meggondolt modorában, – azt, hogy a leány értéke alászáll ilyenkor
minden házasulandó előtt, kivéve azt, a ki kompromittálta. Ez vas. Ez
úgy van. De hogy állunk a reparálás kérdésében? Hát igenis, reparálás
volna, ha a kompromittáló egyén megfelelő parthie volt a leány számára
már _azelőtt_ is. De hátha nem volt megfelelő, mert a leány nagyobb
értékű kérőkre tartott igényt? Hiszen akkor mégis csak devalválva van,
ha hozzá megy. A méltóságod fejtegetése tehát, bocsánatot kérek, mégse
mathezis. Ott logikus csak, a hol a leány, a régi igényei szerint is,
nyer, vagy nem veszít azzal, ha meggyalázója oltárhoz viszi, de ez
ritkán történik, mert a megfelelő házasulandó, ha akarja, megkapja
rendes úton…
– A skatulyáival együtt, – kottyant bele Podwolski.
– A gyakorlatban majdnem kizárólag olyan csábítja el, a ki máskép meg
sem kaphatná. Mit ér már most az az állítás, hogy a leány az illető
kezén még a régi érték? Hiszen már abban mutatkozik, hogy nem a régi
érték, mert hozzá ment.
– Quantum caput originale! (Milyen eredeti fej) – mondá Palojtay
latinul, hogy csak Topsich értse, ki idegesen rezegtette a lábát, mint
mindig, ha valamire nem talált hirtelen argumentumot.
– De lehetnek olyan esetek is – érvelt Tóth Mihály – hogy a leány
értékcsökkenése még sincs arányban a hozományvadász értéktelenségével.
– Nem értem – szakítá félbe Palojtay.
– Képzeljük el, hogy a két nembeli házasulandók értéke súlyokkal
jelöltetik meg, hogy a legkivánatosabb menyasszony például egy
métermázsa…
– Sapristi!
– Már megint zavarsz bennünket Podwolski, megint zavarsz.
– Bocsánatot kérek – mentegetőzött Tóth úr – ha valami nevetségeset
mondtam. Elismerem, nem mindig találom el a legszerencsésebb kifejezést.
Hát jelezzük inkább számokkal az értékeket. A legértékesebb házasulandó
feleket mondjuk száznak. A száz után jönnek a kilenczvenkilenczek és a
kilenczvennyolczak és így lejebb-lejebb a kisebb értékűek, egészen a
kettőig, egyig, a hol már az emberiség ocsuja van. No már most tegyük
fel, hogy az én leányom a hatvanas számon állt az eset előtt.
Következéskép őt is a hatvanas kérő illette volna meg, egy úgynevezett
egyenlő házasság esetén s valóban mi szülők a Hatvanat vártuk a
Hatvanhoz. S ime közbe jön a Tíz (Ennyire mérlegelem Noszty urat, de
annyi sincs) közbe jön és kompromittálja Hatvanat. A Hatvan veszít e
miatt, értékben leszáll harminczra, de a Tíz nem emelkedik azért,
ezentúl is csak Tíz marad és soha sem képezheti a harmincznak a felét. A
méltóságos úr és Palojtay barátom azonban mégis azt a tanácsot adják,
hogy a Noszty ajánlatát el kell fogadni.
– Lári-fári! – csapott le most már rá Podwolski gróf. – Mit akarsz te?
Ámbár nem ittuk még meg a brudert, de mindegy. Előlegezem neked. Micsoda
bolond okoskodások ezek, se füle, se farka! Ezt így csinálják
barátocskám egész Európában, a világ eleje óta. Ne akarj okosabb lenni,
mint őseink. Mindig úgy volt. És okosan volt. Kivált mikor még
Monte-Carlót föl nem fedezte Columbus Kristóf. Mikor még a kártyát föl
nem találta Sorel Ágnes. Hát mi az ördögöt csinált volna akkor az
elszegényedett nemes ember, hol regresszálhatta volna magát, ha az
efféle szerencsejáték se lett volna? Elkezdett udvarolni egy módos
leánynak s ez volt az a blatt, a min a szerencséjét kipróbálta, ha nem
adták hozzá, kompromittálta, akkor aztán hozzáadták. Neked persze nem
tetszik. De nem is csodálkozom. Az én praxisomban sem fordult elő, hogy
valaki megsimogatta volna azt a kutyát, a melyik megharapta. Mind a
mellett a kutya mégis kutya és jó hogy van. Ne is vergődj hát a kis
szárnyacskáiddal, add meg magad, ilyen a szokás és punktum.
