a társas élet ezt ép oly kevéssé tűri, mint amazt. «Ha a nemzetek…
ösztönszerűleg hierarchikus, vagyis arisztokratikus módon szervezkednek;
ha főnökeik és alárendeltjeik, ha hatalmasaik és alsóbbrendűeik vannak,
ez azért van így, mert ennek így kell lennie a csatatéren és mert
mindenik nemzet érzi, hogy csatatér. Ha mindenik nemzet érzi, hogy
csatatér, ez azért van így, mert más nemzetek is vannak és mert
mindegyik érzi és tudja, hogy más nemzetek is vannak.»[60] És nemcsak
ezért! Mert ha csak egy nemzet volna is, akkor is így kellene
szervezkednie, mert az ember háborúban van örökké embertársaival és
környezetével. A létért való küzdelemben az embernek nélkülözhetetlen
fegyvere a társas szervezettség, amely csak egyesek fölé, mások
alárendelése által valósítható meg. A parancsolás és engedelmesség
szüksége nem engedi meg a teljes egyenlőséget. A föltétlen egyenlőségre
való törekvés tehát a szükséges szervezettség e szükséges rendjét
aláássa és ezért az egyenlőség való értelmében – melyben azt jelenti,
hogy senkinek se legyen több szabadsága, mint másnak – bár a
szabadságnak épen ellentmond, ép oly romboló, mint ez. – Marad a
testvériség. Magában véve a «testvériség» az elvont emberszeretet
szimboluma. A szeretet konstruktív erő, de csak akkor, ha konkrét
tartalma van. Konkrét közösségeket – családot, hazát – lehet szeretni,
de az emberiség nem konkrét közösség, mert egységét szervezetlensége
folytán a tapasztalati átlagember felfogni nem képes. Ezért a nemzetközi
testvériség eszméje is a való életben mindig romboló szerepet játszott:
az «emberiség» inkonkrét egységeért a konkrét társas egységek gyűlöletét
hirdette. A szeretet az egység felé tör, mert csak úgy lehet teljes, ha
osztatlan maradhat. Család és nemzet szeretete nem ellentétes, mert ezek
a közösségek egymást kiegészítik: a család a társas élet mai állapotában
csak valamely nemzeten belül boldogulhat, a nemzet fenntartó egysége
viszont a család. A hadbavonuló katona családjára és hazájára gondol: de
az «emberiség»-re nem gondolhat, mert akkor ellenségét is szeretnie
kellene, holott azt családja és hazája miatt gyűlölni kénytelen. Majd,
ha valamikor sikerülni fog a nemzeteket – egységi különállásuk megóvása
mellett, mint azt már Kant is gondolta – magasabb organizációkba
összefoglalni: akkor már a «testvériség» eszméjének is valóságos
konstruktív értéke lesz. De ily fejlődést puszta emberszeretet nem
hozhat létre, csak a konkrét közösségek egybehangzó érdeke. Ezért a
protestantizmus fölül nem múlható konstruktív jelentősége is abban
rejlik, hogy a római egyház nemzetközi és aszketikus tendenciáival
nemzeti és patriarchális szervezetet állítván szembe, egyesíteni tudta
az Isten, a haza és a család szeretetét, – egyben megmentve a keresztyén
világot a nagy ellentmondástól, amely a nemzeti eszme erősödése folytán
fenyegette.
Szabadság, egyenlőség és testvériség tehát a maguk nyers értelmében
romboló szenvedélyek jelmezei. Ahhoz, hogy alkotó erőkké legyenek,
mindeniket «magasabb értékek alá kell rendelnünk, mert ellenkező esetben
forradalmi fejetlenség lesz az eredmény.»[61] Aminthogy csakugyan úgy
lettek ezek az eszmék a modern civilizáció támaszaivá, hogy a nemzeti
gondolatnak rendeltettek alá és pozitív tartalommal ez utóbbi töltötte
meg azokat.
