
eszközt hogyan használjon; mikor mehet szórakozni és mikor aludni. A
magánélet elhalt. Jobban egy Fourier is alig írthatta volna ki.
_Ad 2_. A társadalomnak el kellett szegényednie, mert a tőkék termelése
megszünt – viszont a munka produktivitása csökkent és a fogyasztás
igényei megnövekedtek.
A tőketermelés megszünt, mert a munkáskezekből harcos kezek lettek és
amazokból csak annyi maradt meg, amennyi elegendőnek látszott arra, hogy
az elsőrendű fogyasztást javakkal és a harcosokat fegyverrel lássa el.
A munka produktivitása megcsappant, mert immár minden munka – mint
láttuk – átalányban végzett hivatalnoki munka lévén, többé-kevésbbé
burkolt sabotage foglalta el a termelő munka helyét: hiszen a fixfizetés
mellett esetleges többletmunka több keresettel nem, csak több áldozattal
járhatott. A föld népe hadba vonult. A paraszt munkáját családja tovább
folytatta – természetesen csökkent intenzitás mellett, csökkenő
produktivitással – de a közép- és nagybirtok megmunkálását hadifoglyokra
vagy hivatalból kirendelt munkásosztagokra kellett bízni – nyilván a
_Kommunista kiáltvány_ szellemében. (53. old.) A hadiipari szükségletet
ellátó gyári munkát katonai szolgálattól fölmentett _nélkülözhetetlen_
és ezért egyre jobban fizetett munkás-arisztokraták végezték. A többi
munkás lövészárkot ásott és fedezéket épített, – nyilván nem a közvetlen
produktivitás tudatában. Az egész népnek «oly módon alakították ki
életét a háború esetére szóló kivételes intézkedések, hogy el kellett
veszítenie a munka éltető erejére, a kereset jogosságára, az előrelátás
szükségességére nézve minden iránypontját. Mindnyájuk szeme előtt
elveszett a munka és megélés közötti természetes összefüggés, mert
nap-nap után olyan munkát kellett látniok és végezniök, amely nem
javította senki megélhetését – és látniok, sőt tapasztalniok kellett,
hogy munka nélkül is sokáig élhet az ember, olykor rosszul, de olykor
egészen jól is.»[102]
A fogyasztás igényei megnőttek: _általában_ a népesség és a háztartások
szaporodása, a bürokratikusan gazdálkodó hadsereg tékozlása és a
hadbavonult katonák megnövekedett étvégya következtében; _különösen_ a
belföldi termeléssel szemben, a behozatal hiánya folytán. Így a nemzeti
termelés a fogyasztásnak mind kisebb részét fedezhette: a nagyobbik rész
a felhalmozott készletekre volt utalva. Természetes, hogy ily
körülmények között kincses országok egész gazdagsága köddé foszlott szét
egy-két év alatt. «Szüntessük meg a munkát egy társadalomban – így kiált
fel George – és a vagyon úgy eltünik, mint egy szökőkút sugára, ha
elzárjuk a vízfolyást.»[103]
_Ad 3_. «Háborúban töltött társadalmi élet pozitíve demoralizáló.»[104]
Herbert Spencer e tételének igazságát, amelynek érvénye mindez ideig
csak részleges lehetett, a világháború általános érvényre emelte. A mult
időkben a háború demoralizáló hatása szorosan arra a területre terjedt
ki, amelyen a kis hadseregek közvetlen tusája folyt. De a nagy
világháború minden mozdulatával az egész civilizált világot vonszolta
kolosszális keréknyomában.
A harcos erkölcsi érzületében természeses módosulások mentek végbe: az
élet és a vagyon értékeinek hátrálniok kellett a legfőbb pozitív érték,
a _Haza_, kimagasló érdekei előtt. (V. ö.: Második Rész. II. fejezet. 1.
szakasz.) Ámde a _harcos_ a legsúlyosabb és legméltóbb
kötelességteljesítés tudatában _egész férfinak_ érezhette magat. A
harctéren _eltolódtak_ – de a mögöttes országrészekben _megsemmisültek_
az erkölcsi értékek. Láttuk, hogyan szakadt meg a munka és a kereset
között a szerves összefüggés. De merültek fel más módjai a
vagyonszerzésnek. A haborús gazdasági élet számtalan alkalmat adott az
üzérkedésre. Lelkiismeretlen spekuláció és vakmerő hazárdjáték: ezek
voltak immár az egyéni boldogulás kizárólagos eszközei. A kockázat többé
nem jöhetett számba, mert a puszta élet maga sem volt már egyéb, mint
kockázat. Az időfolyamat folytonossága megszakadt: a mult oly messze
rémlett, mintha már a Léthe vize mosná elhagyott partjait. A jövő, már a
jövő perc is halálos bizonytalanság sötétjébe merült. Csak egy perc,
csak az az egy, amelyet épen éreztél, csak az volt megfogható.
Türelmetlen és vad hedonizmus kerítette hatalmába a lelkeket. Jól élni,
gyorsan, ameddig még lehet – ez lett a jelszó. Ki tudja, mit hoz a
holnap!