– Szokás, de rossz szokás, – felelte Tóth. – Hiúságokra, külsőségekre
fektetett gyakorlása a szülői kötelességnek, a gyermek jövőjének
előkészítésében. Ábrahám fiát akarta megölni áldozatul. Akkor az volt a
szokás. Ma már becsuknák érte Ábrahámot. Holott ő legalább az Istennek
akart áldozni, de az olyan szülék (a minőt belőlem szándékoznak faragni
az urak) a közvélemény, vagy jobban mondva a pletyka szájának
betapasztása miatt dobják oda gyermeküket egy gazembernek, a kinél
biztos elzüllés éri. Ezzel a korhadt elvi tétellel már egyszer végezni
kell és újat kezdeni, mert ez minden logika ellen való.
– Pedig az egész gentry így csinálja, bruder, – erősködött Podwolski.
– A logika nem törődik a gentryvel.
– De az arisztokráczia is azt teszi.
– A logika fölötte áll az arisztokrácziának is.
– Azt már tagadom, – fortyant fel Podwolski, s tekintetével a másik
grófhoz fordult segítségért. – Hát nincs igazam?
– Ebben nincs, – felelte mosolyogva Topsich, – és abban se volt, hogy
Columbus Kristóf fedezte volna fel Monte-Carlót.
– Olyasvalamit olvastam pedig a ficzkóról.
Így folyt ez a disputa szakadatlan, egész a vacsora idejéig, melyre Tóth
Mihályt is marasztották, még a grófnő is előjött, hogy nem ereszti, de
Tóth úr a grófnőnek is kosarat adott.
– Nem vagyok én grófi asztalhoz való ember, – mondá szerényen lehajtva
fejét, s csak úgy dőlt a gőg minden szavából.
Befogatott… hazament.
HUSZONHATODIK FEJEZET.
(A regény véget ér.)
Haza iszen csak haza megy az ember, de hova lett az otthona? Hol van a
régi nyájas fészek? A családi lámpa szétveti derült fényét a falak
között, a kis Mari felkuszik az ölébe, körülczirógatja: hol jártál
apókám? Az anyjuk elbeszéli az otthon történteket, bizalmas szót
váltottak erről-arról, miközben elálmosodnak és csak az óra ketyegi az ő
örökös tik-takjait a nyugalmas csendben…
De hol van ez mind? Pokollá változott a paradicsom. Az asszony elvonul a
kuczkóba és sír mindenütt, a hol nem látják. Mari egy hervadó liliom
benyomását teszi. Sugár alakja meg van törve. Megrezzen minden
ajtónyitásra, mintha üldöznék. Összerázkódik apjának tekintete előtt,
mintha a hóhérját látná. Mindenki kerüli a másikat. És ez a közös
boldogtalanság átragad még az oktalan állatokra is. Bligi nem csóválja a
farkát (hihetőleg egy pár rugás hajtotta bizonyos passziv
rezisztencziába), a kanári nem énekel (nem kapott czukrot napok óta,
talán vizet sem), a tyukok se gyülekeznek a tekintetes asszony körül, ha
az ambituson mutatkozik. S ehhez a hangulathoz talál a külső természet.
Jégcsapok lógnak le az ereszről s ha megenyhül az idő, elkezdenek
csepegni; a házfedél is folytonosan könnyezik, a szél dudorász a
kéményekben. Az adja a könnyeket a síráshoz, ez a hangot, és összeütik
csonttá fagyott galyaikat odakünn a fák: ezek adják hozzá a tapsot.
Valami végtelenül sivár, kínos boldogtalanság terpeszkedik el és lenyom,
összetapos mindent.
[Illustration: – Szereted azt az embert?]
Nem, ezt nem lehet sokáig kitartani. Még eddig szóba nem hozta Tóth
Mihály az esetet, de a mikor a bálingi kastélyból visszatért, Klári
szobaleány által behivatta feleségét és Marit szobájába.
Halotthalványan jöttek be, örülve, hogy ime, megmozdul a jég, és mégis
szepegve, hogy mi lesz. Tóth Mihály helyet csinált a rendetlen szobában
a feleségének, leseperve egy székről a tajtékdarabokat, Marit állva
hagyta.
