gróf négy fekete lovát s azon hajtatott Rekettyésre, úgy ment az a négy
ló, mint négy páva, még a föld is érezni látszott kényes lépkedésüket.
Tóth még mindig nem jött haza, azt írta, hogy a megboldogult Velkovics
nagy rendetlenségben hagyta családját, tehát addig marad ott, míg
türhető állapotokat tud teremteni. És hát csak hadd maradjon, nem
hiányzik most senkinek. Mari boldogan turbékolt Ferijével, Tóthné pedig
még szerelmesebb volt leendő vejébe, mint a leánya. Vasárnap a Feri
fogatán látogatást tettek a voglányi várkastélyban, ott is ebédeltek, a
tatár herczegnő még a helyüket is megfújta, úgy megbecsülte. Hej de más
világ az ezeknél a nagy uraknál! Ott a kanalak és kések is máskép
csörögnek, mint közönséges helyen.
Azontúl is majd minden nap átment Feri Rekettyésre, a mikor pedig nem
mehetett, legalább Pimpósi vitt el egy bokrétát, lóháton üzenetet
vive-hozva. Mindig közte volt, hogy az öreg tekintetes úr még nem
érkezett meg.
Két hét is elmult, a júliusi nagy hőségek beütöttek és Tóth még mindig
nem jött. Már Kopereczky is türelmetlen lett, Pestre kellett volna
mennie, de napról-napra halasztotta, hogy előbb Tóthtal végez – s azután
megy a császárfürdőbe a rheumás lábával. Maga Feri is elutazott, egy
Zemplénmegyében lakó gróf feloszlatta a versenyistállóját, no hát ezt az
alkalmat nem szabad elmulasztani, hátha könnyű módon juthat ott az
önkénytes árverésen nemes állatokhoz, a melyekben Mari is örömét fogja
találni; a vasuton azonban azt hallotta, hogy egy másik grófnak eladó a
Balatonon dangubáló yachtja és hogy most épen meg van szorulva, vesztett
a kaszinóban, potom áron meg lehetne szerezni! Ferinek a yacht új szeget
ütött a fejébe.
Terringette, egy yacht! Ez már valami. Milyen fölséges nászutazás lenne
ide-oda őgyelegni a Balatonon saját yachton! Ilyet még egyetlen Noszty
sem produkált. Fogta magát, az első állomáson kiszállt s a zempléni
árverés helyett neki vágott a dunántúli útnak Siófokra.
Hogy im távol volt Feri, most már épen semmit se tudott Kopereczky Tóth
úr felől. De hát mire való a főispáni hatalom? Legott egy meghagyást
intézett a rekettyési állomásfőnökhöz, hogy az naponként értesítse, ha
megjött-e már Tóth Mihály vagy sem, a mi aztán meg is történt, de mindig
az, hogy még nem érkezett meg.
Még az ágyban feküdt egy reggel, mikor Bubenyik sürgönyt hozott be ezüst
tálczán és egy névjegyet. A főispán a sürgönyt bontotta fel előbb s
bosszúsan dobta a padlóra; a szokásos jelentés volt benne az
állomásfőnöktől: «Tóth Mihály ma sem érkezett meg», majd a névjegy után
nyult, azon meg az volt írva: «Tóth Mihály.»
– Ő maga van itt? – csodálkozott a főispán.
– Ő maga!
Kopereczky vidáman ugrott ki ágyából.
– Vezesd be hamar az elfogadó szobába s vigyél be szivart és cognacot.
Mondd, hogy öt percz alatt rendelkezésére állok.
De még talán annyi se telt el, már felöltözött s szaladt be Tóth
Mihályhoz, kordiálisan belecsapva a kezébe s megrázva azt, hogy szinte
ropogott erős markában a becsületes kérges tenyér.
– Isten hozta, Isten hozta, kedves bátyám. No ez igazán nagy meglepetés.
Annak a mafla rekettyési állomásfőnöknek meghagytam, hogy értesítsen a
megjöveteléről, mert én akartam önhöz menni. S képzelje a szamár még ma
is azt sürgönyzi, hogy ön nem érkezett meg. Nem lehet ezekben az
emberekben megbízni.
– Az állomásfőnöknek igaza volt, mert nem szálltam ki Rekettyésen,
egyenest ide jöttem a mai reggeli vonattal.