_2. Ábránd és valóság._
A forradalom tehát bomlási folyamat: a szenvedélyek, amelyekből fakad; a
kétely és a tagadás, amely előtte jár, az eszmék, amelyeket létrehoz,
mindmegannyi bomlási termék. Ezért magából a forradalomból semmiféle
alkotás nem következik, már pedig azt a marxisták is elismerik, hogy a
proletárforradalomnak építenie is kell: felépítenie egy új állami
rendet, melynek mindenbe beleavatkozó diktatorius formája még a régi
államnál is alaposabb szervezetet kíván.[62]
Ezt a szilárd államszervezetet a proletárforradalom három okból nem
képes létrehozni. Ezek a következők:
Az első ok az, hogy a forradalom legelső feltétele a társas fegyelem
szétbomlása – viszont egy szilárd államszervezet felépítésének legelső
feltétele a legszigorúbb társas fegyelem. Fentebb mondottuk, hogy a
szervezett társas élet az abban szervezett egyénektől áldozatokat
követel, nevezetesen egyéni érdekeiknek a közösségi érdek alá
rendelését. Ez azt jelenti, hogy a társas élet az ösztönélet erőteljes
megszorítását kívánja: ez a megszorítás a társas fegyelem. A társas
életben az egyén vágyai fölött a közösség érdekeit képviselő
_tekintélyek_ uralkodnak, amelyek az egyeseknek útját _kötelességek_
formájában írják elő. Ezért mondottuk, hogy a fegyelem a tekintélyek
szövevényének vetülete. A társas tekintélyeket a természetes kiválasztás
tartja fönn és erősíti meg: azok tehát a társas közösség vezető
érdekeivel összhangban vannak és így a közösséget alkotó egyesek számára
is általában hasznosak. Ez a hasznosságuk a fegyelem öntudatlan támasza.
Vannak azonban a társas életnek kritikus időszakai, amikor a közösség
érdekei és az egyén érdekei között látszólag megbomlik az összhang, mert
a közösség érdekeinek szolgálata az egyéntől teljes önfeláldozást
követel. Ezek azok a pillanatok, amelyekben a társas élet tekintélye az
egyén tudatában mint fegyelem felszínre kerül. A fegyelem ily tudatra
jutását az értelem elemző munkája követi, válasz kerestetik e kérdésre:
_miért?_ Az értelem azonban csak egy szankciót ismer és ez a hasznosság:
ezért fellázad minden föltétlen inperativusz ellen és a fegyelem –
megfosztva a hasznosság támaszától – előtte oktalannak és elvetendőnek
tűnik fel. Ha a nyers értelem e lázadása elég erős arra, hogy a fegyelem
láncait szétbontsa: kész a forradalom. A forradalom azonban a tekintély
és a tekintélyen alapuló fegyelem negációja lévén, a fegyelmet más
formában és más tekintélyek védelme alatt sem állíthatja helyre. Hiszen
a forradalom csak úgy tarthatja fönn magát, ha a tagadást folyton
megújítja: mihelyt tekintélyeket iparkodik felállítani, azonnal elbukik
a régi tekintélyekkel szemben, amelyek nemzedékről-nemzedékre rakodván
le és szilárdulván meg a lelkekben, föltétlenül erősebbek azoknál az
áltekintélyeknél, melyeket a forradalom proklamál. A forradalom csak
addig erős, amíg a régi világ minden _igenjére nemmel_ válaszol; mihelyt
maga is az igenlés terére lép, nem teheti ezt anélkül, hogy az eltiport
«igenek» egész szövevényét újból talpra ne állítsa a társas tudatban.
Talán egy példa meg fogja világítani a mondottak igazságát. A magyar
kommunista uralom egyik legelső intézkedése volt annak idején, hogy a
szervezett proletárok részére kedvezményes olcsó színházjegyek kiadását
rendelte el. A proletárok e kedvezményes jegyeket jóval magasabb árakon
tovább adták úgynevezett «bourgeois»-nak. Mikor ez az eljárás már
rendszeressé lett, a közoktatásügyek egyik népbiztosa rendeletet adott
ki, melyben az ilyen cselekményeket a «proletárbecsületbe» ütközőknek
nyilvánította. A becsület azonban erkölcsi eszmény és tudjuk a
Kommunista Kiáltványból, hogy az erkölcs «polgári előítélet.» Hiába
írták hozzá a becsület szóhoz a proletárt, nem lehet azt leírni anélkül,
hogy az asszociáció következetességével föl ne elevenedjék a tudatban
mindaz, amit a múlt e szóhoz fűzött. Az erőszakos eltulajdonításra
épített állami rend tehát ellenmondásba kerül önmagával, amint a
becsület fogalmát föleleveníti, mert ez utóbbit eltéphetetlen
atavisztikus kötelékek fűzik a magántulajdon intézményéhez.
