általában emelkedik vagy legalább is nem száll alább a megszokott
életszínvonal, mely az egyszerű viszonyoknak megfelelő egyszerű igények
kielégítését lehetővé teszi: semmi sincs távolabb a lelkektől, mint a
forradalom. Azt, akinek létminimuma biztosítva van, már pozitív egyéni
érdek fűzi a létező viszonyokhoz. Már van veszteni valója: bizonytalan
ábrándokért nem áldozza fel azt a kis bizonyosságot, amit két kezével
küzdött ki magának. «A kis ház… a kis jövedelem… tulajdonosát azonnal
számító kapitalistává változtatja át és meglepően kifejleszti érzékét a
tulajdon iránt. Mihelyt családja, tűzhelye van a munkásnak és valami kis
megtakarított pénze, amit megtartson: felfogása makacsul konzervativvé
válik.»[76] Tisztelni fogja az intézményeket, melyek most már azt is
védik, ami az övé és ragaszkodni fog a közösséghez, melyhez szorosan
fűzi annak az érzetnek tudata, hogy ő kiegészítő része a köznek, hogy
annak boldogulása az ő boldogulása és annak szégyene az ő gyalázata.[77]
És amint azokat, akiknek semmijük sincs, _egy közös_ érdek fűzi egybe: a
fennálló rend _lerombolása_: ugyanígy, azokat, akiknek van valamijük,
_egy_ közös érdek fűzi egymáshoz: a fennálló rend _megóvása_. Mihelyt a
munkás nem «nincsetlen» többé, mihelyt a létező viszonyok között
boldogulását biztosítva látja, szolidáris a vezető osztályokkal, ha a
közös érdekeket: _a birtokosok közös érdekeit_ közös veszély ellen kell
megvédeni. A munkás, amint eléri a kispolgár életszínvonalát,
felfogásban sem különbözik többé a kispolgártól. A nehéz munkával
kivívott sikerrel járó elégedettség józan megalkuvásra késztet és ha a
kicsinyes viszonyok és apró érdekek hálójában összezsugorodó értelem –
in engem Kreis verengert sich der Sinn! – bonyolultabb összefüggések
szövevényei között eligazodni nem tud: annál görcsösebben fog
ragaszkodni ahhoz, aminek reális hasznosságát felfogni és értékelni
képes. Ezért nem hiába írtóznak úgy a marxisták a «kispolgári
ideológiá»-tól. Valóban, ez a legnagyobb akadálya minden forradalmi
hisztériának.
_A gazdasági siker_ tehát _egyben a szervezkedés sikerével jár karöltve;
biztosítja a munkásság megélhetését és ezzel éket ver a munkásság és a
marxizmus forradalmi illuziói közé_. Semmi sem igazolhatja jobban ezt az
igazságot, mint az a fordulat, amely Anglia társadalmi viszonyaiban a
chartista mozgalmat követő időszakban végbement. «Abban az időben
(1850–80-ig) minden társas fejlődésnek szilárd alapja – így ír Sombart –
az a kivételes ipari helyzet, melyet Anglia magának kivív és amelynek
következménye az egész országnak óriási gazdasági föllendülése… és ebből
a munkásság részére fontos következmények származnak: a
munkapiac-viszonyoknak különösen kedvező alakulása: állandóan növekvő
munkakereslet, csekély munkanélküliség; a vállalkozó, akinek zsebébe
özönlik a nyereség, hajlandó és képes lesz arra, hogy a munkást jobban
megfizesse: bizonyos mértékben részt juttasson neki az aranyesőből.»[78]
Ugyanígy joggal írhatta a munkásmozgalom jeles magyar monográfusa, hogy
a kapitalisztikus fejlődésében még Nagybritánniát is túlszárnyaló
Egyesült-Államokban 2½, milliónál több rendszeresen szervezett munkást,
ellenben a nagy mértékben revideált marxizmusnak is csak első csiráit
találhatjuk. Sőt hogy arra az államra, amelynek fejlődése bizonyos