– Mária, – mondá a leányához intézve szavait, és az erős férfinak
reszketett a hangja és melle úgy járt, mint egy fujtató, – nem akarok
arról a dologról beszélni, érted-e, sohase akarok róla beszélni, hát
csak arra felelj, a mit kérdezek, se többre, se kevesebbre.
Mari a fejével bólintott.
– Szereted azt az embert?
– Szeretem.
– És azt hiszed, ő is szeret téged?
– Azt hiszem.
– Miből hiszed? Semmit se titkolj el. Úgy beszélj, Mária, mintha az
Istennek felelnél most.
Mari érezte a pillanat jelentőségét és elbeszélte a somlyói esetet,
ismeretségét a vadászszal, a ki előtt ő magát szobaleánynak adta ki,
majd ismét találkozását Palojtayéknál.
Tóthné a kezeit csapta össze.
– Miket beszélsz te gyermek! Oh, te álnok baziliskus kigyó, a ki még az
én Argus szemeimet is ki tudtad játszani. Pedig mindjárt észrevettem,
hogy az egyik arany hajtűdet elhagytad valahol. Hát most tudom már, hogy
ott ráztad ki. Pedig tizenöt forint volt darabja. Pesten vettük, annál a
vörösorrú ékszerésznél a Váczi-utczában, a kinek a felesége aznap
megszökött… Mondták is, kivel. Nem emlékszel rá?
Ez a kérdés Tóth Mihálynak szólt, de az csak ránézett szigorúan, az
összevont szúrós szemöldjei alul, mire elhalt ajkain a szó.
Pillanatig kínos csend állott be. Tóth Mihály behúnyta a szemeit, mintha
maga elé idézné az elbeszélt somlyói jelenetet s nézelődne benne a saját
tekintetével.
– Egyre felelj nekem, Mária, – szólt aztán jéghidegen. – Hozzá mennél?
– Hozzá, ha megkérne.
– Már megkért. Levelet írt.
– Valahára, – sóhajtott Tóthné s Mari arczát gyönge pír vonta be, de
csak átfutón, mint a késpengét a lehellet.
– És hozzá mennél, – kérdé rikácsoló, zordon hangon – akkor is, ha
kisülne, hogy ez mind csak komédia volt, kicsinált dolog a hozományod
elkaparítására?
Mari megreszketett, mint a nyárfalevél, az eszterga-kerékbe kellett
fogódznia.
– Nem mennék hozzá, – rebegte csendesen, elhalón, összetörve.
– Elmehetsz, _édes leányom_, – mondá az apa szeliden, szinte
megkönnyebbülve és az ajtóra mutatott.
– Én is menjek? – kérdé Tóthné.
– Nem, te még maradj Krisztina…
Mari eltávozása után a feleségéhez fordult:
– Arra akarlak kérni, Krisztina, szoktasd hozzá Marit apródonkint, hogy
ő nem lehet a Noszty neje; kimélni kell a gyermeket, egyszerre talán
erősen érintené elhatározásom, de apródonkint hozzászokik.
– Mit beszélsz? Hiszen megkérte.
– Megkérte, de nem adom.
– Mihály, Mihály, gondolj az Istenre. Gondold meg, mit cselekszel a
rettenetes nyakasságoddal. A leányod még talán kibirja, de én nem birom
ki ezt a gyalázatot. Nem merek emberek szeme elé menni. Én nem birom ki,
Mihály.
– De mondtam már neked, hogy Noszty váltót hamisított Strong ezredes
nevére.
– Nem bánom én, akármit csinált is. Itt nem Nosztyról van szó, hanem
rólunk és leányunkról. Ámbátor olyan rokonságba bekerülni maga is egy
nagy ternó, Mihály… Tekintsd a kisírt arczomat, tekintsd a meggyötört
lelkemet, ne hagyj kérlek bennünket ebben a gyalázatban.
– Nem segíthetek Krisztina. Nem tudok olyan gonosz, kegyetlen lenni,
hogy odahajítsam leányomat a gazembernek, mikor tudom, hogy úgyis ellöki
magától, ha a hozományát elkölti, és visszajön fonnyadtan, talán
nyomorékká téve, mert arra is fogadok, hogy verni fogja. Ne kívánj tőlem
ilyet, Krisztina, csupán azért, mert az ilyen eseteknek ez a szokásos
eligazítása. Krisztina, kedves öreg feleségem, – kiáltott fel, – bízzál
bennem!