A második ok, amely a Marx által feltételezett proletár államszervezet
kialakulását megakadályozza, magának a Marx-féle proletáriátusnak lelki
alkatában rejlik. E proletáriátus a társadalom legalsó rétege, mely
lassan-lassan a hozzá lesülyedt rétegeket is mind magába szívta; melyet
a «nyomor, munkagyötrődés, rabszolgaság, tudatlanság, elállatiasodás,
erkölcsi sülyedés összegyülemlése» kétségtelenül alkalmassá tehet arra,
hogy a létező építményt szétrombolja, de egyúttal _csak_ alkalmatlanná
arra, hogy bármit is felépítsen és fenntartson.
Mi lehet az ily nyers tömegek szerepe a társaséletben? Gustave Le Bon, a
tömegek lélektanának legalaposabb ismerője, a következőket írja: «A
történet azt tanítja, hogy abban a pillanatban, amint a civilizációt
fenntartó erkölcsi erők elvesztették uralmukat, a végső rombolást a
tudattalan és brutális tömegek végzik, kiket méltán neveznek
barbároknak. A művelődést eddig egy kicsiny szellemi arisztokrácia
teremtette és vezette és sohasem a tömegek. _A tömegeknek csak a
rombolásra van erejök._ Uralmuk mindig a barbárság korát mutatja…
Hatalmuk csupán romboló lévén, működésüket a mikrobákéhoz lehetne
hasonlítani, melyek előmozdítják az elgyengült vagy megholt testnek
felbomlását».[63] Henry George, akit bizonyos értelemben szocialistának
lehet nevezni és aki a sínylődő tömegek iránt kétségkívül mély és meleg
rokonérzéssel viseltetik, főművének egy helyén így ír: «A közhatalmat
azok kezébe adni, kiket a szegénység elkeserített és lealázott, annyi,
mint a rókák farkára égő fáklyát kötni és azokat érett búza közé
szabadítani».[64]
A szegénységtől kínzott ember közvetlen szükségleteinek rabja, mert
azokat sem tudván megfelelően kielégíteni: reája nézve a távolabbi
javaknak nincs, nem is lehet értékük. Ezért csak a szervezett társadalom
kényszerítő ereje fékezi meg ösztöneit és mihelyt annak hatalmát nem
érzi, azonnal enged ezeknek. Erre módja nyílik, ha _tömeggé_ verődik
össze. Ugyanis a tömegben levő egyént legyőzhetetlen hatalom érzete
szállja meg és ennek következtében enged ösztöneinek, melyeket
egymagában korlátozott volna. Az ösztönök korlátozásáról annál kevésbbé
lehet szó, mert a tömeg anonim, következőleg felelősségtelen és benne
teljesen elenyészik az egyén felelősségérzete.[65] A forradalom tehát a
tömegek diadala lévén, egyben az ösztönök diadala. Már pedig, úgy
hisszük, nem kell bizonyítani, hogy a szabadon eresztett ösztönöknek
csakis destruktiv erejük lehet és ösztönökre nem lehet építeni semmiféle
társadalmi _rendet_, még akkor sem, ha e társadalmi organizáció
kimondott célja csupán az ösztönök kielégítése, mint éppen a
kollektivizmus esetében.