mértékben Marx jóslatait a kapitalizmus központosító és óriási tőkéket
felhalmozó irányzatáról a leghívebben igazolta, eddigelé viszont
olyaténképen lehetett rámutatni, hogy munkásságának akár fokozatos, akár
relatív elnyomorodásáról és forradalmi elkeseredéséről még csak szó sem
lehet. Ugyane kutató az amerikai munkásmozgalom alakulására vonatkozó
pragmatikus fejtegetések során a következőket mondja: «_A legfőbb oka
annak, hogy az amerikai munkásság teljesen beleilleszkedett a
kapitalisztikus társadalmi rendbe, az a lehetőség volt, hogy
szakszervezetei segítségével abban is kényelmes kispolgári jólétet és
családi boldogságot tudott magának biztosítani_. Sőt kétségtelen az is,
hogy a nemzeti jövedelemben való részessége és így életszínvonala a
legújabb időkig folytonosan emelkedő irányzatot követett. A hatvanas
évek óta az ipari tőke akkumulációja hallatlan méreteket öltött. Az
1900. évi cenzus szerint 983.486,500 dollár volt csak a «Manufactures»
fogalma alá eső iparágakban befektetve. _A nemzeti vagyon e rengeteg
gyarapodása megadta_ tehát _a reális lehetőségeket arra is, hogy az
ipari bérmunkásság életmódja emelkedjék._»[79] Az idézett szerző ehhez
azt fűzi hozzá, hogy Amerikának óriási szabad földje szívta fel a
munkáskínálat nagy részét. Azonban a városi lakosság lélekszáma az
Egyesült-Államokban száz év alatt (1790–1890) kereken 130,000-ről 18
millióra, vagyis több mint _százharmincszorosra_, az egész lakosság
lélekszáma ellenben ugyanez idő alatt kereken 4 millióról 62 millióra,
tehát csak körülbelül _tizenhatszorosra_ emelkedett, ami amellett szól,
hogy a szabad föld felszívó hatását alaposan ellensúlyozta az ipari
városok vonzóereje.
_2. Növekvő nyomor._
A kapitalista berendezkedés a fejlett ipari termelés függvénye. Azokban
az államokban, amelyekben a társadalmi termelés súlypontja a
mezőgazdaságra esik, a kapitalista ipar gyermekcipőkben jár: ezek az
államok gazdaságilag átmeneti állapotban vannak a feudalizmus és a
kapitalizmus életformái között. Ezek a közösségek a par excellence
kapitalista államok mellett szegényeknek nevezhetők, azért, mert a
nemzeti jövedelem úgyszólván egyetlen társadalmi osztálynak, a
földbirtokosok osztályának jut. A városokba özönlő népességet a csekély
ipari tőke még magas kivándorlási százalék mellett sem képes munkával
ellátni. Roppant ipari tartaléksereg keletkezik és nyomása a
munkabéreket állandóan a Ricardo-féle munkabértörvény színvonalán
tartja. Ezen az állapoton a munkásság szakszervezetei sem segíthetnek,
azokból az okokból, melyeket már fentebb megjelöltünk. Ezért ezek a
természetes céljaikban tehetetlen szervezetek voltaképen politikai,
agitatorius célokat szolgálnak: az osztályellentétek kiélezését és a
forradalmi osztályharc szervezését. Az egyezkedés józan és békés
eszközei helyett állandóan a _sztrájk_ kétélű fegyverét forgatják a
társadalom feje fölött.
Természetes, hogy ilyen körülmények között a munkásság nyomorult,
züllött, lázongó kedélyű és telítve van forradalmi illuziókkal.
Állandóan fenyegető zúgására az uralkodó osztályok úgy felelnek, ahogy
tudnak: a proletáriátust nem bocsátják be «az alkotmány sáncaiba» és
fegyveres erejükre támaszkodva, jól szervezett, drákói szellemű
közigazgatással tartják kordában. Az ilyen társadalom nyugalma sohasem
teljes, de védelme biztosítva van.