– Úgy? Hát foglaljon helyet kedves bátyám. Ide, ide, ebbe a puha
karszékbe…
De Tóth Mihály állva maradt; egy csöppet se vidult föl, a hogy a
látogató szokott a szivélyes fogadtatásra viszonzásul, halvány arczán
mély szomorúság ült, melyet talpig fekete ruhája csak kiemelt; még a
meleg kézszorítást is mintegy huzódozva fogadta, mint a kinek valami
bankóból tévedésből többet adnak ki, mint a mennyi jár.
– Egy igen különös ügyben vagyok bátor tiszteletemet tenni
méltóságodnál. Nem is tudom, hogy és hol kezdjem…
– Kezdheti, a hol tetszik, kedves Tóth bácsi és nem is olyan különös
már, mert nem ön kezdi, ön csak folytatja. Hiszen én voltam a kezdő,
azért kerestem fel a multkor Rekettyésen. Hja, ezek a fiatalok! Az ember
fölneveli a kis madárkát, aztán egyszer csak megnő a szárnya és hess,
elröpül a fészekből. De hát mért nem ül le, Tóth bácsi?
– Köszönöm, de már csak állva maradok. Hát iszen épen azért jöttem, mert
a feleségem megírta, hogy megtisztelte méltóságod a házamat és arról is
értesített, hogy újolag készül hozzám bizonyos ügyben.
– Hát az csak természetes, – szólt Kopereczky, a kezeit dörzsölve.
– Meg akartam előzni és otthon ki sem szállva, egyenesen ide jöttem
Trencsénből.
– Igen szép öntől, hogy meg akart a fáradságtól kimélni, de ezzel
rosszat is tett, mert megfosztott néhány kellemes órától, melyet a
családja körében tölthettem volna ebből kifolyólag.
Tóth úr mohón kapott ezen a hivatalos kifejezésen; épen ilyenforma
kiméletes kifejezést keresett szűk szótárában.
– «Ebből kifolyólag», méltóztatott mondani. Ez az, a mi engem
aggasztott. Ettől akartam megkimélni méltóságodat, mivelhogy…
– Nem értem önt?
– Mivelhogy abból a dologból már nem lesz semmi – mondta Tóth Mihály
szeliden, egyszerüen.
– Melyik dologból?
– A melyből kifolyólag hozzám akarna jönni méltóságod.
– Én a Noszty sógorom ügyét értem – lihegte Kopereczky izgatottan.
– Én is – felelte Tóth Mihály. – Nem akarom azt a színt adni a dolognak,
hogy a főispán úr, illetve a szolgabiró úr kosarat kapott, hát arra
jöttem kérni, ne méltóztassék engem e miatt fölkeresni s különösen
kegyeskednék oda hatni a szolgabiró úrnál, hogy a leányomat, kinek
bizonynyal fájdalmat okoz az én elhatározásom, ezentúl mint lovagias
úrhoz illik, mivel a házassági kapocs teljesen lehetetlen, kerülje.
Kopereczky elsápadt, a haja fölborzolódott az égnek, ajkai rángatózni
kezdtek, majd sebesen nyargalt föl s alá a szobában, feldöntve a kis
asztalkák közöl egyet.
– Hát meg van ön veszve, édes Tóth? Hát tudja ön, mit cselekszik?
– A mit egy becsületes apának kell cselekedni.
– Nem fél ön, hogy a sógorom hasba lövi?
– Én semmitől se félek.
– Hiszen nekem azt mondta a neje, hogy ön örömmel veszi tudomásul a
Noszty szándékát.
– Ez akkor volt; most máskép határoztam.
– Gondolja meg, leánya szereti Nosztyt s boldogtalanná teszi ezt a
kedves teremtést.
– Azt is meggondoltam.
– De legalább az okot mondja meg.
– Nem szándékozom az okot megmondani.
Ez a csökönyösség a dühöngésig fokozta a Kopereczky felindulását, nem
birta már magát türtöztetni. A csengetyűhöz rohant s olyat rántott
rajta, hogy a bojtos zöld zsinór leszakadt, vérbeborult szemekkel dobta
a padlóra Tóth úr elé:
– Vigyázzon Tóth, vigyázzon! – rikácsolta. – A sógorom nem hagyja ezt
annyiban, magyarázatot fog öntől követelni.
[Illustration: – Ne ordits, marha!]
Tóth Mihály szomorúan rázta a fejét.
– Azt ő bizonynyal nem fogja cselekedni.