Foglaljuk össze az utóbb mondottakat. Ezek szerint _a forradalomba
szédült, elnyomorodott és lealjasodott tömegek nem képesek arra, hogy
építő munkát végezzenek_. Nos, megállapíthatjuk, hogy e tétel
igazságával a marxizmus «tudósai» tökéletesen tisztában vannak. Így
_Engels_ az athéni állam kifejlődésével és pusztulásával kapcsolatos
fejtegetések során a következőket írja: «A kereskedelem és ipar
fejlődésével a vagyonoknak kevés kézben való akkumulációja és
koncentrációja következett be; ezzel egyben a szabad polgárok tömegének
elszegényedése, akiknek csak az a választásuk lehetett: vagy saját
kézműves-munkájukkal a rabszolga-munkának konkurrenciát csinálni… vagy
elzülleni (verlumpen). Az adott viszonyok között _az utóbbit
választották és minthogy ők voltak a népesség zöme, ezzel az egész
athéni államot tönkretették_».[66]
Engels tehát tisztában volt azzal, hogy a népesség zömének
lerongyolódása csak dezintegrációt idézhet elő: vajjon miért várta
tehát, hogy a kapitalista társadalom állítólag hasonló fejlődése
magasabb integrációt hozzon létre? _Kautskynál_, aki Engels halála óta
Marx földi helytartójaként szerepel, ez a belátás már a formula
módosítására vitt: «Mi szocialisták valamennyien egyetértünk abban, hogy
a munkásosztály szervezkedése és az államhatalom beavatkozása már a mai
társadalomban is korlátozhatja a nyomort; egyetértünk végül abban is,
hogy _a proletárság felszabadítását nem növekvő elzüllésétől, hanem
növekvő erejétől várjuk_». Ugyanebben a munkában máshelyt azt fejtegeti,
hogy a proletárság «erkölcsi és szellemi felemelkedése» már alaptalanná
teszi azt a még nemrég alapos félelmet, hogy a «győztes proletárság a
népvándorlás vandáljai gyanánt fog pusztítani kultúránkban és a barbár
aszketizmus birodalmát fogja romok halmazára felépíteni».[67] Már most
ez az _erkölcsi és szellemi felemelkedés_ nagyon kevéssé egyeztethető
össze a tudatlansággal, elállatiasodással és erkölcsi sülyedéssel.
Kautsky tehát ebben már eretnek és még nyiltabban eltávolodik az
orthodox marxizmus alapfelfogásától «A proletárság diktatúrája» című
röpiratában, ahol többek között így ír: «A proletárságnak nemcsak hogy
érdeke kell, hogy legyen a szocializmus, nemcsak az anyagi feltételeknek
kell meglenniök és erejének, hogy ezeket hatalmába kerítse, hanem
_képesnek_ is kell lennie arra, hogy megtartsa és helyesen alkalmazza.
Csak akkor lehet megvalósítani a szocializmust, mint a termelés tartós
módszerét. A _viszonyok_ érettsége, az ipari fejlettség szükséges volta
mellett tehát meg kell lennie a _proletárság érettségének_ is, hogy a
szocializmus lehetséges legyen». Alább pedig, a multra vonatkozó
megjegyzések kapcsán szószerint ezt mondja: «_A nyomorúság_, úgy
látszott, _mindenkorra képtelenné teszi a proletárságot arra, hogy
önmagát felszabadítsa_».[68] Nem lehet tagadni, hogy e sorok oly
felfogásra mutatnak, mely például Le Bon és Henry George fentidézett
sorainak teljesen megfelel. Kautsky mindazonáltal marxistának vallja
magát és azt állítja, hogy a Marx–Engels-elmélet a kapitalizmus
összeomlását a proletárok _számának_ növekedése mellett, _érettségük_ és
_hatalmuk_ növekedésétől várja. Helyes ezzel szemben Bernstein
ellenvetése, hogy az a kérdés, vajjon Marxnak az összeomlásról szóló
tételében a proletariátus növekvő száma, egyesülése és iskolázottsága
ugyanazt jelenti-e, mint annak növekvő _érettsége_ és _hatalma_, azon
múlik, hogy ezek az utóbbi fogalmak miként egyeztethetők össze
