keresztül látható tájkép megdöbbentően hasonlíthat ahhoz, amit nagyon is
bourgeois-történetírók nyujtanak, arra nézve ékesen szóló példaként
álljon itt a következő összehasonlítás. Engels Róma pusztulásának főokát
abban látja, hogy a patricius nemességet teljesen felváltotta a
nagybirtok- és pénzmágnások új osztálya, amely a háborús szolgálat által
tönkretett parasztok minden földbirtokát lassacskán magához vonta, az
így keletkezett óriási latifundiumokat rabszolgákkal munkáltatta meg,
Itáliát elnéptelenítette és ezzel ajtót nyitott a császárságnak és
utódainak.[43] A bourgeois-történetíró ezt a folyamatot így írja le:
«Rómában az abszolut monarchiát a hanyatlás hozta létre. A kisbirtokosok
derék hadserege, amely megszerezte és élvezte a szabadságot, elpusztult.
Elpusztult a hódító hadjáratokban: a győzelem megviselte a győzőket… Az
egészséges emberek nagyrésze táborban volt. Tizenhéttől negyvenöt évig
senki sem szabadulhatott a lajstromozás alól. Görögországtól Ázsiáig,
Macedóniától Galliáig Afrikától Hiszpániáig a római polgárok az összes
partokon otthagyták csontjaikat. A 180-ik évtől kezdve a népfelkelés
csak üggyel-bajjal ment. Metellus cenzor ijedtében minden legényembert
nősülésre akart kényszeríteni. Róma, – mondá Titus Livius – amely
Hannibál ellen huszonhárom légiót küldött, ma nyolcat sem tudna
fegyverbe állítani. A hódító hadjáratok révén a középosztálynak a
vagyona épúgy pusztult, mint az élete… A legionárius visszatartva húsz
éven át a zászlók alatt, földjét eladta vagy parlagon hagyta heverni. Ha
megtartotta, összeroskadt az afrikai, sziciliai, szardiniai verseny
súlya alatt. Ha kitartott és a diadalmi pénzekből tengette életét,
gazdag szomszédja, volt prétor, szenátor, a bírák barátja eltolta a
mesgyét és az ő földjét eltulajdonította. Ha elment a gazdaghoz és arra
kérte, hogy ellopott vagy megvásárolt földjét haszonbérben megtarthassa,
rabszolgatömegeket mutattak neki. Most már ezek viszik a marhát a
legelőkké tett szántóföldekre; most már ezek töltik be a szabad
kisparasztok helyét… (A birtokos) meggazdagodva prokonzulátusa vagy
pretorátusa, a provinciák lakóinak vagy kis szomszédainak kifosztása, az
állami földek koncessziója vagy bitorlása révén: gyarapítja birtokát,
amely akkorára nő, mint egy provincia… Rabszolganyájak, néhány Krözus:
ime, ez a vidéki népesség. Nincs már hely ott a kisbirtokos számára… Sem
a mező, sem a város nem tartja el többé a szabad polgárt. A városban
épúgy, mint a vidéken a munka a rabszolgáké, a tulajdon a gazdagoké… Ha
a kisparaszt élni akar, Rómába kell mennie; ha Rómában élni akar,
fizetett szavazóvá, haramiává vagy koldússá kell lennie… A nép
túlságosan szegény volt, túlságosan függő, túlságosan szervilis; a
nagyok túlgazdagok, túlerősek, túlmerészek… A közügynek túlságosan kevés
védelmezője volt és túlságosan sok ellensége. Ötven év harcai,
proskripciói, kalandjai után egyetlen ember magánügye lett.»[44]
A fenti összehasonlítás azt mutatja, hogy a polgári történetíró ugyanúgy
meglátja a gazdasági momentumokban rejlő szükségszerűséget, mint a
szocialisták. Ha pedig igaz, amit Engels állít, hogy a történelem
marxista felfogása sem hanyagolja el a történelem egyéb hajtóerőit,
akkor az úgynevezett történelmi materializmus csak cégér, mely mögött a
bolt üres.