Ezzel meghajtotta magát és távozott. Az ajtóban egymást keresztezték a
befelé rohanó Bubenyikkal.
– Mit parancsol mélt…
De már abban a szempillanatban visszaesett a szó a torkába, mert olyant
csattant képén a Kopereczky hatalmas tenyere, hogy künn az előszobában
is meghallhatta a távozó Tóth.
Bubenyik fölszisszent s jajgatni kezdett, míg a báró föl s alá
szaladgálva fújt, mint egy megvakult bika, majd némileg lecsillapodván,
rárivallt Bubenyikra.
– Ne ordíts, marha! Hát nem látod, hogy ez csak forma, hogy ezt
voltaképen Tóth helyett kaptad. Nem birtam már magammal, Bubenyik.
Muszáj volt valakit pofon ütni.
HUSZONHARMADIK FEJEZET.
(Mit csinál a pók, ha a hálóját összetépik.)
Nagy katasztrófa volt ez. Szerencse, hogy még el lehetett egy darabig
titkolni. Kopereczkyt elöntötte az epe, hiszen az ő pénzéből úszott el a
legtöbb, már most aztán nem a császárfürdőbe küldték az orvosok, hanem
Karlsbadba, a sárgaság ellen. El is ment Malinka kiséretében másnap az
esti vonattal, mielőtt még Feri hazajött volna.
– Megölném, ha most kellene vele találkoznom. Inkább elmegyek otthonról.
– Ugyan, ugyan, mit bántod a szegény fiút, inkább sajnálkoznod kellene
felette – csillapította Vilma. – Nagy bánata lehet. Mert szereti a
leányt.
– Én is szeretem a pénzemet. Nekem is nagy bánatom van.
Ferinek első látogatása, a mint vissza érkezett Bontóvárra, Vilmának
szólt. Már akkor tele volt a ház rokonokkal. Ezek még a régi módi
urakból valók. Nem hagyják az elesetteiket hidegvérűen elpusztulni, mint
a maiak. Mindig akkor röffentek össze, ha valami baj történt, a mi
tiszteletre méltó vonás volt bennök, – ezért is uralkodtak
nemzedékről-nemzedékre a megyében. Mert minden hatalom a tisztesség
valamely forrásából ered.
Vidáman toppant be azzal a szóval, hogy yachtot vett Mari számára.
– No süsd meg – szaladt ki a szó a nyers Leviczky Jánosból.
– A yachtot?
– A yachtot is, a Maridat is.
Apránként vallogatták ki a történteket. Szegény Feri valóságosan
összetört. Annyira a szivére vette, hogy eleinte az öngyilkosságtól
féltették. Vilma ott tartotta maga mellett a lakosztályában. Puskát,
pisztolyt gondosan elzárt és a kulcsot magánál tartotta.
A család is teljesen ki volt forgatva nyugalmából. Hisz az ilyen dolog
alkalmas megzendíteni azt a tekintélyt, a melynek éltek, a melyből a
gőgjük táplálkozott. Először a férfiak hányták-vetették meg az esetet,
természetesen gentry-észszel. Szörnyűség, hogy ilyesmi történhetik egy
Nosztyval! Dúltak, fultak, bonczolták a kérdést, rágódtak rajta. Pedig
olyan egyszerű volt. Csak az történt, hogy nem sikerült neki egy jól
kieszelt spekuláczió. De ők azt az oldalt látták, hogy egy Nosztynak
röviden kiadták az utat. És ha már ebből az ügyletből, melyre annyi
fáradtságot áldoztak egyes családtagok, nem lehetett pénzt csinálni,
hogyan lehetne legalább egy kis vért ereszteni, akár innen, akár onnan,
– hisz az már mindegy.
Rágányos vetette fel a kérdést, nem kellene-e Ferinek magyarázatot kérni
Tóth Mihálytól? Mert Feri bizonyos fokig önérzetében is meg van
kurtítva.
Homlódy ellenezte. Az ő felfogása szerint szabad a kosár. Isten mentsen,
hogy házasságkötések a lovagiasság szabályai szerint intéztessenek el.
Leviczky Jánosra, a nagytermetű nyugalmazott dzsidás-ezredesre, a híres
párbajhősre tapadt minden szem.
– Hát te mit mondasz, János?