ugyanennek a proletariátusnak növekvő _elfajulásával_ és
_rabszolgaságával_. Bernstein úgy vélekedik, hogy ilyen feltételezésnél
növekvő szám, egyesülés és iskolázás, valamint növekvő érettség és
hatalom között még nagy különbség van: ugyanaz a különbség, mint
időleges győzelem és tartós uralom között.[69] Ahogyan Kautsky belátta,
hogy a tömegek növekvő elfajulását hirdetni szerencsétlen formula, mely
a Marx-féle jóslatot kátyuba viszi, ugyanígy belátta ezt egy másik
Marx-apostol, _Franz Mehring_ is, aki ezért Kautskyn is túlmenve, egy
helyt egyenesen azt állítja, hogy Marx és Engels mindig tagadták a
munkástömegek rohamos elrongyolódását, sőt bebizonyították, hogy az sem
örök természettörvény, hanem történeti jelenség, amelyet meg lehet
szüntetni és meg is szünik majd ugyanazon kapitalisztikus termelési mód
hatásai folytán, amely felidézte.[70] Persze Mehring itt egy kis
reservatio mentalis-szal él, mert nyilván arra céloz, hogy Marx szerint
a kapitalizmus maga hozza létre a szocializmust, amely azután véget vet
a tömegek elrongyolódásának. Ugyanígy azt is állíthatná valaki, hogy
fáradtság nem létezik, mert a fáradtság álmot hoz létre, az álom pedig
megszünteti a fáradtságot. Hiszen fentebb Marx és Engels saját szavaival
mutattuk ki, hogy náluk a «Verelendung» épen egyik főpillére annak a
fejlődésnek, amely azután a «Verelendung»-ot megszünteti. (Ez a negáció
negációja!) Ezért a marxista elmélkedők ilyen szofizmái csak azt
bizonyíthatják, hogy a jóslat hamisságát ők maguk is érzik, de a Mester
csalatkozhatatlanságába vetett hitet mindenáron fenn akarják tartani.
A kollektivista állam felépítésének harmadik nagy akadálya az az
áthidalhatatlan űr, mely a demagógiát a kormányzástól elválasztja.
Hadvezérekből kerülhetnek ki államférfiak, népvezérekből soha! A
hadvezér és az államférfi tulajdonságai sok tekintetben egyeznek, sőt
minden nagy államférfi bizonyos tekintetben hadvezér kell hogy legyen,
azonban a népvezér és az államférfi tulajdonságai mereven ellentétesek.
Még fokozódik e különbség forradalmi időkben. Ahhoz, hogy valamely
állammá szervezett nép, melyet éppen szervezettségénél fogva nagy
nyomatékú tehetetlenségi erők mozgatnak, forradalomba sodortassék; s
hogy önként szakgassa szét a láncokat, melyek boldogulásának
pótolhatatlan biztosítékai: bizonyos objektiv feltételeken kívül még
arra van szükség, hogy a kegféktelenebb izgatás szuggesztiója legyen
úrrá a lelkek felett. «Az érzelmekben túlzó tömeget csak túlzott
érzelmekkel lehet felizgatni.» Ezért a demagógnak érdeke, hogy a
legvalószínűtlenebb túlzásokba kapaszkodjék.[71] A nagy, szenvedő,
elégedetlen tömegek ösztöneit, kielégítetlen és ki nem elégíthető
vágyait a legcsábítóbb igéretekkel kell felkorbácsolnia. Ő a Kísértő,
aki a világ minden fantasztikus csodáját mutogatja a fáradt, nyomorult,
reménytelen küzködőknek. Ahhoz, hogy a nagy rombolás véghezvitessék,
példátlan méretűre kell növelni mindent, ami romboló: az önzést, a
gyűlöletet, az irígységet, a bosszúvágyat, az élvezetvágyat és a
vérszomjúságot. Ki kell irtani a lelkekből minden szeretetet, részvétet,
rokonszenvet, szelídséget, jóindulatot, kötelességérzetet,
becsületérzést és tiszteletet. Ezek az érzelmek mind tompítóak és
mérsékelők; ezek az érzelmek mind a múlthoz fűznek, amely ezeket ápolni
igyekezett: ahhoz a multhoz, amelyet mindenképen le kell rombolni… Ezzel
szemben a politika a mérséklet, a megalkuvás, a kiegyezés művészete.