De nem mondhatja-e valaki, hogy Mommsen és Taine az idézett helyeken
talán a történelmi materializmus revelációiból merítettek? Nos, alig
hisszük, hogy akadna oly vakmerő, aki ezt a feltevést megkockáztatni
merné. Nemcsak azért, mert Marx és Engels működése még ebben az időben
aligha tűnhetett fel a két idézett nagynevű kutatónak, hanem azért is,
mert a Römische Geschichte 1856-ban már második kiadását érte meg, Taine
fentidézett sorai pedig 1857-ben láttak napvilágot; holott a marxista
történetbölcselet egyetlen számbavehető forrása a «Kritik der
Politischen Oekonomie» idézett előszava, 1859-ben íródott. Marx ugyan
azt állítja, hogy felfogásuk már a negyvenes években kialakult és ezt
készséggel elhisszük neki, mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy a
Kommunista Kiáltványban a történelem bölcselete még csak egy mondatból
áll, nevezetesen a kiáltvány első mondatából, mely így hangzik: «Minden
eddigi társadalom története osztályharcok története». Már most, hogy e
tételben mennyi az igazság, azt nem kutatjuk, mert nem tartozik ide.
Kétségtelen azonban, hogy egy nagyon is polgári történetíró már húsz
évvel előbb azt állította, hogy a modern Európa osztályharcok
szülötte.[45] Ezenkívül megállapíthatjuk azt is, hogy a történelmi
materializmus elmélete 1859 előtt még korántsem volt végleges, annyira
nem, hogy Marx az «18-te Brumaire» első soraiban még nagyon
«ideológikusan» ezeket írta: «Az emberek önmaguk csinálják
történelmüket, de nem szabad akaratból, nem önmaguk által választott,
hanem közvetlenül talált, adott és átöröklött körülmények között. _Az
elhalt nemzedékek hagyományai lidércként nehezednek az élők agyára_».
Ami pedig Taine és Engels fent összehasonlított fejtegetéseit illeti –
melyek közül az Engelséi huszonhat évvel később keletkeztek – mind a
kettőnek közös forrása lehet Plinius, akit mindenesetre erősen haboznánk
Marxnak vagy a történelmi materializmus hívének tekinteni és aki majdnem
2000 évvel ezelőtt írta le e szavakat: «Latifundia perdidere Italiam».
MÁSODIK RÉSZ. AZ IGAZSÁG.
I. FEJEZET. Általános elemzés.
_1. A jóslat elemei._
De térjünk vissza a Marx-féle jóslathoz! Fentebb rámutattunk arra, hogy
a jóslat maga előbb volt meg, mint «tudományos» alapja, az úgynevezett
történelmi materializmus, hiszen a Kapital ama fejezete, melyből a
jóslatot idéztük, mondhatni, egyetlen olyan gondolatot sem tartalmaz,
amely már a Kommunista Kiáltványban, sőt a Heilige Familie-ban
felfedezhető ne volna.[46] Viszont a jóslatnak magának két további
gyökere van: egy formális és egy érdemleges. Formális gyökere a hegeli
dialektika formulája: a negáció negációja. Ez a két formula – a Marxé és
a Hegelé – azután egymás bizonyítására szolgál, ami nyilvánvalóan
_circulus vitiosus_.[47] Érdemleges gyökere a piactalan társadalom
öröklött utópiája, ez utóbbi pedig tulajdonképen erkölcsi posztulátum,
mert jogosultsága azon a feltevésen nyugszik, hogy a vázolt
berendezkedés a mainál igazságosabb volna.