Közelebb húzta székét hozzá s hosszan kifejtette nézeteit. Kiszinezte a
Noszty léha lelkületét, könnyelmű jellemét; «gyanakszom, – mondá, – hogy
nem is szereti Marit, hanem rendkívüli ügyes módon hálót vont körüle, de
ennek még utána kell járni.» Felölelte az egész kérdést s
megvilágította. Mari még boldog lehet. Elveheti valami szegény, derék
fiú. Legrosszabb esetben nem megy férjhez és akkor is nyugodt életet
folytathat. «Semmit se viszünk el előle a másvilágra.» De a Noszty-féle
házasságból nem háramolhat semmi jó, rettenetes zátonyok, viharok,
szerencsétlenségek, talán nyomor, kétségbeesés várnak rá. Mindezt szépen
okadatolta, valószínűvé tette s mikor már azt hitte, hogy meggyőzte az
asszonyt, az egyszerre felugrott mérgesen.
– Elbizakodol a saját eszedben. De vannak náladnál okosabb emberek is.
Itt volt ma a tiszteletes úr, mialatt oda voltál, bölcs ember, jártas a
világ folyásában s azt mondja: «Vadmacska harapását vadmacska nyálával
kell gyógyítani.» Nosztyval kell összeboronálni Marinkát. Igali a te
embered, becsületes, hű lélek s ő is azt vallja: Fedél alá kell a
megázott portékát tenni, – s a fedél – a főkötő. Az mindent betakar. És
ne légy vak, Mihály, ne légy vak! Vedd figyelembe az előnyöket is. Azt a
kevély, nagyúri rokonságot, a Horthokat, a Homlódyakat, mikor majd
Mihály-napkor egész rajban húznak a fogataikon Rekettyésre, elől a Mari
sógora, a főispán…
– Krisztina, – förmedt fel Tóth Mihály haragosan, – ha ilyen
szamárságokat beszélsz, elmehetsz te is lefeküdni.
– Mihály-napkor már ezek a mostan ellett kis malaczkáim jókorácskák
lesznek és…
– Szünj meg, kérlek.
Tóthné szellemi egyénisége hasonlatos volt valamely edényhez, melyen
bizonyos ponton repedésnek vagy nyilásnak kell lennie s ehhez jutva a
beszélgetési anyag, szétömlik, s egy mellékvonalon elfoly.
– Azért se, – pattant fel és a csipőire rakta kezeit. – A te neved az én
nevem is, forgós teremtette (és a szemei szikráztak), a te becsületed az
én becsületem is. Olvastad az ujságban, hogy mi kapaszkodtunk a nagy
urak után, de azok nem vettek fel a szekerükre… Mintha mi kináltuk volna
fel a leányunkat Nosztynak. Ez áll rólunk az ujságban. Hát lehet azt úgy
hagyni Tóth Mihály úr?
– Nem lehet, – felelte Tóth Mihály és olyan szinű lett, mint a
kakastaraj. – Engem is bosszant, legközelebb megiratom azzal a tolvaj
Klementyvel úgy, a mint volt. Az a legkisebb. Klementy jó pénzért még az
igazat is képes megírni. Teljesen romlott ember.
– Hiszen jó, jó édes uram – szólt most már szeliden (oh mennyi
változatosság van ezekben az asszonyokban) s hozzá simult, vállára tette
a kezét, – de az emberek vagy hisznek a lapnak, s ha hisznek, ő tőlük
függ, hogy az első közleménynek hisznek-e vagy a másodiknak. Lásd
mennyivel szebb lenne másképen czáfolni meg ezt a dolgot. Hogy azok a
kevély peczkes urak, azok a felfujt dámák a nagy piperéikkel ide
gyüljenek egy napon a mi kuriánkra s lássák végig vonulni a falukon a
népek, a kik kiszaladnak a csengős fogatok zajára a kapuik elé vagy a
kis kertjeikbe s mondogassák egymásnak. Hova mennek? Hát lakodalomra
Rekettyésre. Tóth Marit veszi feleségül Noszty Ferencz. Ez volna nekünk
az elégtétel meg a Marinak. És mondok neked még valamit, édes öregem. Ha
már olyan nagyon ki nem állhatod azt a szegény Ferit, hát ne adjuk ki a
leányt a házból, csak esküdjenek meg, adjon neki nevet, aztán menjen
Isten hírével, és ha megjavul valaha, elnyeri a kegyedet, kiállja a
próbaéveket becsülettel, jőjjön vissza, vagy maradjon el örökre, ha
neked úgy fog tetszeni, vetsz neki egy pár ezer forintot, – szóval
mindent csinálhatsz, hanem most esküdjenek meg. Azt azonban előre
kikötöm, hogy a miss ezzel az alkalommal nem ül asztalnál, mert
emlékszel a Homlódyné sárga ruhájára, a melyikben egyszer nálunk volt…
– Nem, nem emlékszem, Krisztina és ne is bántsd most a sárga ruhát, ez a
te előadásod nagyon megfogott engem. Eredj most lefeküdni, Krisztina.