Nincsen két ember, akinek vágyai összeférnének: minden egyes vágyainak
útjában az összes többiek vágyai állanak. Az állam mind e vágyakat
számbavenni és egyet sem kielégíteni hivatott. Államférfi ezért csak az,
aki nem az egyesek, hanem a közösség érdekeit tartja szem előtt és ezért
nem a szenvedélyek felcsigázására, hanem fékentartására törekszik; aki a
nagy tömegeknek nem hízelgő szolgája, hanem megértő gyámola, de egyben
parancsoló ura is tud lenni. Minderre a demagóg nem képes és ha az új
szerepben tudatára jut helyzetének, már késő. Nem lehet elállni a rohanó
árvíz útját, ha a lassan és nehezen épített védőgát egyszer
átszakíttatott. Nem lehet a tűzvészt egy ponton megállítani. A
forradalom, ha egyszer győzött, nem áll meg félutakon, hiába szeretnék
már megállítani azok, akik élesztették, mert minden párt alatt egy újabb
párt fakad – mely ellenőrzi és denunciálja amazt – egészen a demagógia
legmélyebb talajáig.[72] Így halad a forradalom szédítő lejtőjén tovább,
egészen addig, míg a társas közösség teles felbomlása be nem következik
vagy míg egy, erős személyiség valami hirtelen szerencsés szuggesztióval
vissza nem fordítja a hisztérikus tömeget és a «szabadság» és
«egyenlőség» bacchanáliái között ki nem tűzi a zsarnokság
Geszler-kalapját. Ha pedig az események tornája odahat, hogy a
tömegszenvedély megfordul, anélkül, hogy valaki úrrá legyen felette: más
cégér alatt, de változatlan vadsággal pusztít tovább a forradalom. Mert
a forradalom nem a szavakban, hanem a lelkekben van; a forradalom a
fegyelem láncairól szabadult ösztönember kannibáltánca és ha nincs és
sehonnan sem támad tekintély, amelynek szorítása alatt újból bilinccsé
forrhatna össze a karperecekre szakadt fegyelem: «a rombolás
karneváljaiban a nyers erő és vad őrület fog váltakozni a hanyatló
civilizáció lethargiájával». (George.)
Az utóbb mondottak igazságának belátása sem hiányzik a szocialista írók
műveiben – természetesen inkább csak félig kimondva és félig elhallgatva
– ahogyan már ők az igazsággal bánni szoktak. _Anton Menger_ például így
ír: «abból, hogy a pártok az emberek mindenkori nézeteihez és
törekvéseihez szorosan alkalmazkodnak, következik, hogy a tömegek
tevékenységét legerősebben irányítják. _Ha_ azután _sikerül egy pártnak
az államot ideiglenesen hatalmába keríteni, akkor működése_ bizonyos
körülmények között a _legmagasabb szenvedéllyé, sőt minden emberi érzést
lábbal tipró vad kegyetlenséggé fajulhat_».
Nos, nem tudjuk, melyek azok a «bizonyos körülmények», melyekre Menger
gondol. Mi azt hisszük, hogy azok a körülmények, melyek között a
szocialista párt állítólag hatalomra fog jutni, rendkívül alkalmasak
arra, hogy e szocialista elmélkedő idézett szavait igazolják. Ám
vigasztaló, amit ugyanez a szerző mond: a pártok bukását rendszerint a
pártszellem céltalan túlzásai okozzák.[73] Mert a szocialista
pártszellem a legcéltalanabb túlzásba ép akkor esik, ha valahol valóban
átveszi az államhatalmat… Van azonban Mengernél szenzációsabb tanunk is:
nevezetesen _Lenin_, aki 1918 tavaszán «A szovjethatalom legközelebbi
feladatai» című füzetében szószerint ezt írta: «_Érthető, hogy a
forradalmi proletariátust vezető pártnál a nagy, millió és millió
polgárra számított szervezési berendezések routine-je nem alakulhatott
ki és hogy a régi, majdnem kizárólag agitatorius szokások átdolgozása
igen hosszadalmas dolog_» Érthető. Az is érthető, hogy a szamár torkában
az oroszlán hangja «nem alakulhatott ki». Csak az nem érthető, hogy ha a
szamár mégis oroszlánbőrbe bújik.
_A marxizmus jóslatának szigorú eredeti formulájában tehát ellentmondás
van a feltételezett tendenciák iránya (I.) és a végső konkluzió között
(II.). Azokból csak a társadalom felbomlása következhetik: új alapon
való újjáéledése semmiképen sem!_
III. FEJEZET. Gazdagság és nyomor.
_1. Növekvő gazdagság._
A marxizmus eredeti jóslatának még egy nagy hibája van.
