Findura szőlőjében való magatartása tekintetében, magának Brozik
Dánielnek tapasztalatai nyomán, hogy a vadász közönséges fráter lehetett
(Ez az én véleményem, hangsúlyozza Brozik a a levélben), mert a korpához
hajlott. Noha saját leányaimnak mutattam be, mégis valami szolgálóhoz
csapott, annál tolta a szelet, a ki bár csinos volt, de mégis csak
szolgáló volt.
Ez a rész már nem érdekelte Tóth Mihályt, átszaladt rajta, sőt
abbahagyta, megérezte talán valami telepathia útján, hogy van valami
jobb is és átsiklott szeme a levélpapir alján egy «utóiratra»:
«Mikor Fitos János a következő nap elhagyta a szobáját és elutazott,
Tinka leányom, a kit érdekelt a vadász (mert meg kell hagyni, csinos
ábrázata vala), az otthagyott papirosok közt, mert egész este írt, egy
levéltöredéket talált, a mit megkezdett, de el nem küldött, mert talán
nem volt vele megelégedve. A bohó leány, tetszik tudni, milyenek a
leányok (hiszen a tekintetes úrnak is van), eltette azt a pár sor, mert
gyűjtött afféle szamárságokat, hervadt lóheréket és szegfűket, hát én
most ide mellékelem, hátha valami hasznát vehetné, ámbár nem tudható,
kinek és hova szólt és ámbár egy gyalázatos ráfogás foglaltatik benne, a
mely ellen én protestálok.
Elnyűtt, elsárgult papiros hullt ki a levélből. Tóth Mihály rögtön
felismerte a Noszty betűit. Tényleg egy levél kezdete volt, mely
szóról-szóra így hangzott:
Kedves Máli tante!
Sietve vetem e sorokat papirra egy poloskás pápai vendéglőben. Tervünk
nemcsak sikerült, hanem jobban megy, mintsem álmodhattuk volna. Csak a
kulcslyukon akartam bekukucskálni s ime, bent vagyok a szobában. Nemcsak
megláttam Marit, hanem tánczoltam is vele, még pedig a nélkül, hogy
tudnám ki, vagy hogy ő tudná, ki vagyok. Mesébe való epizód ez, nem is
tudom, hol kezdjem, mert tekintve…
Eddig tartott a levél, de épen elég volt Tóthnak; diadalmasan tette le
pápaszemét, mint a hogy egy csatából megtérő hadvezér köti le a kardját
s még az okuláré üvegén is visszamaradt valami abból a ragyogásból, a mi
a szemeiből kisugárzott.
– Aha! Hát megfogtalak, jó madár. Itt vagy már a lépemen. No, ez megéri
a húsz akót!
Megelégedetten zárta be fiókjába a sárgult levéltöredéket, mely Máli
tantenak szólt, míg a Bróziktól valót tárczájába tette.
Ettől kezdve megint a régi ember lett, kedélyes, nyugodt és elégedett.
De leginkább feltűnt mindenkinek az az újabb szokása, hogy a
legkomolyabb beszélgetés közben egyszer csak minden ok nélkül egy-egy
édes mosoly jelent meg az ajkszögleteiben. Különösen Igali előtt volt ez
rejtélyes. Csak a poétákon látni ilyet, kiknek pusztán a földi hüvelyük
vagyon köztünk, de az eszük valahol a holdban jár s ha ott valami
kedveset lát, ide telegrafál a szájuknak meg a homlokuknak, az egyikre
varázsolván mosolyt, a másikra ábrándos ködöt; jóravaló okos ember
azonban nem nevet, ha valami nevetőset nem hall vagy nem lát, csak abban
az esetben, ha nagyon tele van töltve valamely furfanggal, úgy hogy
hébe-hóban elcsöppen belőle.
Künn a gazdaságban gyakran veszi ezt észre Igali s találgatja magában,
mi lehet. Mindeneket meghányván, egyszer csak, a mint szótlanúl egymás
mellett mennének a csikó-iskola felé, ekképen véli eltalálni: Ez az én
bolond gazdám alighanem annak a lakodalomnak örül, pedig ugyan nincs
minek. S ezzel mennek, megkerülve a pajtákat, át a kocsisházak udvarán,
egyik se szól egy kukkot sem, csak mikor a három topolynál ráteszi Tóth
uram a nagy tenyerét az Igali vállára.