Nekem ezen gondolkoznom kell. Nem gondoltam volna Krisztina, hogy valami
megingathatna. Azt hittem, már mindent megrágtam. Pedig hát ez még itt
van. Majd megmondom neked azután, mit határoztam.
Két napig, két éjjel berregett megint az eszterga: ennek a zúgása
mellett szokott gondolkozni Tóth Mihály.
Harmadnap azután behívta az asszonyt mindjárt reggel:
– A dologból nem lehet semmi, – mondá. – Meghánytam, megvetettem minden
oldalról, de nem lehet. Lehetne, ha mi örökké élnénk. Minthogy azonban
ez nem valószínű, hát nem lehet. Utálom a nevet, mely leányomé lenne, de
ezt még lenyelném. Világosan látom azonban a jövendőt, hogy ez az úr
élne és visszaélne a férji jogaival, pumpolná a szegény asszonyt, s
halálunk után elszedné mindenét. Mari jószívű teremtés, a nevet, melyet
visel, tisztítaná, mentené minduntalan, s vitetnék feltartóztathatlanul,
vitetnék a hinár felé. Azért hát nyugodj meg, Krisztina… Jól tudom, hogy
tegnap is Voglányban jártál és a voglányi asszony megtöltött téged, de a
dologból nem lesz semmi.
– Utolsó szavad ez?
– A legutolsó. A te hiúságodért sem áldozom fel leányomat.
Tóthné e naptól kezdve nem sírdogált többé, száraz szemmel járt-kelt a
lakásban, de ha valaki figyelte volna, ez szinte aggasztóbb volt, mint
mikor még sírt, mert a szemekben valami különös merev, jéghideg
kifejezés ült. A hangja is megváltozott, nem volt meg se a katonás
parancsoló árnyalata többé, se a rendes köznapi szürkesége. Lassan,
vontatva, édeskésen beszélt, mintha egyenkint kóstolgatná a szavakat, a
mellett nem evett és lehetőleg kerülte Tóthot. Tett, vett, foglalkozott,
de az is olybá tünt fel, mintha készülődnék valahova. A fehérneműit
átrakta az egyik szekrényből a másikba, leveles fiókjait felturkálta,
némely papirokat elégetett, másokat különböző színű szalagokkal
megjelölve csomagolt el. A ruháit, wiklereit is előszedegette,
egyikre-másikra megjegyzéseket és rendelkezéseket tett. Ez legyen a
Kláráé, ez legyen a Borcsa szolgálóé, ő szereti a kéket. Ezt a néhány
vég vásznat oszszátok fel a béresek között, hogy ha már egyszer nem
lennék. Mert sohase tudhassa az ember, mikor hívják. El ne felejtsétek,
a mit mondtam. A mentémnek a gombjait küldjétek majd el a tiszteletes
asszonynak, mert neki nagyon tetszettek. Aztán, hogy úgy legyen a
szavaim szerint. Mert én előre megmondom, hogy kisérteni fogok.
Mindezt nem vették ugyan szentírásnak, de mégis feltünt a cselédeknek.
Tóth Mihály ellenben csak azt látta, hogy az asszony már nem sirdogál.
No hála Istennek. Most még ugyan neheztel rá, az látszik, de nem baj,
csak hadd fújja ki magát. És hát a végén minden a rendes kerékvágásba
ugrik. Jó az isten, jót ad.