Ismét egy érdekes ellentmondás szakad fel szemeink előtt – a szocialista
elméletek ily ellentmondásokon épülnek fel –: a szocialista világnézet,
mely az erkölcsöt polgári előítéletnek tartja és amennyiben azzal
egyáltalán törődik, az ethikai relativizmust hirdeti, keletkezését maga
is erkölcsi tényezőknek köszönheti.[48] Az ethikai relativizmus ellen
ennélfogva a legjobb érvek egyikét épen a szocializmus szolgáltatja.
Mert ha az erkölcsi értékelés pusztán a társadalom hatalmi viszonyainak
függvénye – mint azt az erkölcsi relativizmus hívei állítják – az
erkölcsi értékelés csak akkor változhatna meg, ha a hatalmi viszonyok
_más okokból_ megváltoznának. Holott kétségtelen, hogy az erkölcsi
értékelés megváltozása igen gyakran előtte jár a hatalmi viszonyok
megváltozásának és nem egyszer tartozik ez utóbbinak okai közé.[49] Így
a szocializmus alapvető theoriái is ethikai eredetűek: a felsőbb
osztályokból származó írók fejéből pattantak ki olyan időkben, mikor a
proletariátus még távol állott attól, hogy a társadalom hatalmi
viszonyai az ő javára megváltozzanak. De az ethikai relativizmus
elmélete saját híveinek elgondolásában is sántít. Így pl. Menger, aki
«Új erkölcstan» című művének elején azt írja, hogy «erkölcsös az, aki
alkalmazkodik a társadalom hatalmi viszonyaihoz; erkölcstelen, aki
azokkal szemben ellentállást fejt ki», ugyane műve más helyén így ír:
«Hatalom és erkölcstelenség… az örökletes birtok-arisztokráciánál
fokozódik a legmagasabbra». Itt tehát már ellentmond alaptételének, mert
azzal ellentétben elismeri, hogy erkölcstelen hatalom is lehetséges.
Könyvének végén pedig az állíttatik, hogy a szocializmus uralma alatt
«korunknak katonai, politikai és vallási ideáljai el fognak tűnni vagy
erősen meggyengülnek és helyökre mint végcél az emberiség _erkölcsi_,
tudományos és művészi _tökéletesedése_ fog lépni».[50] E szavak
vigasztalan fogalomzavarról tesznek tanúságot, mert ha a végcél – többek
között erkölcsi – _tökéletesedés_, e tökéletesedés feltevése csak
valamely erkölcsi tökéletesség feltevéséből folyhatik: ezzel tehát
elismertetik, hogy az értékelés alapja állandó, mert abszolut érték.
_Tökéletesedés_ elemezve annyit jelent, mint _haladás a tökéletesség
felé_. Már pedig találóan állapítja meg Pauler Ákos, hogy «a haladás és
a teljes relativizmus fogalmai kizárják egymást. Hiszen a haladás
teleologikus fogalom, amely valamely elérendő és maradandó célt tesz
fel; ha tehát nincs maradandó érték és igazság, maga a haladás fogalma
is elveszti értelmét».[51]
A Marx-féle következtetés ezenkívül még logikai hibákban is szenved. Az
egyikre Franz Oppenheimer mutatott rá, bebizonyítva, hogy a kapitalista
akkumuláció Marx-féle formulája még nem igazolja az összeomlást. Mert a
bizonyítandó tétel _(A)_ ez volt: A tőkék akkumulációjának meg kell
szűnnie, mihelyt a bérek növekedése elérte azt a pontot, melyen felül a
proletariátus maga is tőkegyűjtéshez foghat. E helyett pusztán a
következő tétel bizonyíttatott be: _(B)_ a tőkeképzésnek meg kell
szűnnie, mihelyt a bérek növekedése annyira csökkentette a profitot,
hogy a nyereségvágy ingere eltompul. És nincs semmikép sem bizonyítva,
sőt erre kísérlet sem történt, hogy _A)_ tétel kritikus pontja _B)_
tétel kritikus pontjának megfelel.[52] A másik logikai ugrást azáltal
követte el Marx, hogy a polgári társadalmi rend összeomlásával egyben a
kollektiv társadalmi rend megfelelő kialakulását is szükségszerűen
adottnak vélte. Kétségtelen, hogy a munkásosztály _felháborodásából_ egy
új társadalmi rend kialakulása _szükségszerűen_ ép oly kevéssé
következik, mint a negáció negációjának dialektikus szkémájából vagy
abból az értékítéletből, hogy a létező társadalmi rend igazságtalan.