– Tévedsz, öreg, nem a lakodalomnak örülök én úgy, hanem valami
egyébnek.
Se holt, se eleven nem lett erre Igali uram.
– Ej no, hm. Csak nem beszéltem megint hangosan? (És ijedten csapott a
szájára.)
– De bizony hangosan beszéltél, bomolj meg. Hát örülök, mondom, mert
okom van rá. Tudom, te is örülnél, ha egy beteg leányod volna és olyan
gyógyszert kapnál valahonnan, a mitől az jobban lesz.
– Csak ne legyen drasztikus.
– Olyan is van, de enyhébb is. Ha a gyengébbik nem használ, előveszszük
az erősebbet.
Azóta aztán a különös gyógyszer foglalkoztatta az Igali uram
kiváncsiságát. Találgatta esténkint a feleségével, a ki ugyancsak nagy
pletyka asszony volt s rendkívüli kombináló talentum, de semmit se
birtak kisütni, pedig nyilvánvaló, hogy valami nagy dolog lappang a
takaró alatt.
Jött, ment az idő; elment a hó, megjöttek a vizek; felzúgtak az erdők és
öltözködni kezdtek; kijöttek a rögök alól a napfényre sütkérezni az
«istenke tehenkéi», a hogy az együgyű nép azokat az apró piros,
hosszúkás bogarakat nevezi, melyek a tavaszt bejelentik. A pacsirta ott
fenn a megenyhült légben elkezdte csattogtatni a tavaszi himnuszt, a
melynek hallatára kieresztette rügyeit a cseresznyefa és a baraczk s
egyszer csak topp, eléugrott a várvavárt virágvasárnap is.
És a hogy Tóthné asszony annak idején elképzelte az elbűvölő tavaszi
napon, melynek mámorító verőfénye egész nap szólongatta a növényeket:
«kijöhettek már a virágjaitokkal», kora délután megindultak Bontóvár
felől a Rekettyésre vezető úton a szebbnél-szebb uri fogatok. Szent
Isten, micsoda lovakat láthatott itt az ember. Hogy jöttek tánczolva,
kényesen, hányva-vetve a nyakukat, villogó, csillogó szerszámokban. Elől
Noszty Ferkó jött a négyesén, a feketéken, kék-vörös selyem
pántlika-rózsák a lovak fején két oldalt. Nem ő maga hajtott, hátul ült
most az apja mellett, drága vitézi öltözetben, vörös bársonymentében,
medvebőr kalpagban, melyről fehér kócsagtoll lengett, (hej, de szép
király lenne belőle), ámbátor az öreg se festett rosszul, gránátszin
csurapéjában, fekete kalpagjából pedig akkora vörös leffentyű lógott le,
hogy tán ezer forintot is megadna érte valami gazdag bontóvári kofa, ha
megvehetné nyelvnek. Azután a főispán következett a négy óriás lovával,
az anyaföld is megrengeni látszott a patkók csattogása alatt. A főispán
mellett a neje ült tengerszin bársonymentében és annak a csattja
smaragdok, rubinok, piros, zöld sávokkal festették át a rajtok nyalakodó
napsugarakat. Pillangós magyar főkötőt viselt a méltóságos asszony, apró
aranypikkelyek úgy reszkettek, úgy fénylettek rajta, mint a szent
János-bogarak. Valami gyönyörü volt azt látni, hát még a vidám szép
arczot alatta! A főispán a térde között tartotta az aranyos kardját,
miközben jobbra-balra köszöngetett a falvakon. A szemben ülő Malinka úr
ellenben egy virágbokrétával borított pálczát vitt óvatosan. És hol van
még a többi! Se hossza, se vége. Rágányosék a czímeres batárban. A
grófné fején egy akkora strucztoll, mint egy nagy páfrány! Horth úr a
négy pej lován, ezüst csengőkkel, a melyek együtt muzsikát vertek ki,
mint a koreai király palotája ereszén az üvegharangok. Négyes
pony-fogaton jöttek a kis Horth kisasszonyok, a nyoszolyóleányok, egy
kis törpe ember volt a kocsisuk és egy nyolcz-tíz éves kölyök ült
mellette a bakon inasnak, ezüstpitykés dolmányban, ezüstpaszomántos
piros sapkában, olyan édes látvány volt az egész, mintha valahol a
liliputiak országában volnának elvarázsolva. De ki győzné mind
elszámlálni a ragyogást, a pompát. Azt a sok csipkét, brokátot, a
tömérdek bársonyt, drágakövet? A szem is elfáradt, mire a tizedik,
tizenkettedik hintó is átszaladt előtte, mint egy tündéri álom. Hiszen
csak egy percz, meg se lehetett jól nézni. Sőt a végén már a feje is
kóválygott az embernek s úgy rémlett neki, a tömérdek kápráztató szinbe
belefáradva, mintha ő maga is egy papagálylyá változott volna. Már
szinte az ment látványosságszámba, ha valamely egyszerűbb rokon
hétköznapi fogata hozott be változatosságot. Klementy szerkesztőt
például, a ki két rossz gebétől vont nyihócz fiakkeren ment,
megéljenezték a falvakon, mert a szegénység is mulattató látvány ott, a
hol ritkaságszámba megy.
