ennél is közelebb, mert valaha a gazdatiszti parkhoz tartozott, de Tóth
kiirtatta a közbül eső részt és most búza termett benne. Hogy tehát az
erdőfoltot megközelítsék, a falu végére kellett jönniök s ott a mezei
gyalogútra térni, mely zizegő búzafalak közt vezetett odáig. A gabona
már-már fölszedegette a szőke ruházatját, a nagybajuszú kalászok
szeliden ringatóztak, ha egy-egy kis széláram felizgatta őket. Egyhangú
és mégis szép volt minden, itt-ott a búzavirág kéklett, vagy a pipacs
harangja piroslott.
– Szép a világ! – lelkesedett a doktor.
– S a maga betegei mégis itt hagyogatják, – kötekedett vele a
szolgabiró.
– Hja, az már nem az én hibám, hanem a legfelsőbb közigazgatásé, –
riposztirozott a doktor.
– Kérdés. Mert például ki ápolja őket ilyenkor, mikor maga a róka ellen
vezet öldöklő férfiakat?
– Oh, azokról ilyenkor is gondoskodva van. Három öreg asszony ápoló van
a kórházban. Minden héten felváltva asszistensem valamelyik. Felvesz
távollétemben betegeket s képes őket ellátni legalább az első
segélylyel. Néha magamat is meglepnek, mi mindent tudnak ezek az öreg
anyókák s mi mindent kitalált a nép ezredévek óta a maga eredeti
észjárásával. A múlt héten egy embert hoztak be Voglányból, ki a nagy
emelésektől veszélyes sérvet kapott. Nem bírtam visszatolni. Mikor
otthon nem voltam, Kecske Gergelyné (így hívják az egyik ápolónőt) két
téglát tett a beteg ágya alá, a lábaknál, úgy, hogy a beteg feje
alantabb essék, mint a felső teste, s egy éj alatt a sérv magától
visszament.
Tóth Mihálynak megtetszett az eset, a magyarázatát kérte, a mi
veszedelmes volt, mert a doktort, ha valami tudományos fejtegetésbe
bocsátkozott, lehetetlen volt megállítani.
Szerencsére elérték az erdőt s a szolgabiró furfangosan kivonhatta magát
a meghallgatás alól.
– Csak menjenek előre. Nekem itt az erdő szélén kell bevárnom Pimpósit,
mert különben nem akad rám. Majd utólérem az urakat!
Tóthék tovább mentek, beljebb a sűrűbe, Noszty pedig leült egy fatörzsre
s hallgatta a madarak csicsergését. Többet ér az, mint a Pázmár
előadásai. Különösen ma nagyon a szivéhez szólnak, mintha egyenesen neki
dalolnának. S mennyire megtöltötte szivét édes érzésekkel az erdő is.
Elandalodva nézett bele a fasorok titokzatos, mély homályába. Lábainál
egy kő alól víz szivárgott ki, mely egy kis darabon mint ezüst paszománt
futott a zöld pázsiton, megitatva a füvecskéket, majd eltűnt a
földrepedésekben vagy egy bokor alatt, aztán előbukkant odább és újra
elrejtőzött. Még hangja sincs, csak úgy megy, nesztelenűl, – gondolta
magában Noszty, – holott odább már zsémbelni fog és morogni, valahol
pedig talán harsogó folyam lesz és a sziklákat verdesi haragos
habjaival.
Noszty a figyelmét erre irányítva, mindenütt követte a szélesedő ezüst
pántlikát a szemeivel, látva, annak is milyen nehéz útja van eleinte,
hogy megy neki egy kőnek s hogy hull vissza gyöngyözve, hogy téved bele
egy gödörbe, a honnan nem tud egyhamar kivánszorogni, a hol hajolt
sziklarétegre ér, szétterül rajta, mint egy ezüst abrosz… S a mint odább
sem ereszté el a tekintete az erecskét, sőt fel is állott, hogy tovább
láthassa, egyszerre két villogó szem és egy rőt fej bizseregtette meg a
tagjait. Egy öreg róka mászott ki egy lyukból s óvatosan szétnézvén,
száját a patakba mártotta s csakhamar felszürcsölte majdnem az egészet.
Valami jót uzsonnálhatott a koma.
Noszty egy bokor mögé húzódott, hogy a róka észre ne vegye, szidván
Pimpósit magában, hogy még mindig nincs itt a puskával. A róka eloltván
szomját, körülnézett a világ mind a négy része felé, mint a magyar
gazda, mikor az esőt várja, csakhogy a gazda az eget nézi, a róka pedig
a talajt fürkészte. Csend volt köröskörül, semmi gyanús jel sehonnan.