Hogy kitérjen az otthon komor hangulata elől, egész nap a határban
kódorgott puskájával. Az emberek rosszaságát a szegény nyulaknak kellett
megkeserülniök a bőrükkel. Ilyenkor aztán, ha a határ túlsó végén érte a
dél, haza se ment, hanem Mezernyén ebédelt meg a fogadóban Pázmár doktor
társaságában, a ki egy nap azt a váratlan kérdést intézte hozzá:
– Mit csinálnak otthon a patkányok?
– Miféle patkányok? – kérdezte Tóth.
– Azt hallom, hogy a tekintetes urék háza tele van velök.
– Nincs nálunk egy fia se.
– Hm, – morgott a doktor elgondolkozva, – elég baj, hogy nincs.
– Maga ma humoros kedvében van, Pázmár, alkalmasint meg akar nevettetni,
de félek, ez most alig sikerül.
– Én meg attól félek, hogy meg fogom ríkatni.
– No, no.
– A tekintetes asszony tegnapelőtt itt járt nálam és erőnek erejével
mérget kért tőlem.
– Az én feleségem? – kérdé Tóth elhalaványodva.
– Igen, ő. Mondhatom, mindjárt gyanus volt. Arcza sárga, mint a viasz, a
szemei tétován járnak. Kérdeztem tőle, mire kell a méreg? A patkányokat
említette, de a dúlt tekintetéből, zavarából azt véltem kiolvasni, hogy
másra gondol.
– Oh, Istenem, de csak nem adott neki?
– Természetesen nem adtam, de azért tessék vigyázni, mert az asszonyok
furfangosak az ilyesmi megszerzésében.
Hát iszen nem is kellett több Tóth Mihálynak, fölkelt és rohant haza,
meg se állt sehol, csak a felesége szine előtt.
– Krisztina, – szólítá meg szeliden, – eljöttem neked megmondani, hogy
máskép határoztam.
Tóthné csodálkozással emelte rá a tekintetét; a hang a Tóth Mihályé, –
de Tóth Mihály nem szokott máskép határozni. Ez megfoghatatlan.
– Nem voltam igazságos, – folytatá Tóth úr.
Tóthné letette kezéből az imakönyvet, a melyből olvasott, de semmit se
felelt, még mindig kételkedett.
– Hibás szempontból itéltem meg a teendőket, mintha Mari kizárólag az
enyém lenne, pedig csak a fele az enyém, a másik fele a tied.
– No látod, – mondá az asszony és behunyta a szemeit.
– Elhatároztam Krisztina, hogy a kettőnk akarata teljesedjék, félig a
tied, félig az enyém. Ez az osztó igazság. Még ma megírom Nosztynak,
hogy megkapja a leányunkat.
Tóthné kinyitotta a szemét, de már nem az előbbi szemek voltak, a
tétovák, a szárazak, szakadt belőlük a könny (tudott már megint sírni) s
a könny alatt valahol ott lappangott a mosoly.
– Oh Mihály, édes uram, bocsáss meg – rebegte elérzékenyedve, csendes
zokogásban – köszönöm neked, hogy visszahívtál.
Tóth Mihály nem kérdezte, hogy honnan hívta vissza. Értette. És az ő
szíve is elfacsarodott arra a gondolatra, hogy már ő útban volt.
Szobájába vonult, megírta a levelet Noszty Ferencznek, melyben röviden,
szárazon értesíti a házasságba való beleegyezéséről. Sehol egy
szemrehányó szó, sehol egy frázis. Kéri, hogy Bontóváron találkozzanak
az esküvő határideje és egyebek megbeszélése végett. A történtek után
még korai volna egy rekettyési találkozás. Kimélni kell még a nők
megrendült idegzetét.
Egyuttal másik levelet is írt Pápára t. cz. Brozik Dániel vendéglős
úrnak. Húsz akó bor ajándékot igér neki, ha a szolgaszemélyzet s esetleg
más beavatottak meghallgatásával megbízható adatokat nyomoz ki a
harmadévi somlyói szüreten megfordult vadászról, a kit akkor Patkónak
hittek és a Griffben volt szállva.
Nosztytól gyorsan megjött a válasz, utána csakhamar találkoztak
Bontóváron, jelen volt Kopereczky báró is, kitűzték az esküvőt
virágvasárnapra s ezzel ennek is elvetették a gondját.