_Olyan társadalomban, melynek általános gazdagsága egyre növekvő, szó
sem lehet a proletáriátus növekvő elnyomorodásáról, sőt ennek általános
jóléte is megfelelően – ha nem is folytonosan – növekvő tendenciát kell
hogy kövessen._
Igaz, hogy a kapitalizmus kezdetei könnyen vihettek az ellenkező
feltevésre. A gépnek egyre erősödő kapitalisztikus monopóliuma mellett a
munkások szabad versenye folyton lefelé vitte a béreket. Azonban a
munkásság szorult állapota szinte automatikusan hozta létre a védelem
megfelelő eszközeit: a munkásszervezeteket. Azokban az országokban, ahol
a társadalom aránylag szegény, ahol az ipar fejletlen és nincsenek
biztató természetes feltételei, a munkásszervezetek nem sokat
lendíthetnek a munkások sorsán, mert – a tőkének bizonyos minimális
nyereségre szüksége lévén ahhoz, hogy a termelésből ki ne vonuljon –
amit a munkásság esetleg munkabéremelés révén nyer, elveszti mint
fogyasztó, az árúk növekvő árai vagy a termelés csökkenése mellett
szükségkép csökkenő munkakereslet következtében. Ha pedig az árúk
növekvő árai versenyképessé teszik a behozatalt – feltéve, hogy ennek
védővámok nem állják útját – a belföldi termelés válsága megint csak a
munkakeresletet fogja csökkenteni. Másként van ez a gazdag, fejlődő
iparú államokban, ahol a tőke hozadéka, ha nem is relative, _abszolute_
növekvő tendenciát mutat. Ezekben az országokban a tőkék folytonos
szaporodása és a piac növekvő terjedelme állandóan új és új
munkaalkalmakat nyújt ugyanakkor, mikor a tőkék versenye a javak árait
lenyomja. A munkásszervezetek a tőkemonopóliummal szemben itt a
munkamonopóliumot képviselik. Legfőbb feladatuk a munkabéreket addig a
pontig fokozni, ameddig lehet, anélkül, hogy a tőkék elkedvetlenedése
vagy a javak árának növekedése következnék be; egyszóval: a tőke
nyereségét korlátozni arra a minimumra, amely mellett még a termelésben
résztvenni hajlandó. Ott, ahol a virágzó ipar, a gazdag termelési
lehetőségek folytán a tőkék versenye nagy: a munkások szervezkedése ezt
az eredményt könnyen elérheti.
A munkásszervezeteknek ez a jelentősége és _csak_ ez. Ha nem volna így,
a munkásság már régen felhagyott volna a szervezkedéssel, mint
céltalannal. Hogy a munkásszervezetek száma és jelentősége folyton
növekszik, csakis annak tudható be, hogy azok a munkásság anyagi
érdekeit sikeresen tudták megvédeni és ennélfogva a proletáriátus
általános jóléte az általános gazdagság növekedésével párhuzamosan
mindenütt emelkedett. Ennek az igazságnak a beismerése sem hiányzik a
marxizmus irodalmából. Így maga Marx a Kommunista Kiáltványban, miután
elméletének megfelelőleg azt állítja, hogy «amily mértékben gyarapszik a
gép és a munkamegosztás, ugyanoly mértékben nő a munka tömege is,
részint _a munkaidő meghosszabbítása_, részint… stb. útján»,[74] alig
két oldallal utóbb kénytelen beismerni, hogy a munkások szervezkedése «a
munkások egyes érdekeinek törvény alakjában való elismerését csikarja
ki. Így a tízórás munkanap-törvényt Angolországban.» Kautsky fentebb már
idézett szavaival szintén amellett tanuskodik, hogy a munkásság
szervezkedése útját állja a nyomor növekedésének. És Szabó Ervin a Marx
közgazdasági rendszerét ismertető kommentárokban szintén beismeri, hogy
a növekvő nyomor tendenciája módosult, amennyiben mind szélesebb
néprétegek helyzete jobb, mint azelőtt volt.[75]