Mindazonáltal készségesen elismerjük, hogy a fentmondottak a Marx
jóslatát még nem döntötték meg. Mindezek csak azt mutatják, hogy Marx a
maga tételét nem tudta bebizonyítani. Ebből azonban nem következik, hogy
a tétel nem is bizonyítható.[53] Feladatunk tehát ezen túlmegy, mert
célunk annak kimutatása, hogy Marxnak a szocializmus eljöveteléről szóló
jóslata semmi körülmények között sem állja meg a helyét.
A polgári társadalom további fejlődésének három logikai lehetősége van:
1. A társadalom gazdagodásával karöltve nő a népesség elnyomorodása; 2.
a társadalom gazdagodásával karöltve a népesség jóléte is nő vagy
legalább is nem csökken; 3. a társadalom elszegényedik és azzal együtt a
népesség is. Sorra meg fogjuk vizsgálni a felsorolt variánsokat –
különös súlyt vetve az elsőre, mint amely a Marx eredeti feltevése – és
meg fogjuk állapítani, hogy a fejlődésnek e lehetőségei közül valamelyik
létrehozhatja-e azt a szocialista társadalmat, amelyről Marx
ábrándozott.
_2. A jóslat szerkezete._
Marx és Engels eredeti elgondolásában a polgári társadalom jövője így
fest: az egyes tőkések hatalmában levő termelő erők folytonos
gyarapodása mellett (akkumuláció) azok mind kevesebb kézben
összpontosulnak (koncentráció). Ugyanekkor a műszaki munkafolyamat, a
nagyüzemi termelés, kooperációs társadalmi folyamattá alakul át: az
aprólékos részletmunkák a termelés teljes folyamatában gigantikus
mozaikká egyesülnek. S amint a nagytőke elnyeli a kistőkét és
középtőkét, egyivású társaival megteremti a piac korlátlan monopoliumát:
a kapitalista verseny önmagát küszöböli ki. A termelés tehát társadalmi
termeléssé válik, az üzemek összes vezetői maguk is csak alkalmazottak,
önálló termelő nincs, mert a kisembert mind fölemészti a verseny:
proletárrá lesz valamennyi. Ekkor már csak két osztályból áll tehát a
társadalom: a néhány teljesen nélkülözhető kapitalistából és a
folytonosan növekvő kizsákmányolás, munkátlanság és szűkölködés folytán
teljesen lealjasodott proletárok tömegeiből. Nincs tehát egyébbre
szükség, mint hogy ezek a proletártömegek a helyzet tudatára jutva,
félrelökjék a két-három élősdit, aki még útjukban áll és társadalmi
termelésük eszközeit is köztulajdonba vegyék. Ezzel a társadalmi rend
kollektív formája létrejön. A proletariátus öntudatra jutásáról pedig
maga a marxista agitáció gondoskodik.