Az ezredes azt mondta, hogy ő igenis lát bizonyos subtilis árnyalatot, a
miből lehetne valamit kihozni. Tóth Mihály ugyanis beleegyezett a
házasságba és csak most, miután Trencsénből megjött, jelentette be
vétóját, a mi könnyen úgy tüntetheti fel Ferit a csőcselék szemében,
mintha valami becstelen dolgot tudott volna meg róla Trencsénben, a hol
az ezrede feküdt, – hát igenis, Ferinek joga van magyarázatot követelni.
Az ezredesnek senki sem mert ellentmondani, olyasmi nem történt vele
soha; még Noszty Pál sem cselekedte volna meg, de most kénytelen volt
vele, mert ő körülbelül sejtette, hogy milyen magyarázatot adhatna Tóth,
ha kényszerítenék, – ennélfogva úgy vélte, hogy teljesen csatlakoznék a
János úr helyesen és finoman kidomborított nézetéhez, ha Tóth Mihály már
egyszer tényleg igent mondott volna, de a hogy neki Izrael most Pesten
átutaztában elmondta a tényállást, azt csak Tóthné csevegte, hogy ura
nem tett kifogást, ők azonban Tóthnak csupán egy kijelentését
tekinthetik mondottnak, a mit a Feri megbizottja, Kopereczky előtt
személyesen tett, s ez az, hogy nem adja a leányát – ezért pedig nem
lehet felelősségre vonni.
Leviczky haragosan rángatta bozontos szemöldjeit és noha Noszty igen
tapintatos formában czáfolta, a rokonok mindamellett azt hitték, hogy
legalább is megeszi.
Morgott is, mikor bevégezte, de nem ette meg. A párbaj pedig elmaradt.
Hanem azért még hetekig, hónapokig folytak az e fölötti eszmecserék a
férfirokonok közt, míg az asszonyok leginkább a miatt szidták Ferit,
hogy a gyűrűket itthon csináltatta s így a kezdőbetükből a bolond is
kitalálhatja, kit akart menyasszonyául; nincs hát semmi mentség,
előbb-utóbb köztudomásra jut a kosár. S az a szégyen, az a rettenetes
szégyen! Ha a gyűrűkkel nem történik ez a könnyelműség, – el lehetett
volna titkolni vagy tagadni, de így mindennek vége.
– Az utczán se merek többet mutatkozni, – nyafogott a kis grófné
(Rágányosné).
Csak a tatár herczegnő nem vesztette el a szivét.
– Ejh, hátha még nem ez az utolsó stáczió ebben a dologban.
Kétkedő mosolyok voltak a felelet. Feri csak a fejét horgasztotta le és
sóhajtott.
– No, ugyan mit nevettek? Hát a szindarabokban nem mindig ilyen az első
felvonás, pedig a harmadikban okvetlenül összekerülnek a párok.
– De iszen elhegedülte azt Szent Dávid, kedves hugom, – bömbölt közbe a
dzsidásezredes.
– Vagy ki tudja, kedves János bátyám? Láttam már én olyan tulipánt is,
mely a fűrészpor alól nőtt ki.
Homlódyné czélozgatásait üres, Ferit vigasztaló szóbeszédnek vették az
atyafiak, csak az egy Vilma nem adta fel teljesen a reményt, s egy ilyen
alkalommal odasimult Máli nénihez:
– Igazán van valami terve?
– Tervem? Az még nincs. Hanem úgy a sötétségből dereng egy kis
kiindulási pont.
– Ugyan súgja meg, – rimánkodott a főispánné.
Homlódyné súgott valamit, mire Vilma elnevette magát és egy kicsit el is
pirult.
– Oh, gonosz, gonosz nénike… Hanem hát ezzel nem sokra megyünk. Ez nem
terv, ez csak egy óhajtás.
– Kicsiny téglákból épülnek a nagy házak.
Épülnek bizony, de nem fundus nélkül. Vége van ennek a dolognak. A kis
és nagy rókák, a kik valamikép szerepeltek benne, mind megegyeztek
abban, hogy itt nincs mit keresgélni többé. A sok róka közül csak egynek
volt belőle haszna, annak, a melyik a Horka-erdőben ezen a réven
megmenekült. Ámbár még annak se, mert a puska amúgy sem volt megtöltve.