Ha már most politikai vagy gazdasági katasztrófák vagy csak kedvezőtlen
viszonyok következtében is, az ily társadalom gyöngén halmozott
gazdagsága megsemmisül vagy akár csak fokozatosan csökken: csakhamar
meginog az organizáció. A modern centralizált nemzeti állam materiális
támasza a tőke, morális támasza a hivatalnok-középosztály. Azonban ott,
ahol az államfenntartó tőke meginog, csődbe jut a hivatalnok
középosztály is, amely viszont az állam jövedelméből tartatik fenn. Ama
civilizáció ellen, melyhez a legerősebb lelki kötelékek fűzik,
fellázadni sohasem fog, de védelmére már nem áldozza fel magát
föltétlenül, ha nem érzi többé a közösség fenntartó támogatását. Ezzel
már tehát a társas organizáció két nagy pillére ki van döntve.
Természetes, hogy a tőkék válsága a munkásság helyzetét ismét csak
rontani fogja az iparcikkek és ezzel együtt az élelmiszerek árainak
párhuzamos növekedése révén, mely minden esetleges kierőszakolt
munkabéremelést híven nyomon követ. (Ha a nemzetközi forgalomban bármely
okból beállott gátolódás a nemzetközi versenyt kizárja vagy csak
csökkenti is, a helyzet természetesen még sokkal súlyosabb.) A lét és
nem lét mesgyéjén, az elkeseredés termékeny talajában vadul búrjánzik
fel az agitáció és a helyzet reménytelensége a legveszedelmesebb
tömegpszichózist hozza létre.
Nyugodt időkben, a hétköznapok kicsinyes gondjai között, amikor mindenki
tisztán látja egyéni érdekeit és többé-kevésbbé megtalálhatja az utat,
mely közeli céljai felé vihet: az egyesek élete csupa zárt mikrokozmosz.
Tömeghatás ily időkben csak akkor keletkezik, ha a sajtó együttes,
célzatos nyomása alatt valamely kérdésben úgynevezett _közvélemény_
alakul ki vagy ha az egyesek valamely alkalomból fizikai tömegekbe
tömörülnek. Másként van ez nehéz, kritikus időkben, amikor a közösség
általános válsága minden egyes lélekben otthagyja a maga tükröződését és
amikor az egyesek apró életérdekeikkel kátyuba kerülnek. Ilyenkor a
tehetetlenség rémülete az összesek lelkében ugyanazt a lázas
lelkiállapotot hozza létre: «pszichikai tömegek» (Le Bon) keletkeznek,
melyeknek hangulata époly ösztönösen vulkanikus, mintha valóban testileg
is egyetlen tömegegységben volnának együtt.
E tömegpszichózis egyre fenyegetőbb formákat ölt és gyengeségük
tudatában mindegyre nő az uralkodó osztályok rémülete. «A bourgeoisie
fél – írja egyhelyt Garofalo. Határozatlanul kapkod és engedmények árán
remél menekülni, feledve, hogy ez a legesztelenebb politika és a
határozatlanság, a megalkuvás, a vágy mindenkit kielégíteni: mind oly
jellemhiba, amit a világ – örökké igazságtalanul – mindig könyörtelen
büntetéssel torolt meg, jobban, mint valódi bűnöket.»[80] _Lassalle_
hasonló reflexiókat fűz a 48-iki német forradalom eseményeihez: «A
rendőrség hatalma megszünt, a nép elözönlötte az utcákat és tereket… A
bourgeoisie… azt a félelmet, mely akkor megreszkettette, még ma sem
felejtette el és ez a félelem teszi még ma is alkalmatlanná arra, hogy
politikai harcokban megállja a helyét.»[81] A társas organizáció ekkor
már csak erőtlen formák szövevénye, mert nem tölti meg többé pozitív
tartalommal az életerőnek eleven öntudata. _Megbomlik a fegyelem, mert
annak az ereje a parancsolás szilárdságán múlik._ És mikor a fegyelem
bomlása sárbarántja a közösség fenntartó tekintélyeit – aki nem tud
parancsolni, annak nincs tekintélye és fegyelem csak ott van, ahol
valamely tekintélynek engedelmeskednek – ugyanekkor megy végbe az a
leírt folyamat, mely pszichikai tömegeket hoz létre. Már pedig a tömeg a
gyönge tekintéllyel szemben mindig vérszemet kap[82] és csakhamar
megindul a végső támadás a polgári társadalom roskadozó erődjei ellen…
Az utóbb vázolt folyamat mellett valóban pontosan bekövetkezik a jósolt
«Verelendung» és ezért ily viszonyok közt a proletároknak valóban «nincs
mit veszteniök». Ám «nyerhetnek-e egy egész világot?»