Újabb marxisták e pont körül – mint látni fogjuk – a tintahal sötét
felhőit eregetik és mindenképen átértelmezni iparkodnak a marxizmus
csődbe jutott szkémáit. Ezért erőteljesen hangoztatni kell, hogy Marx
eredeti szkémája a gazdagság és szegénység ellentétének dialektikus
egybefoglalásából áll. _És csak ebből._ Növekvő gazdagság és növekvő
nyomor a Marx-féle formula két alapvető pillére. A formula egyik nélkül
sem állhat meg és bármelyik dőljön ki alóla, Marxról és marxizmusról
többé szó sem lehet. Legmarkánsabban fejezi ki ezt a felfogást a
Kommunista Kiáltvány: «A polgári viszonyok nem eléggé tágak a saját
maguk termelte _gazdagság_ befogadására.» «Az eddigi kis középosztályok…
_valamennyien_ a proletárságba sülyednek alá.» «Az érdekek, az életmód a
proletárság körében mindinkább kiegyenlítődnek, mert a gép
mind-mindjobban eltörli a munka és munka között való különbséget és a
bért majdnem mindenütt _egyformán alacsony színvonalra_ sülyeszti.» «A
modern munkás, ahelyett, hogy az ipar haladásával emelkednék, mind
mélyebben sülyed alá saját osztályának feltételei alá. A munkás pauperré
válik és a _pauperizmus_ még gyorsabban fejlődik, mint a népesség és
_gazdagság_.» Kautsky azt mondja erre, hogy a kiáltvány gyakorlati írás
lévén, már sok tekintetben elavúlt.[54] Helyes, de akkor az egész
elmélet elavúlt, mert Marx és Engels – utóbbi a Marxot interpretáló
valamennyi írásban – ezt a formulát mindig fenntartották. A Kiáltványhoz
1872-ben írt bevezetésükben szószerint ezt írták: «Bármennyire is
megváltoztak a viszonyok, a legutóbbi huszonöt esztendő alatt, a
Kiáltványban kifejtett általános alapelvek nagyjában ma is teljesen
helytállók.» És csak a gyakorlati tételeket minősítették itt
elavultaknak s az irodalomra vonatkozó részt hézagosnak. A Kapital ama
fejezete, melyet fentebb hosszasan idéztünk, ugyanezt mondja: «A
tőkemágnások számának állandó apadásával, akik ennek az átalakulási
folyamatnak minden előnyét bitorolják és monopolizálják, növekszik a
nyomor, az elnyomatás, a szolgaság, a lealacsonyodás, a kizsákmányolás.»
Engelsnek 1878-ban kelt fejtegetései szintén nyomatékosan kidomborítják
a két végletet: «A tőke felhalmozódásával együtt jár a
nyomor-felhalmozódás. A gazdagság összegyülemlése az egyik sarkon,
egyúttal tehát a nyomor, a munkagyötrődés, rabszolgaság, tudatlanság,
elállatiasodás, erkölcsi sülyedés összegyülemlése a másik sarkon, azaz
amaz osztály részén, amely a saját termékét mint tőkét termeli.» «A
termelő eszköz, az élelmiszer, a rendelkezésre álló munkás, a
termelésnek és az általános gazdagságnak összes elemei bőséges
fölöslegnek bizonyulnak. Ámde a bőség a nyomornak és szűkölködésnek lesz
forrása.»[55]
A Marx-féle jóslat tehát a maga eredeti formájában így foglalható össze:
I. 1. Mind kevesebb bourgeois mind gazdagabb lesz – egyre több proletár
egyre nyomorultabb. 2. Kell, hogy ez utóbbinak fellázadjanak. II. E
forradalommal egyben létre kell jönnie a kollektív termelésen alapuló
piactalan társadalmi rendnek.
II. FEJEZET. A forradalom útja.
_1. Társas élet és forradalom._
Tegyük fel, hogy a fejlődés menete tényleg az, amit a marxizmus
elemezett jóslata állít. Ebben az esetben kétségtelenül odajuthatnak a
dolgok, hogy a csúcsára állított piramis összedül; ily feltevések
mellett tehát a proletariátus forradalma valóban bekövetkezhetik – és ha
az agitáció erre irányul, be is kell következnie. Azonban kérdés, hogy
az ily módon bekövetkező forradalom létrehozza-e, létrehozhatja-e a
kollektív termelésen alapuló társadalmi rendet, a szocialista államot?