Homlódyné azonban mégse pihent, mert noha minden elcsendesedett s az
atyafiak napirendre látszottak térni, éles megfigyelő észrevehetett
volna bizonyos különösségeket; hogy ő nem szüntette meg az érintkezést
Tóthékkal, sőt egyre melegebb barátságba ereszkedett. Majd minden héten
ott volt náluk, ők viszont átjártak Voglányba. Az is észlelhető volt,
kivált későbben, hogy Vilma, Homlódyné és Feri valami titkot
rejtegetnek, néha egyetértőleg összenéznek, azonfelül sokat tanácskoznak
zárt ajtóknál. De hát kit érdekelt már ez! Ha tervelnek, hát mulassanak.
Ártatlan dolog már a Máli néni minden praktikája. De mindegy. Hiszen a
pók se azért szövi az ő vásznát, hogy kereskedésben eladja, szövi a maga
gyönyörűségére és ha tizet leütnek is a hálóiból a porolókefével, a pók
meg nem únja, szövi a tizenegyediket.
Hogy azonban lehetett valami egészséges mag a Máli néni terveiben, arra
is volt jel, a Noszty Feri gyors kiépülése kedélybetegségéből. Nemcsak
összeszedte magát, de reményleni kezdett. (Ez már nyilván a Homlódyné
életelixirje.) Egy napon kijelentette, hogy únja magát Vilmánál, elmegy
Pestre, vevőt keresni yachtjára. Szóval már pénz kell neki. Tehát már
meggyógyult. Mehet.
Csak egy levelet hagyott Bontóváron, Kopereczky számára, melyben arra
kéri, hogy helyezze át egy más járásba, a mi meg is történt, mihelyt
Kopereczky hazajött Karlsbadból, áttette a megye éjszaki részébe, az
ottani szolgabirót helyettesítvén árvaszéki elnöknek; a főispán
tapintatosnak találta Feri kérését, mert nem járhat ezek után
Rekettyésre, Feri pedig a hitelezői zaklatása elől menekült oda; a
voglányi szolgabiróság teendőivel ideiglenesen Malinka Kornélt bízta
meg.
Mindez úgy látszott, mintha magától történnék, a világ elhelyezkedik a
benne levő súlyok szerint, holott ez úgy volt kicsinálva, billentyűk és
kerekek hozattak észrevétlen módon mozgásba, bizonyos czél kedvéért. A
főispánék Krapetzen töltötték a szeptembert és októbert, a kis
Kopereczky már járni tanult az elhanyagolt parkban, Tóthék a
Somlyó-hegyen szüreteltek s csak november elején jöttek haza; Feri az új
járásban tartózkodott és csak levelekben érintkezett Homlódynéval és
Vilmával, – de épen ezek a levelek árulói annak, hogy a mi történt,
abban nagyrészt az ő kezük van.
November 3-ikán beszakadt a privogyeczi kőszénbánya s valami harminczöt
munkást eltemetett. Erre a szerencsétlenségre (nota bene nem állítom,
hogy a bányát is Homlódyné döntötte volna be) hazajött a főispáni
család, Homlódyné meghivta ebédre Klementy szerkesztőt és kifőzte vele,
hogy a szerencsétlenül jártak családjai javára valami nagy dolgot kell
csinálni. Ebbe a hazaérkezett főispánné is bevonatott s elhatározták,
hogy egy nagy bált adnak, pompás élőképpel.
Egy erdélyi fejedelemről, a jámbor Apafi Mihályról maradt fenn a mese,
hogy a fejedelemségét egy órára át engedte a feleségének, Bornemisza
Annának. Hogy mit csinált ez egyetlen óra alatt, nem jegyezte fel a
krónika. Tehát nem tudjuk. Bizonyára ő maga se tudta. Mert hisz
bizonyosan valami egyebet szándékozott csinálni, mint a nadrágban járó
fejedelmek. Pedig épen azt csinált, a mit ők. Adókat. De sokkal
nagyobbakat, mint ők.
Az egyórai uralmat ugyanis lefestette egy jó piktor. A szép kép
elterjedt a magyar házaknál és most, mikor már a fejedelemasszony
kétszáz év óta porlad sírjában, mégis keményen adóztatja nemcsak
Erdélyt, hanem a szomszéd nagy Magyarországot is, (a mely nem volt az
övé addig az egy óráig sem), mert általános divat lett az egyórai
uralmát személyesíteni élőképekben s a közönség tódult és fizetett, –
míg a tableaux vivant-okat ki nem szorították más divatok.