Fentebb már egyhelyt kimutattuk, hogy Marx és Engels a kapitalizmus
összeomlását attól várták, hogy a «termelő erők _feszereje_ széttépi
azokat a kötelékeket, melyekkel a tőkés termelőmód leszorítja», mert a
«polgári viszonyok nem eléggé tágak a maguk termelte _gazdagság_
befogadására.» _Szabó Ervin_ szerint «a szocializmus csak akkor
valósítható meg, ha a munka produktivitása oly fokot ért el, amely
fölöslegessé teszi a kemény munkakényszert és ha az üzemek oly formákat
öltöttek, amelyek megfelelnek a szocializált termelési processzusnak. Az
ipari bourgeoisie feladata, hogy a termelés ezt a fokot elérje. _A
szocializmus útja a bourgeois régime-en visz keresztül._ Ezért azt kell
mondani: _ha nincs kapitalizmus, nincs szocializmus._»[83] _Lenin_
hasonlóképen nyilatkozik: «A szocializmus a tömegek tudatos előhaladását
kívánja a kapitalizmushoz viszonyítva magasabb munkaproduktivitás felé
és pedig _a kapitalizmus eredményei alapján_.»[84] Ezért írta az öreg
_Engels_, hogy «csak a termelési erők fejlődésének egy bizonyos – sőt a
mi viszonyainkhoz képest igen magas – fokán lesz lehetséges a termelést
oly mértékben fokozni, hogy az osztálykülönbségek eltörlése valódi
haladást fog jelenteni, hogy valóban tartós lesz, anélkül, hogy a
társadalmi termelés megakadását vagy hanyatlását vonná maga után.»[85]
Ezekhez a szavakhoz alig kell valamit hozzátennünk. Ott, ahol
kapitalizmus nem volt vagy alig volt és ezért nem lehettek _eredményei_;
ahol a csekély tőkehalmazat áldatlan viszonyok között morzsolódott fel
és ezért nincs is semmi _feszereje_; ahol a néhány elszórt nagyüzem
korántsem hozhatta létre «a formákat, melyek megfelelnek a szocializált
termelési processzusnak»; ahol a társadalom végzetesen élére állított
létproblémája nagyon is szükségessé teszi «a kemény munkakényszert»: ott
– teljesen eltekintve a lelki akadályoktól, melyeket más összefüggésben
soroltunk fel, pusztán a tárgyi feltételek teljes hiánya folytán is –
álmodni sem lehet szocializmusról, mert ily körülmények között gazdagság
és jólét helyett csak nyomort és éhséget lehetne «szocializálni.» Ily
körülmények között az «osztályellentétek eltörlése» valóban csak «a
termelés megakadását vagy hanyatlását» és ezzel újabb konvulziókat vonna
maga után. Magasabb integráció helyett dezintegráció, észszerűbb
organizáció helyett dezorganizáció, gondosan összehangolt funkcionális
társasélet helyett anarchia volna ily viszonyok között a
proletárforradalom következménye és az őskommunizmus helyett csak az
ősbarbárság térne vissza…
*
A marxizmus tudományos jóslata tehát semmi körülmények között sem
állhatja meg helyét. A kapitalizmus történeti tendenciái nem hordhatnak
méhükben oly proletár forradalmat, melyből a kollektív termelésen
alapuló piactalan társadalmi rend sarjadhatna ki, mert e folyamatnak oly
_lelki, gazdasági és hatalmi_ feltételei vannak, melyek egymásnak
kölcsönösen ellentmondanak. Nevezetesen:
1. A forradalomnak _általában_ és a proletariátus forradalmának
_különösen_ oly _lelki_ feltételei vannak, melyek a piactalan társadalmi
rend megvalósítását és általában minden intézményes _rend_ fenntartását
eleve lehetetlenné teszik.