Vizsgáljuk meg mindenekelőtt, hogy a társas életben a forradalomnak
milyen szerepe van, milyen szerepe lehet.[56]
A társas élet – mint minden folyamat a világon – bizonyos mozgó
egyensúly-állapot fönntartására törekszik. Ennek az egyensúlyi
állapotnak fönntartása a politika feladata: a szervezett társas élet
intézményes funkcióit a társas közösség életszükségleteivel állandóan
összhangban tartani. Hogy ez az egyensúly-állapot a társas közösség
tagjainak szétágazó érdekei és vágyai mellett fenntartható legyen,
szükség van bizonyos konstruktív tényezőkre, amelyek a pozitív
alkalmazkodást létrehozzák, azáltal, hogy a közösség tagjait
áldozatokra, ösztönéletük megtagadására bírják kényszeríteni. Ily
tényezők a közösség _eszményei_. Hogy hatóerejük legyen, szükséges, hogy
önértékek legyenek és tehát önmagukban hordják szankciójukat; hogy
állandóak, tehát elérhetetlenek legyenek – Tolsztoj hasonlatával élve:
olyanok, mint a lámpa, melyet valaki egy rúdra tűzve visz maga előtt –
végül, hogy homályos, nagy, bizonytalan tartalmuk legyen, melyet a kor
közvetlen adott törekvései megfelelő képekbe formálhatnak. E konstruktív
eszmények összességét s mindazt, amiben ez eszmények kifejeztetnek,
nevezzük _kulturának_.
A társas élet folytonosságát e konstruktív tényezők mellett konzervatív,
fenntartó tényezők biztosítják. Ily fenntartó erő mindaz, aminek
_tekintélye_ van. E tekintélyek összege a társas élet tehetetlenségi
nyomatéka, mely a holtpontokon átsegíti azt. Ily holtpontokra jut a
társas élet akkor, amikor az alkotó eszmények konkrét képei elfakulnak;
mindaddig, míg a közösség nélkülözhetetlen eszményei valamely kimagasló
személyiség révén új, korszerű kifejezésre nem találnak, _a társas
tekintély_ és ennek vetülete, _a társas fegyelem_ tartja fenn a társas
élet nélkülözhetetlen feltételét, a kooperációt. A tekintély kezdetben
mindig isteni tekintély; később annak paizsa alatt kifejlődik az
_erkölcs_ és a _jog_ tekintélye. Azonban végső elemzésben minden
tekintély az ismeretben, tapasztalásban, korban öregbek: az ősök, tehát
a _múlt_ tekintélye. Az Isten is «atya»; tekintélye a legelső ős: a
minden létezésnél idősebb lény tekintélye. A múlt tehát szerves
alkotórésze a jelennek: ami az egyéni tudatban az emlékezés, az a társas
tudatban a _hagyomány_. (Sem az egyik, sem a másik nélkül nincs tudatos
élet, mert az életfolyamat folytonosságát a tudatban az emlékezés tartja
fenn.) Az erkölcs és a jog tekintélye sem egyéb, mint hagyományok:
hagyományos intézmények és hagyományos formák tekintélye.[57] Ezért
hagyományok nélkül nincs rendezett társas élet.
Az emberek életüket fönntartani, szükségleteiket kielégíteni csak társas
környezetben képesek; azonban e társas környezet fönntartása viszont
csak a szükségletkielégítés rovására történhetik: bizonyos szükségletek
kielégítése feláldoztatik azért, hogy a szükségletek általában
kielégíthetők legyenek. A teljesen feláldozott és részben feláldozott
szükségletek teljes kielégítésének vágya lappangva tovább él az egyesek
lelkében, mint romboló erő. A társas élet egyensúlyozott időszakaiban e
romboló erőket az alkotó erők, az eszmények paralizálják; azonban azok
tudatra jutnak és hatóerőkké válnak ama holtpontokon, amelyek a konkrét
társas törekvések elhalványulását jelzik. Ilyenkor minden a társas
közösség fenntartó szerkezetének ellenálló erején múlik: a romboló erők,
a természeti ember általánosult ösztönei csak akkor győzhetnek, ha előbb
sikerül szétbontaniok a közösség tekintélyein alapuló fegyelmet. A
romboló erők győzelme – és ez a _forradalom_ – kettős munkát követel.