A választás itt is a népszerű «egy órai uralom»-ra esett. Kijelöltettek
az alkalmas személyek, a mennyire lehetett, az előkelő világból,
kivételt csak ez egy Tóth Mari képezett, a ki egy fiatal palotahölgyet
fog ábrázolni.
Az elnökséget a főispánné vállalta, ki személyesen kérte fel az egyes
szereplőket, minélfogva Rekettyésen is látogatást tett Homlódynéval és
felszólította Mari kisasszonyt a közreműködésre, mondván, hogy ő fogja
ábrázolni az erdélyi udvar legszebb hölgyét. Bizony pedig ehhez nem igen
volt most alkalmas a szegény Mari. A nyaka sovány volt, az arcza
színtelen, a szemei alatt kék karikák (a sok sírástól, – gondolta a
főispánné és érezni kezdte, hogy ő most Istennek tetsző dologban jár).
Tóthné igen köszönte a nagy szerencsét, hogy az ő leányára gondoltak,
igen hálás azért is, hogy a méltóságos báróné szegény házukhoz megalázta
magát, Marinak szükséges volna egy kis szórakozás, mint fűnek a harmat
nagy szárazságban, nem is lenne egyetlen szava se, ha az Isten meg nem
látogatta volna (ugyanis köszvény volt a Tóthné lábaiban és nem birt
megmozdulni a karosszékből), hanem így nincs a ki Marival bejárjon a
próbákra, mert Mihálynak is hosszabb időre el kell utaznia Trencsénbe,
miután még most sincsen rendben a hagyatéki ügy, Isten nyugosztalja
Velkovics sógort, értett egy várost igazgatni, látott talán a messze
századokba előre, de a saját zsebébe nem látott.
– Mindez ne aggaszsza, kedves Tóthném, – vette át a szót a tatár
herczegnő, – mindössze egy-két értekezlet lesz a toillettek dolgában,
majd egy-két próba, ha a kosztümök elkészülnek s én akkor mindannyiszor
eljövök, elviszem az én lelkem Marimat és vissza is hozom a mamájához,
föltéve, hogy még akkor a mama nem lesz talpon.
Miután Tóth úrnak sem volt ellenvetése, sőt helyeselte a jótékony czélt,
Mari véglegesen besoroztatott az egy órai uralomhoz, sőt Tóth Mihály
annyira ment, mikor a hölgyek búcsúztak, kihúzott a zsebéből egy ezrest,
hogy a mennyiben nem találna akkor otthon lenni, ezzel megváltja a
belépti jegyét.
Tóth mintegy háláját akarta jelezni e gavalléros felülfizetéssel. Azt a
körülményt, hogy a főispán Nosztyt elhelyezte a járásból, iránta való
gyöngédségnek képzelte s ez igen jól esett neki.
Volt miről beszélni a megyében, a bányamunkások iránti részvét divattá
emelkedett. Boldogok az urak, mert a szegények őket szolgálják és ha
valami bajuk történik, az is egy mulatságra ad alkalmat az uraknak.
Mikor a szegény emberek szemeiben megjelennek a fájdalomtól, nyomortól
kisajtolt gyöngyök, akkor az úriasszonyok is előszedik a gyöngyeiket – a
cassete-jeikből. Lázas készülődések folytak, szabók, frájjok, masamódok
éjjel-nappal varrták a piperét és jelmezt. Sok babrálás van az
ilyeneken. Csak deczemberben jutottak annyira, tanácskozások,
értekezletek, kanapé-processusok után, hogy végre huszadikára
kitűzhették a főpróbát, mely már kosztümökben, esti világításnál
történik meg. Erre már néhány műértő vendéget is meg lehet hívni a
főispánné salonjába.
Kétségkívül Homlódyné volt a legfürgébb, ki a mellett, Tóth Marit
gardirozta, behozta az összejövetelekre és hazavitte, valami egyébben is
buzgólkodott. Gyakran súgtak-búgtak össze Vilmával, később Malinkát is
bevonták valami titokzatos összeesküvésbe. Noszty Feri ritkán jött be a
székvárosba és akkor Rágányoséknál szállt meg, Homlódyné ott kereste
fel, nagy tanácskozásokba merültek, de ezekről egy szót sem szóltak
senkinek.
Az utóbbi napokban azonban mégis közölni kellett egyet-mást
Kopereczkyvel, mert Ferinek pénzre volt szüksége, hogy magát ideig-óráig
a hitelezők ádáz rohamaival szemben fentarthassa.