Most tehát visszament a lyukhoz és sajátságos hangot hallatott.
Ez volt a hivó jel. Három kis rókakölyök ugrott ki erre a lyukból és
elkezdett a lyuk előtti pázsiton hanczúrozni. Az anyjuk egy nyúllábat
keresett elő valahonnan, azt odadobta nekik, az egyik rókakölyök elkapta
és elkezdett vele szaladni a tisztáson, a másik kettő utána, kergették,
utólérték, egymáson hemperegtek és az inkriminált nyúlláb hol az
egyiknél, hol a másiknál volt, kikapták egymás szájából,
iregtek-forogtak, mint a fonott kalács, néha egyetlen hármas testnek
látszottak egy rakáson, a másik perczben pedig egy három rókatestből
formált karikagyűrűnek, hanem ez mind csak játék volt, mert a kis
testvérkék egymást nem bántották. Az öreg megállt a lyuk szájánál és
onnan nézte gyönyörködve a gyerekek egészséges jó kedvét, aranyos
pajkosságát.
Egyszer aztán magasra emelte fel a lompos farkát s úgy látszik, ezt a
jelbeszédet értették a csemeték, mert egyszerre megszűnt a játék, s mint
valami vezényszóra, mind a hárman betakarodtak a lyukba, – künn hagyván
a nyúllábat, mely, úgy látszik, inkább csak simbolum volt.
Az öreg róka most megint megvizsgálta a tájékot mindenfelől s miután a
közbiztonságot kielégítőnek találhatta, mégegyszer visszaszaladt a
lyukhoz és megint hallatott valami hangot, a mi, tekintettel a
továbbiakra, fenyegetésféle lehetett, hogy: «most én elmegyek, gyerekek,
szépen viseljétek magatokat és ki ne jöjjetek semmi zajra, míg én ki nem
hívlak, mert különben megesz a mumus.»
A róka elrohant Mezernye felé, nekivágván rézsút az erdőcske éjszaki
részének (a hol különben egy major volt az erdőszélen). Noszty
megfordult, utána bámúlt és épen kiáltani akart Tóthékra, hogy: «Hop,
hop, ott szalad a róka», midőn egyszerre nesz támad, megzörrennek a
gallyak, hátrafordúl és elnyeli a szándékolt kiáltást, mert egy sokkal
meglepőbb tör ki az ajkairól:
– Klára!
Azt hitte, álmodik. A somlyóhegyi leány állt előtte, ugyanabban a
cseresznyeszínű szoknyában, ingvállban, csipkés kötényben, sárga
thearózsával a hajában, nem bírt betelni vele.
– Az vagyok. Én vagyok. Elhoztam a vadász úrnak a puskáját.
S pajzán mosoly játszott az ajkai körül, miközben az erdő is nevetett, ő
pedig egyet perdült, mint az orsó és szétnézett.
– De hol az apa és az orvos?
– Azok elmentek az erdőbe a doktor rókáját keresni, én meg itt bevártam
a puskát.
Mari nagyon elszontyorodott erre és az erdő is szomorú lett.
– Szent Isten, mit tegyek? Hisz akkor én kompromittáltam magamat.
Jöjjön, jöjjön, keressük fel őket.
– Lehetetlen most.
– Miért?
– Látja ott azt a lyukat, ott a kis tisztáson, a borókával átellenben?
– Látom.
– Hát abban három rókakölyök lakik, most tuszkolta be őket az anyjok s ő
maga elment valahová, várom, míg visszatér.
– Lehetetlen! – dadogta Mari gyermekes elképedéssel. – Oh, be szeretném
őket látni!
– Üljön le és várjuk meg.
– Leüljek, és hová?
– Talán a gyepre. Tudja-e, mikor Somlyón a hordócskán ült, a szoknyáját
váltig lehúzogatva, hogy a szép kis lába ne legyen künn. Épen ez a
szoknya volt. Beh szép ön ebben! Köszönöm a kedves meglepetést.
– Tudja, a mama nincsen otthon, épen átment a kasznárnéhoz, mikor a
hajdúja jött puskát kérni. Gondoltam magamban: ahá, a szolgabiró úr
átvedlett vadásznak, hát én is csinálok egy tréfát.
– No, hát még sem ül le?
– Nem, nem, én visszamegyek. Félek, nagyon félek, hogy meglát valaki.
Képzelje csak. Hisz akkor én el vagyok veszve. Már talán így is. Úgy
félek, úgy reszketek…
– Ejh, mitől fél?
– Furcsa. Hogy hírbe hoznak.
– Hiszen lehet azon segíteni.
– Oh, dehogy lehet.
– Én tudok rá akár két módot is, – mondá fojtott hangon Noszty és
lehajolt a bokor alá, hogy egy cziklament letépjen, melyet a buja
páfrányok eltakartak.