Minden ablak megnyilt, a merre a hintók elrobogtak. Kandi asszonyfejek
jelentek meg a muskátlis virágcserepek mögött, nem egy leány sóhajtott s
elmerengett aztán, hogy vajjon mit csinál, miről gondolkozhatik most
Tóth Mari?
Némelyek kiszaladtak az utczára, kiálltak a kapuk elé s utána bámultak a
nagy porfelhőnek, mely a násznép nyomában kerekedett.
– Hm, sokra vitte dolgát ez a Tóth Mihály – mondogatták. – Pedig azt
mondják, pék volt Amerikában. S ihol ni, most már méltóságos asszony
lesz a leányából. Megérdemli különben, olyan, mint a galamb. Mit is
csinál szegényke a sok páva között!
A legnagyobb érdeklődés természetesen Rekettyésen nyilvánult. Majd az
egész falu künn volt az utczán, sorfalat képezve a Tóth-kuriáig. A
férfiak tiszteletteljesen levették a kalapjaikat, míg a násznép átment.
A kutyák lefeküdtek lustán a kapuajtók elé és nem ugattak, hanem csendes
filozófiával pislogtak és morogtak. Talán azt morogták, hogy beh jó
úrnak lenni. Kutya azonban nem sok volt a paraszt porták előtt, mert a
jobban értesült részük ott portyázott a Tóth porta épületeinek
tömkelegében, a hol különféle pecsenyeszagok javították meg a levegőt s
bűbájos serczegések hangja izgatta finom halló szerveiket.
Tóth Mihály az ambituson fedetlen fővel fogadta az egyszerre bezúdult
előkelő urakat, finnyás hölgyeket. «Isten hozta nálunk, Isten hozta»
Azok megrázták a kezeit, megölelték, kedves bátyám uramnak vagy öcsémnek
szólították, az asszonyok közül a nyájasabbak még csókot is
czuppantottak a szépen beretvált, ránczos képére. A kedves asszonynéni
után tudakozódtak, a ki bent a nagy szobában a pecsenyékkel,
frissítőkkel, fejedelmileg megrakott asztalok körül foglalatoskodott s
egyik ölelő rokoni karból a másikba jutott, a kis tatár herczegek pláne
kezet csókoltak. «Oh, édes gyönyörűségek, ne fáraszszátok magatokat.»
Csupa mosoly, csupa vidámság, csupa czukor volt minden; a kinyitott
szobákat, vagy hatot, zsufolásig megtöltötték, a nagy tolongásban szinte
elvesztették egymást az együvé tartozók. Kopereczky a feleségét kereste
s panaszkodott, hogy a menyasszonyt még nem látta.
– Pedig azt most volna jó látni – felelte Horth.
– Miért?
– Mert bizonyosan, most öltözködik.
Klementy a buffet-asztalhoz telepedett. A tatár herczegnő Noszty Ferivel
ütődött össze.
– Exekuczió! – kiáltá. – Hol az egy mázsa bombon?