Negatív munkája abból áll, hogy állandó tagadással megingatja, majd
lerombolja a társas élet fenntartó erőit, a tekintélyeket és a társas
fegyelmet ezzel szétbontja; pozitív munkája abból áll, hogy a romboló
ösztönöket a legféktelenebb izgatással szenvedélyekké fokozza föl és
azokat állítja a közösség eszményei helyére. Trendelenburg egyhelyt így
jellemzi ezt a folyamatot: «A forradalomban, amely gátolatlanul követi
irányát, a kötelékeiből szabadult természeti emberben rejlő veszedelem
kerül felszínre. Vadul felizgatott erők legyűrik az általános értelmet
és a szenvedély, mely csak önmagára hallgat, értelemnek tartja magát és
aláássa az erkölcsi értékelést, melynek csak önmaga szab mértéket. Gúny
rombolja szét azokat az erkölcsi érzelmeket, amelyek a régi dolgokhoz
fűznek. Engedelmesség szolgaiasságot, mérséklet gyávaságot – viszont
arcátlanság nyiltságot, sőt az isteni és emberi rend ellen elkövetett
szentségtörés hősiességet jelent. Csak ilyen látszat, csak a szenvedély
hevében alkotott ilyen erkölcsi áltükörképek segítségével tarthatja
magát a jogtalanság önmaga és mások előtt.»[58]
Az emberi közösségek eszményei in concreto bizonyos eszmék formáját
öltik, ezekben válnak közvetlen hatóerőkké, mert korszerű értelmük csak
ily formákban lehet. A romboló szenvedélyek is ily eszmék formájában
ékelődnek be a társas tudatba és ezért gyakran megtörténik, hogy
ugyanazok az eszmék – voltaképen ugyanazok a _szavak_ – különböző
időszakok hangulata szerint alkotó vagy romboló érzelmeket: ideálokat
vagy szenvedélyeket takarnak. Így azok az eszmék, melyek a francia
forradalomban váltak először hatóerőkké, bár utóbb több emberöltő építő
ideáljaivá lettek, legsajátságosabb, a tudat legmélyére elbonthatatlanul
leláncolt értelmük szerint romboló, antiszociális szenvedélyeket
ábrázolnak. Vegyük őket egyenkint. A _szabadság_ fogalma körül a
bölcseletben beláthatatlan konfuzió uralkodik. A fogalomtorlódás mélyén
azonban mindig öntudatra jut, hogy a szabadság «mindenekelőtt valamely
lénynek fogalmával egyező állapotát, erőinek háborítatlan érvényre
emelkedését jelenti.»[59] Vagyis amit Goethe mond a görögökről (A
görögök hívei voltak a szabadságnak, ám mindegyik csak a saját
szabadságának) voltaképen belátása annak, hogy a tudat mélyén
«szabadság» csak az egyén korlátlanságát jelentheti. Már pedig a társas
életben ez a szabadság _egy_ közösségen belül csak _egy_ ember számára
valósítható meg. Ezért, ahol mindenki «szabad», ott csakhamar anarchia
vagy zsarnokság következik: tehát vagy az az állapot, ahol senki sem
szabad – mert korlátlan szabadságát a többiek korlátlan szabadsága
teljesen megsemmisíti – vagy az az állapot, ahol csak egy ember szabad.
A dolgok szokásos rendje szerint először az anarchia következik, azután
a zsarnokság, mert az emberek megijedve saját szabadságuktól, melynek
nem tudják hasznát venni, sietve ruházzák azt arra az egy emberre, aki
azzal élni tud és akar. Mint Dosztojevszki mondja: «Az embernek és az
emberi közösségnek soha és sehol sem volt valami elviselhetetlenebb,
mint a szabadság.»