2. «A szocializmus – mondja Kautsky – vagyis az általános jólét, a
modern kulturán belül, csak a termelő erők hatalmas kifejtésével válik
lehetővé, ami a kapitalizmussal jár, azzal az óriási gazdagsággal,
amelyet megteremt.»[86] Ám a szocializmust állítólag megteremtő
proletárforradalom _lelki és hatalmi feltételeit_ csakis a kapitalizmus
_gazdasági összeomlása_ és ezzel _minden gazdagság szétfoszlása_
hozhatja létre.[87]
HARMADIK RÉSZ. AZ ÉLET.
I. FEJEZET. A neomarxizmus «ideológiái».
_1. Az opportunizmus álarcai: realizmus és szimbolizmus._
Kimutattuk, hogy a társadalmi fejlődés eredeti, Marx-féle képletében
egymásnak ellentmondó feltevések vannak, miért is annak megvalósulása
eleve lehetetlen. A való élet tapasztalatai ezzel egybevágnak.
Mindezideig nem volt oly pillanat, melyben a fejlődés a Marx-féle
feltevések keretei között mozgott volna. Ennek megfelelően a marxizmus
elméletei a fejlődés valóságos átmetszeteihez képest, különbözőképen
módosultak: azaz valóban a szó marxisztikus értelmében vett
ideológiáknak bizonyultak, melyek a munkásmozgalom gyakorlati
követelményeiből merítették érveiket.
Láttuk, hogy Marx a maga eredeti formuláját a tőkék növekvő
koncentrációjának és a munkásság növekvő elnyomorodásának két pillérére
építette fel. Az élet rohanó árja kiméletlenül kidöntötte mind e két
pillért. Egyfelől a fejlődés folyamán nemhogy fogyott volna, hanem
egyenesen növekedett a kistőkék és középtőkék száma, ami másfelől
viszont éppen azt jelenti, hogy a munkásság növekvő elnyomorodás helyett
mindinkább javítja helyzetét, mert hiszen az új kistőkések épen a
munkásság soraiból kerülnek ki. A munkásság társadalmi mozgalma mégis
egyre növekvő arányokat öltött és pedig épen a Marx-féle tendenciák
ilyen sugártörése következtében. Mert amily mértékben erősödtek
anyagilag a munkásság egyes rétegei, ugyanoly mértékben erősödtek
szellemileg és erkölcsileg is: következőleg immár öntudatos gazdasági és
politikai szervezkedésük révén, a közélet pozitiv erőtényezőivé váltak.