– Megnyerte Máli néni, megnyerte – racscsolta ragyogó arczczal. – De
mégis az a sorja, hogy előbb én jussak a czukromhoz.
– Ahhoz már nem sok idő kell.
Feri kihuzta az óráját és sóhajtott:
– Oh, jaj még egész negyed óra.
Klementy, a ki kibékülési koczczintásra hivja föl a buffet körül
szorgoskodó Igalit, bizalmasan súgja a fülébe, Ferire czélozva:
– Még nem is övé a rekettyési uradalom és már is racscsol.
Igali a fejét csóválja s elvegyülvén a vendégek között, hangosan
gondolkozik:
– Az esze tisztúl tán Tóthnak, hogy ezt az imposztort is meghívta.
Tessék, tessék uraim, hölgyeim, – tipeg-topog fürgén, ujdonatúj
czinóberszinű selyemruhájában Tóthné, – egy kis frissítőt. Ugyan, kérem,
falatozzanak egy kicsit. A kocsi kirázta már az ebédet. Tessék kérem
alásan. Vagy lesz vacsora, vagy nem lesz. Igen örülök, hogy szegény
házamat megtisztelték. Nagy szerencse az ránk nézve. Ne adjanak kérem
kosarat. Ha tudnák, milyen szívesen látom. Oh Istenem, Istenem. Itt van
ez az őzecske, fiatal, puha, mint a vaj, az uram lőtte. Az meg ott
vaddisznó. Alul van a soványabbja. Jaj, hisz a lelkemet is odaadnám.
Ilyen szives kinálások között egyszer csak úgy elgurult valahova a jó
asszonyság, mint a hogy egy gyűrű szokott elgurulni, nem látta többé
senki. Egyik-másik kereste. De aztán magától is rájöttek, hogy
bizonyosan Marit öltözteti most. A menyasszonynyal mindenféle bajok
vannak ilyenkor. Elájul, akaratos, szeszélyeskedik, valami elromlik a
toiletten, egy kapocs lepattan valahonnan, a czipő nem akar felmenni.
Nosza hamar egy kis rizsport kell beleönteni. Szaladj fiam, Klári,
keresd meg valahol.
Noszty Feri egyre türelmetlenebb lett. Az óra már el is hagyta a négyes
számot és még mindig nincs itt. A násznép is kezd türelmetlen lenni. Az
egyik rész kiváncsi, a másik rész már szeretne átesni rajta. A párok
igazodnak, milyen sorrendben mennek majd a templomba. Kopereczky megúnta
tartani a nászbotot, az öreg Rágányos már a tarokhoz szeretne ülni (kár
az időért), a Boccacio-jelmezekbe bujtatott Homlódy-fiúk minduntalan
birkózásba kapnak, félős, hogy kárt tesznek az apródi ruhában, mielőtt a
parádén átesnének, Klementy már minden toilettet följegyzett, csak a
menyasszonyé van hátra. Az bizonyosan Worthtól való, s ritkított
garmonddal lesz szedendő. Az asszonyok a százezer forintos kelengyét
szerették volna látni és megbirálni, de senki se volt, a ki megmutassa,
s a kitől kérdezték, mind azt mondta, hogy nem tudja, hol van. A
Leviczky kifent bajúsza idegesen rángatózik. Noszty Pál unatkozva
csórikálja markában a három gutaütés ellen való gesztenyéjét, szóval
mindenki türelmetlen. «Ejnye, de sokáig öltözik.» De legtürelmetlenebb a
vőlegény. Váltig kérdezgeti a fel s alá szaladgáló inasoktól,
szobaleányoktól, a kit házbelit előtalál, mennyire van már a kisasszony,
de csak vállat vontak, hogy nem tudják s olyan ostobán óvatos arczot
vágtak (kivált a fehérnépje, melynek az arczán jobban meglátszik a
zavar), mintha valami nagy turpisság iránt vallatná őket a csendbiztos.
– Ha nem tudod, eredj fiam, Klára, kérdezd meg. Mondd meg, hogy siessen
a kisasszony, hogy már nagyon várjuk.
Fiam Klára elment, de többet vissza nem került. Ejnye, ez mégis furcsa
Feri boszankodni kezdett.