Kopereczky egyéb fontos részleteket is szeretett volna szóvá tenni, de
minthogy nagy volt a feszesség, nem igen látszott kívánatosnak. (Még nem
elég száraz a tapló, még nem fogna.) Különben is kijelentette Tóth úr:
«A mi a többit illeti, hagyjuk az esküvő utánra.» Tehát virágvasárnap
délután négy órakor a mezernyei templomban.
– Talán legjobb volna, tekintettel a tekintendőkre, – vélte Noszty, –
csendben tartani az esküvőt.
– Ellenkezőleg, – szólott Tóth Mihály, – a feleségem a legnagyobb pompát
akarja. Tudják, milyenek az asszonyok!
– Hát legyen pompa, – hagyta rá a főispán. – Én veszem a kezembe, én
leszek a násznagy is.
Egyszeribe híre száguldott a megyében az érdekes esküvőnek. Hát mégis!
No ez derék. Hja, azé a kalács, a ki először beleharapott. Szem nem
látta, fül nem hallotta pompa lesz – mondják – az esküvőn. A pékné
kívánta úgy. Oh jaj, minek köhög a légy, mikor tüdeje nincsen! S a
kevély családok készséggel hasra fekszenek az arany borjú előtt.
Tényleg újra megkezdődtek a családi értekezletek, melyek a nagymérvű
előkészületekkel foglalkoztak. Egyes részletek szivárogtak ki
innen-onnan. Hogy a Homlódy-fiúk Mátyás-kori apródoknak lesznek öltözve;
az egyik a menyasszony uszályát viszi, a másik a vőlegény kardját fogja
tartani, mikor az oltárnál lecsatolja. Még nagyobb parádé készül a
nyoszolyólányokkal: a Horth, az Ilvánczy kisasszonyok, a Leviczky
bakfischek, mind különböző századbeli ruhákat kapnak, a mi elbűvölő
látványt nyújthat. (Lesz mit leírni Klementynek.) A főispánné magyar
díszbe öltözik s pillangós főkötőjén állítólag rajta lesz a legendás
fekete gyöngyökből az utolsó legnagyobb kettő. A mint a tavasz
elkezdődött, az első langyos napok elbűvölő szürkeségében megkezdődött a
lázas szabás-varrás, felpróbálás, megbírálás, átigazítás, az ezzel járó
lótás-futás. Bontóvár minden szabója és varrónője munkába fogott, s
dolgozni fognak addig, míg a fűz az első barkáját ki nem ereszti.
Másrészről viszont az hallatszott, hogy az amerikánus százezer forintot
vett ki a takarékpénztári tőkéjéből, s mikor a pénztárnok azt kérdezte,
hogy talán birtokot vesz, azt felelte: «Dehogy, egy kis fehérneműt
rendelt a feleségem a leánykának, azt kell kifizetni.» Szentséges ég!
Hány alsószoknyája lehet annak?
Még jóval a tavasz előtt megjött Rekettyésre a Brozik Dániel levele is.
Igen köszöni, írja, a húsz akó bort, mely Isten akaratából vagyon,
mivelhogy szent karácsony éjszakáján megálmodta, miszerint kétszer
szüretelt egy esztendőben. Nos tehát ez az első szüretje. Itt küldi
érte, a mennyit sikerült kinyomozni az illető fiatal vadászról, ki Fitos
János néven írta be magát a vendégkönyvbe, ámbár sehogyse volt olyan,
mintha Jánosnak hívnák. Mivel már azóta sok víz elfolyt a Dunán, nem
sokat lehet megtudni, de a béresem, a ki a hordókat vitte a tekintetes
úr szőlőjébe, emlékezett, hogy nevezett Fitos János akkor déltájt, mikor
a Findura szőlőjében az iparos mulatság volt, vele ment ki a hegyre,
azaz a kocsi mellett bandukolt, kérdezett tőle egyet-mást, egyszer bele
is lőtt egy sólyomba, de nem találta és sehol se maradt el tőlük, csak a
tekintetes úr szőlőjénél, a mikor is leheverészett a kápolna mellett,
mintha várna valakit vagy leselkedne valakire. Béresem ott látta őt
feküdni a fűben, mialatt a présház előtt lerakta a hordókat, akkor aztán
elment a béres és nem látta többet.
– Mindjárt gondoltam – dörmögte Tóth – a zsivány kétségkívül Marira
leselkedett s nyomon követte őt, mikor elcserélt ruhában a Findura
szőlőjébe tartott.