Az így megizmosodott munkásságnak immár reális közvetlen céljai
lehettek, jól láthatta, hogy a polgári társadalom aktuális viszonyai
között erőteljes szervezkedéssel mit érhet el: természetes tehát, hogy
ezeket az eredményeket el is akarta érni és többé nem adhatta át magát
utópikus ábrándoknak. A marxizmus eredeti elveit tehát módosítani
kellett, mert a munkásság vitális érdekei a változott viszonyok között
azt kívánták, hogy az uralkodó osztályoktól mennél több _engedményt_
csikarjon ki és ezáltal egyre javítva helyzetét, a polgári társadalom
keretei között elérhető legkedvezőbb viszonyok közé juthasson: tehát
fokozatosan eltörülje a polgári társadalomnak azt a benső
ellentmondását, melyet a nemzeti jövedelem aránytalan eloszlása fejez
ki. Marx ellenben épen ennek az ellentmondásnak fokozásától várta a
forradalmat és ezzel a megváltást; ezért az ő szellemében hibás és
megvetendő «kispolgári politika» lett volna az osztályellentéteket
tompító és eltörlő fokozatos haladásra törekedni. A marxistáknak
ennélfogva csak két útjuk lehetett: megtagadni vagy megreformálni a
marxizmust.
Az első alternativát valósította meg az a mozgalom, amely
_revizionizmus_ néven ismeretes és mely abból a belátásból indulva ki,
hogy a statisztika számai semmit sem akarnak tudni a Marx-féle
«tendenciák» megvalósulásáról, az alapelvek revizióján át a taktika
reviziójához fogott. «Mindinkább nyilvánvaló – írta zászlóbontó művében
e mozgalom vezére – hogy számolnunk kell a jelenlegi társadalmi rend
hosszabb élettartamával, és nagyobb ruganyosságával, azért ennek
megfelelően kell harci taktikánkat megállapítani.»[88] Az osztályhatárok
és osztályellentétek korántsem oly élesek, mint azt a marxizmus
feltüntetni igyekszik: a valóságban az osztályok egymásba folynak és az
ellentétek állandóan enyhülnek, mert a munkásosztály nem a züllés, hanem
az emelkedés útján halad. Ezért nem forradalomra, hanem reális életcélok
megvalósítására kell törekednie a munkásmozgalomnak: következőleg _maga
a mozgalom a fontos és nem úgynevezett végcélja_. A helyes taktika az
adott viszonyok között elérhető legnagyobb eredményre törekszik: útja
_kompromisszumokon_ visz át. Politikai tekintetben progressziv
önkormányzati demokráciára és jó munkásvédő törvényhozásra kell
törekedni.
Bár _Bernstein_ ezek szerint a valóságban tökéletesen elrugaszkodott
mesterének, Marxnak, dogmáitól, mint aktiv munkásvezér nem mondhatott le
azokról az agitatórius erőkről, melyeket a szocialista paradicsom
utópiája adott a munkásmozgalomnak. Bernstein ezért minden eretneksége
mellett is meglepő módon odakonkludál, hogy Marx jóslata mégis be fog
következni, ha nem is gazdasági összeomlás, hanem a fejlődő és erősödő
munkásság belátásának és céltudatos cselekvésének folyományaként.
Megmentvén így a veszett fejsze nyelét, Bernstein bizonyára abban a
hitben ringatta magát, hogy felfogásának feltétlenül diadalt kell
aratnia a szociáldemokrata pártban, amelyet az események dinamikája
minden elmélet nélkül is szükségkép arra az útra terelt, amelyet
Bernstein felfogása mint egyedül helyeset, elméletileg iparkodott
igazolni.