– Hop, Julcsa lelkem, tedd le csak hamar azokat a tányérokat, keresd meg
Mari kisasszonyt s gyere jelenteni, mi van vele, hogy még fel nem
öltözött. De itt legyen az egyik lábad!
Lelkem Julcsa is eltünt és ő se került vissza többé.
Az óra pedig elütötte az egynegyed ötöt, azután megint olyan nyugodtan
ketyegett tovább, mint azelőtt. Feri azonban tűkön állt s hetykén szólt
oda Kopereczkyhez:
– Majd megnézem én magam.
Nagynehezen utat hasított magának az ebédlőben és az ebédlőtől balra eső
kisebb szobában a rezsgő-mozgó atyafiság közt, miközben díszkardja a
lábakba és a szoknyákba akadozott, bomlottul csörömpölvén. A kis
szobából egy szűk átjáró vezetett a nők intimebb szobáiba s ebből egy
kis ablak nyilt a ház mögötti gazdasági udvarra.
Végigment a sikátorszerű átjárón s a Tóthné szobáján megnyomta a
kilincset, de be volt zárva (a Mari leányszobájába pedig csak a Tóthné
szobáján át lehetett jutni). Kopogott, de semmi életjel. Megfoghatatlan!
Nyugtalanul tekintgetett szét, mikor egyszerre megpillantotta a kis
ablakon keresztül, hogy a gazdasági udvaron, mely csak ebből a kémlő
ablakból volt áttekinthető, épen e pillanatban kászmálódik föl Tóthné
egy zárt batárba, mire pattan az ostor s nyomban megindul a batár.
Az is feltünő volt, hogy egy félszer alatt vagy harmincz-negyven béres
dangubál és pálinkát iszogat, botokkal, vasvillákkal vannak fölszerelve,
mint valami verekedésre készülő tábor.
Itt valami különös történik! Rossz sejtelem nehezedett rá.
El, vissza! Embert, asszonyt, tyúkszemet, uszályt nem tekintve,
valóságosan átdöfködte magát, a násznépnek hagyott három szobán, ment
egyenest a balra eső lakosztály felé, melynek a legvégén a Tóth úr
eszterga-szobája is volt, – hátha ott öltöztetik Marit, a könyvtárszoba
melletti benyilóban.
De mikor a harmadik szobába ért, épen akkor lépett ki a könyvtár-szoba
ajtaján Tóth Mihály, négy szivar-dobozt hozva a hóna alatt.
Be sem várva, míg közelebb jutnak, riadtan és mohón kiáltja eleibe Feri:
– Hova ment a mama?
Tóth Mihály rápillantott, az a ravasz rejtélyes mosoly jelent meg az ajk
szögleteiben, melynek értelmét olyan régóta találgatja Igali.
– A feleségemet tetszik érteni? – felelte Tóth uram csendesen és olyan
nyugodtan, mint egy patriarka, hogy e nyugalomtól szinte visszaigazodott
a Feri megfeszült idegzete is, – a feleségem elutazott.
– Hogy lehet az? – pattant fel Feri, azzal a kritikusi fenhéjázással,
mint mikor valami szarvashibát lát meg egy konczeptusban.
Tóth úrnak még csak a szempillája se rezdült meg, olyan üres, egyszerű
beszélgetésnek találta ezt.
– Hát úgy lehet, hogy már a kellemesebb részt, kedves vendégeink
érkezését, átélvezte, mindig vágyott erre és most, mikor a kellemetlen
részek fognak következni, elutazott.
Ez furcsa felelet volt. S kivált a keserű íz, mely a hangjából kiérzett.
Mélységes csend állott be. A zsibongó beszélgető tömeg, mely a harmadik
szobába szorult, egyszerre megnémult. Tóth Mihály pedig ezalatt átadta a
szivar-ládákat az oda siető Igalinak, aztán előre lépett az ajtótól, de
nem abban az igénytelen görnyedt állásban, hanem olyanban, mint egy
tigris, a ki ugrásra készül.
– Nem értem, – mondta Noszty Feri tompán s látszott, milyen nehezére
esik magát visszatartani valamely élesebb szótul. – Az ilyesmi nem
szokás nálunk. És hol van Mari?
– Mari is elutazott!
– Úgy süvített ez a három szó a levegőben, mint egy kilőtt parittyakő.