Kopereczky végig se akarta hallgatni a tervüket, ijedten dugta be füleit
ujjaival.
– Semmit se akarok tudni. Mosom a kezeimet. Csináljatok, a mit akartok.
A szivem veletek van, de pénzt tőlem ne kérjetek.
– Hisz csak kölcsön lenne, – kapaczitálta Homlódyné. – Mindent
visszakapsz Feritől.
– Kölcsönt hiszen adok, nem ugyan pénzben, hanem a mi sokkal többet ér
aranynál, gyémántnál…
– Mi lehet az? – tünődött Noszty Feri.
– Odaadom kölcsön egy pár napra Bubenyikot. Ha valamely turpisságban jár
az ember, Bubenyik megbecsülhetetlen kincs.
– Hát azt is köszönettel fogadjuk, de egy kis pénzt se sajnálj tőlünk.
– Ritka furfangos ember – áradozott a főispán – és intelligens. Valaha
szinész volt, tele van ötletekkel az imposztor. A mire ez ráadja magát,
az okvetlenül sikerül.
– Ej, hogy lehetsz olyan következetlen, kedves Izrael, – puhítgatta a
tatár herczegnő, – azt mondod, hogy Bubenyikkel sikerül s mégis
megtagadod a pénzbeli támogatást, a mi nélkül pedig Bubenyik nem ér
semmit. Edd meg a Bubenyikodat. Eszünk magunknak is van.
– De nem annyi, mint Bubenyiknek.
Homlódyné ismerte Kopereczkyt, elkezdett vele disputálni, ingerkedni,
nevetségessé téve Bubenyik iránti elfogultságát, biztos volt, hogy ezzel
feltüzeli, kihíjja valamely hősies áldozatra.
– Mit, ti semmire se taksáljátok őt. Én meg a terveteket nem taksálom
semmire. Nem adok rá egy ólompitykét. De ha Bubenyik benne lesz, az
mindjárt más, Bubenyikra még rászánok egy kis összeget.
Így jutottak némi pénzhez és Bubenyikhez, kit Feri még aznap kicserélt
Pimpósival és beavatott a tervbe.
Nagy figyelemmel hallgatta, hol az egyik fülczimpáját vakarva, hol a
másikat; nem tetszett neki.
– Hiszen ez valóságos gépezet, sok benne a sróf, meg a kerék, meg a
rugó, ha csak az egyik nem jár jól, vége az egésznek. Hanem hát azért
megteszünk mindent.
Tényleg sokfelé ágazott a terv, melynek deczember 20-ikán kellett
eldőlnie. Kegyetlen hideg idő volt e napon. Malinka, ki korán reggel
kelt fel, befagyva találta az ablakokat. A reggelinél aggodalmasan
említette a főispánné:
– Félek, hogy a Gyík befagyott az éjjel s ez mindent elrontana.
– Attól nem kell tartani, – jegyezte meg Malinka. – Annyira be nem
fagyhatott, hogy a jég egy kocsit megbirjon. Különben majd meglátom
útközben. Ne legyen ideges.
– Elmegy? – kérdé a főispánné.
– El kell mennem Voglányba. Hiszen tudja. Odarendeltem az útibiztost.
Nem tudom, megbizható ember-e?
– Föltétlenül. Férjemnek gazdatisztje volt, s most, hogy Krapetzet
bérbeadtuk, ide helyezte be.
Malinka úr, ki innen vitte ideiglenesen a szolgabirói teendőket, miután
a főispán csibukjából kiszítt egy pipa dohányt, beburkolózván ugyancsak
a főispán bundájába, áthajtatott Voglányba.
Szép fehér világ volt odakünn. Millió gyémánttű csillogott a fákon s
vakító fehér bunda alatt aludott a föld. Minden egyszínű volt, csak a
lovak, a kocsis és a Pimpósi szájából kiömlő pára volt szürkébb egy
árnyalattal. A Gyík, mely Bontóvár alatt fut el egyenesen Voglányig s
csak Voglányon túl kanyarodik be Mezernye felé, mintegy kizárva
Rekettyést, Bálingot, Hertyánt és a mellette fekvő pusztákat, nem volt
befagyva, hanem javában zajlott, szilaj zúgással nyargalt medrében s
hatalmas jégtáblákat vitt tarajos hátán.