A párt azonban nem követhette Bernsteint, ha nem akart lemondani az
úgynevezett «tudományos szocializmus» prestizséről, amely – mint a
vezérek nyilván átlátták – a közfelfogás adott evolucionisztikus
irányzata mellett a marxizmus térfoglalásának kétségkívül egyik
legerősebb biztosítéka kellett, hogy legyen. Mert tagadhatatlanul
helyesen látott _Oppenheimer_, mikor rámutatott arra, hogy Bernstein
felfogása révén az úgynevezett «tudomány» szerencsésen visszafejlődött
utópiává.[89] A pártnak tehát oly elméletre volt szüksége, mely az
állítólag tudományos biztonsággal bekövetkezendő, megváltó forradalom
délibábjának épségben tartása mellett igazolja a megalkuvás taktikáját,
melyet az élet realitásai szükségszerűen írtak elő. Rá kellett tehát
térni a másik útra: megreformálni a marxizmust. E feladatra _Karl
Kautsky_ vállalkozott, aki Bernsteinnel hosszú időn át vívott
elkeseredett polémiákban rakta le alapjait elméletének, melyet a
következőkben foglalhatunk össze:
Nem áll helyt az az állítás, hogy a kapitalizmus útjának tendenciái nem
követik Marx horoszkopját. A koncentráció ténye változatlanul fennáll
mind az iparban, mind a mezőgazdaságban, ami pedig a «Verelendung»
kérdését illeti, annak sorsa voltaképpen a _nyomor_ szó értelmezésétől
függ. Ők – t. i. a marxisták – a proletariátus felszabadulását nem
növekvő nyomorától, hanem növekvő erejétől várják és ezért úgy vélik,
hogy a kérdésnek a szokásos módon való hánytorgatása voltakép
értelmetlen. A valóságban e kérdés a növekvő kizsákmányolás kérdése. Már
pedig a kizsákmányolás növekedése statisztikai tény, melyet például az
angol ipari statisztika is igazol, amelyből kitünik, hogy a nem bérekből
származó nemzeti jövedelem gyorsabban növekszik, mint a munkabér (ezt
Kautsky egy kissé célzatos árnyalással úgy fejezi ki, hogy a munkabérek
mind kisebb részét teszik a nemzeti jövedelemnek).[90] Ami végül a
forradalom tényét illeti, az nem áll ellentétben a fejlődés organikus
folyamatával. A marxizmus elméletében a forradalom nem erőszakos
felforgatást jelent. A marxizmus forradalomról akkor beszél, ha valamely
osztály, amely addig gazdaságilag és politikailag elnyomott volt,
meghódítván a politikai hatalmat, a saját érdekében azt szükségszerűen
arra használja, hogy az egész jogi és politikai felső építményt
többé-kevésbé gyorsan átalakítsa. Ha tehát a munkásság, amely gazdasági
és politikai szervezetei révén a közéletnek egyre jelentékenyebb
erőtényezőjévé válik, ezen az úton esetleg tökéletesen legális formák
között jut is az államhatalom birtokába és ezzel a hatalommal a
jellemzett módon él: a társadalom életében ezáltal beálló változás
_forradalom_ következménye.
Nem nehéz átlátni, hogy Kautsky elmélete a Bernsteinétől egy lényeges
pontban sem különbözik. Az orthodoxia látszatát eléggé átlátszó
rabulisztikával kelti fel. Hogy a vitatott pontokat sorra vegyük, lássuk
mindenekelőtt az úgynevezett koncentráció problémáját. Kautsky nevet
azon az antimarxista érvelésen, amely a koncentráció tendenciáját a még
nagy számban meglevő, sőt szaporodó kisüzemekre való hivatkozással,
tagadja. «A szocializmusra való érettség – úgymond – nem _a még fennálló
kisüzemek_, hanem _a már fennálló nagyüzemek_ szerint alakul.»[91] és
diadalmasan hivatkozik a statisztikára, mely _a nagyüzemek számának
növekedésére_ mutat. Ám az úgynevezett koncentráció korántsem jelenti a
nagyüzemek számának növekedését, ellenben igenis kell, hogy jelentse a
kisüzemek számának csökkenését, mert a szocializálás gazdasági és
hatalmi lehetőségei nagyrészben épen azon múlnak, hogy a kisüzem
tulajdonosa, a kispolgár, eltünik-e a társadalom életéből. Ezért a
nagyüzemek statisztikája semmi tájékoztatást nem nyújthat a tőkék
koncentrációjának kérdésében, amely egyébként többnyire a nagyüzemek
intenziv és nem extenziv gyarapodását, tehát számuknak inkább
csökkenését, mint növekedését vonja maga után, mint arra Kautsky ép
idézett munkájában maga is ismételten rámutat. Kautsky fenti szavai
tehát csak a kérdés elködösítésére jók.[92]