De talált is, Feri megtántorodott.
– Az nem igaz, – hebegte s olyan vörös lett, mint a skarlát.
Leirhatatlan zavar támadt. A mindenütt jelenlevő Klementy egy
szempillanat alatt megvitte a hírt a szomszéd szobákba, pár szóval
megmagyarázva, miről van szó:
– Teringettét, – hápogott az ujjait petyegetve – a lap alighanem
rendkívüli kiadásban fog holnap megjelenni.
Mindenki ebbe a szobába iparkodott, de a másikba is elhallatszott a Tóth
Mihály hangja; most meg már olyan volt, mint a mennydörgés.
– De bizony elutazott, még az éjjel, a Velkovicsné sógornőmmel és soha
se kerül többé erre a vidékre vissza.
– Mi ez, mi? – kiáltá közbe Kopereczky és be akart a harmadik szobába
furakodni, de lehetetlen volt. Rágányosné az otkolonos üvege után
sikított, hogy hozzák hamar. (Az bizony megvan, de valahol Bontóváron).
Homlódyné fölsziszszent, mint a kigyó: «Meg vagyunk gyalázva», majd
oldalbadöfte legyezőjével távolabb álló férjét.
– No, lássunk most benneteket, a kik nadrágot viseltek.
A Tóth Mihály hangja pedig még csak jobban viharzott, és szinte zúgott,
hogy a falak is rengtek belé.
– Ön, Noszty Ferencz úr, olyan gyalázatosan bánt a leányommal, hogy meg
kellett neki szereznem az elégtételt, mely tiszteletreméltó rokonainak
megjelenésében nyilvánul. Igen sajnálom s bocsánatot kérek, hogy ide
kellett őket fárasztanom, de legalább attól a szégyentől menekedjék
szegény gyermekem, mintha a történetek után a család nem akarta volna
fölvenni maga közé. Bizonyára vannak önök közt uraim, gentleman-ek, a
kik tudják ezt méltányolni.
Ferinek minden vére arczába tódult, orrczimpái reszkettek, melle zihált
s az utolsó szavakat nem is hallva, (már ekkor erőt vett rajta a
vadállati düh) Tóth felé rohant.
– Láttam az udvarban a felállított vasvillás, fütykösös béreseit, –
kiáltá – de én nem ijedek meg azoktól.
– Hja, a ki háborúra készül, – mosolygott Tóth Mihály ingerkedőn, –
táborának is kell lennie, olyannak, a milyennek.
[Illustration: – Haza akarok menni, ezredes úr.]
– Ezt nem hagyjuk annyiban, – ordítá, s kitépte magát az őt visszatartó
kezekből. – Ezért leszámolunk, pékmester! Leszámolunk…
S vérbeborult szemei vészjóslóan forogván üregeikben, fölemelt ökleivel
már-már rávetette magát Tóthra, mikor egyszerre megnyilt a
könyvtár-szoba ajtaja s egy magas, délczeg katona lépett be és rászólt
éles hangon:
– Akar ön valamit?
Noszty Ferencz hátrahőkölt az ismerős hangra s félénken felpillantott, a
honnan a kérdés jött.
Stromm ezredes állott a küszönbön összefont karokkal és ismétlé:
– Mit akar?
Noszty karjai lankadtan estek le s halotti sápadtság borította el
arczát:
– Haza akarok menni ezredes úr, – nyöszörögte szánalmas, megtört hangon.
*
Egy negyed óra mulva magános fogat száguldott a Bontóvár felé vezető
úton, utána vagy tíz perczes hézag jött, s csak akkor következtek megint
hosszú sorban a pompás szerszámú négyesek. A merre mentek, a népek újra
kiszaladtak bámulni. De most még jobban bámultak. Ejnye, de rövid lakzi
volt Tóthéknál! Hogy lehet az? És nini, – nem is hozzák sehol a
menyasszonyt.
A magányos kocsiban Noszty Ferencz ült. Előbb osont ki az udvarra, előbb
fogatott be, mint a rokonok. Röstelkedett előttük. Lehorgasztott fejjel,
összeesve ült egy darabig, de a tavaszi napsugár, mely új füveket és
virágokat hoz a rétnek, új lombokat a fáknak a levetettek helyett,
elkezdte őt is nyalogatni, égő sebét gyógyítgatni. S a mint egyre
távolodott Rekettyéstől némi enyhítő, vigasztaló gondolatok lopóztak a
bénító levertség érzései közé.
… Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél-szebbek,
édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen és
egy kis tűrhető kártyajárás.
UTÓHANG.
Az erdők elpusztításával elvesztek a bennök lakozó nagy állatok,
bölények, medvék. Hiszen természetes valami. Ép úgy elpusztította a
folytonos czivilizáczió és az iskola előnyomulása a babona, a
miszticzizmus sötét rengetegeit, tehát szükségképen el kellett tűnniök e
kiirtott homályokból a meséknek. A fantázia szivesebben táplálkozik a
sejtésből, mint a tudásból. A nagy mesemondók eltüntek tehát a föld
szinéről és vissza se fognak térni többé. Dumas, Hugo Viktor és Jókai
után bezáródik a kapu és nem valószínű, hogy még valamikor
megcsikorduljon sarkaiban.
Az elbeszélő és a szini irodalom most már a hétköznapi _életből_ meríti
tárgyait. De még nem egészen. Még mindig sok nyügözi a konvenczionális
chablonokból. A szabályszerű elbeszélő művek (az akadémiai reczept
szerint irottak) bizonyos unalmat keltenek, mint a szabályosan épített
házak. Semmi sem lehet egyhangúbb, látjuk a nagy városokban. Holott a
falusi házikók, hol az emberek külön-külön szükséglete és izlése
érvényesül a legegyszerűbb formákban, változatos, kedves képet
nyújtanak.
Csodálatos, hogy az emberiség e tekintetben milyen fiatal még és
mennyire tele van naivsággal. Főleg a színpadi művek közönségénél
tapasztalható. – Ott ül a nézőtéren s látja a darab legelején, milyen
rosszul áll az egymást szerető fiatalok dolga s még csak jobban romlik a
második felvonásban; elszorult lélekzettel, remegő aggódással várja a
fiatal pár sorsát. Pedig csak a szinlapra kell vetni egy tekintetet s ha
az áll ott, hogy «vígjáték», még az angol bank sem olyan biztos, mint a
házasság az utolsó jelenetben.
Nemde különös, hogy egy az _érdeklődés megfeszítésére_ igyekező műben
előre meg legyen határozva a végkifejlődés. Hát az életből van ez véve?
Oh istenem, az élet nem olyan jóságos, hogy ezt garantálná a
fiataloknak! Hiszen a konfliktusok nem volnának konfliktusok, ha
_muszáj_ volna jól végződniök… Inkább csak azért lehet ez így, mert a
közönség még fiatal s nem bánja, ha az történik a darabban, a mit ő
óhajt, hogy történjék. De nem kell-e egyszer ennek is megváltoznia, ha a
közönség öregebb lesz?
Meggyőződésem, hogy úgy a szinpadi, mint, az elbeszélői thémáknak még
mindig jobban kell közeledniök az élethez, lehányván azokat a békókat,
melyeket az esztétika az öreg témákra azoknak a gyermekkorában rakott.
E szabályokból némelyek, még a legjobbak, a szinte nélkülözhetlenek
közül is, ártanak a természetességnek és rontják az illuziót. Még tán a
kerekdedség, a frappáns fordulatosság is. Hogy egy rossz hasonlattal
éljek (de talán nem is rossz), ha egy ruhának azt az illuziót kell
keltenie, hogy élő emberről van lehúzva, azt akkor nagy hiba kivasalni,
ámbár különben a kivasalt ruha szebb. Úgy ám, de az élő ember idomait
jobban mutatná kivasalatlanul.
Kétségtelen, hogy az elbeszélés a meséből keletkezett. A «hol volt hol
nem volt» és a «még most is élnek, ha meg nem haltak» két czölöpe közt
mozgott. Ez a tartalom lassanként beoltatott megfigyelésekkel és a
közönséges hétköznapi viszonyok és élmények fájáról lenyesett galyakkal.
A tündérek helyébe vérből és húsból való emberek állíttattak be, kiket
emberi szenvedélyek mozgatnak s emberi csapások és szerencsék érnek.