– Mi az? – kérdé a leány haloványan, ijedten tekintgetve körül.
Noszty hozzá lépett vakmerően. A leány mintegy ösztönszerűleg egy lépést
tett hátra.
– Az egyik az volna, ha én most megkérném feleségül.
Mari arcza kipirosodott, mint a nyíló rózsa.
– Majd is a szájára ütnék. No, nézze meg az ember. Nem szégyenli magát
ilyeneket beszélni? Mondja a másik módot!
– A másik mód pedig az lenne, ha maga kérne meg engem férjeül.
– No hallja, szolgabiró úr, maga mégis gonosz egy ember.
– Pszt, pszt! Ott, ott jön, – susogta most Noszty és a tekintetével
mutatta az irányt, a hova Marinak néznie kellett.
A róka jött vissza, hosszan elnyúlt testtel, lompos zászlaját
felkunkorítva s egy téglaszín tollazatú kakast tartott szájában a
lábainál fogva, mely kínosan vergődött szárnyaival s kétségbeesve
csipogott, nyímozott, mintha mondaná: «Engem már visznek.»
– Jöjjön közelebb! – integetett Feri, majd átfogta derekát és közelebb
vonta a sűrű bokorba, hogy a róka ne lássa. A leány észre sem vette a
látvány izgalmai közt, hogy még azután is ott maradt az ifjú keze a
derekán; egyre közelebb húzta magához balkézzel, míg jobbjában a puskát
tartotta, a két szív közel egymáshoz dobogott, a két fej majdnem
összeért, Feri érezte a leány hajának illatát, a Mari szive hangosan
vert, – de persze mind a róka miatt.
A róka mama tehát uzsonnáért járt a majorban, s most a lyukhoz érve,
valami nyiffanást hallatott, mire megint kiugrottak a rókafiak s látván
anyjuk szájában a félelmetes állatot, a mint hősiesen kalimpál az egyik
sarkantyús lábával s üti-veri szárnyaival az édest, a mit csak annyiba
vesz, mintha egy önműködő legyező hűs szelet hajtana rá ebben a kutya
melegben, ijedten, megszeppenve állottak félre.
Az öreg némi mozgásokat csinált a farkával (úgy látszik, minden
mozdulata jelent valamit, a mit a kicsinyek értenek), aztán közvetlen
közelükben eleresztette a kakast. Nesztek, itt az uzsonna!
A rókafiak azonban, a helyett, hogy rávetették volna magukat, riadtan
futottak be a lyukba, a kakas pedig az ellenkező irányban menekült.
A róka bosszús tekintetet vetett a maflák után, mintha restelné, hogy
ilyen élhetetlen kölykei vannak: «mi lesz belőletek, mi lesz?» – a
kakast egy iramodással megint elfogta és megint előhívta a gyerkőczöket.
Kijöttek engedelmesen s megálltak sorba, mint valami iskolásfiúk,
szemüket anyjukra függesztvén. Az öreg kétszer emelte fel a farkát,
kétszer lehajtotta s egy félkört írt le vele a gyepen. Aztán a középre
állt, s elkezdődött az előadás. Ide figyeljetek, kedveskéim!
Kieresztette szájából a kakas lábát, mire az megint szabad lett volna,
de az egyik talpát rátette a szárnyára, az természetesen rángatta, mire
egy fényes toll a szárnyából kitépődött. Az egyik rókakölyök, a
legbátrabb, nekidurálta most magát, kilépett a sorból és a szájába vette
a tollat. Az öreg jóakaratúlag pislogott rá: «Jó róka lesz belőle»,
gondolta, de talán meg is mondta valahogy a farka billegetésével, mert
határozottan irígykedve tekintettek rá a testvérkéi.
A helyzet egyre válságosabb lett. A kakas csapkodott, fetrengett,
vonaglott, hánykolódott, de mindig kevesebb erővel. Érezte utolsó
perczeinek közeledését. A róka egy-kétszer meghömpölygette első
lábaival, mintegy játszott vele, aztán egyszerre megvillantak apró, éles
fehér fogai és ham, egyetlen harapással elválasztá nyakát a törzsétől,
aztán elugrott a vonagló holttesttől, mely fej nélkül is szaladt még egy
darabkán, s a kölykeit uszította rá… ezek most is félénken közeledtek
felé.
Noszty e pillanatban vette le karját a Mari derekáról, fölkapta
puskáját, hogy czélba vegye az öreg rókát.
Mari remegve fogta meg a karját.
– Ne, ne; jaj, ne bántsa a szegény kicsikék mamáját… kérem.
– Mit ad, ha életben hagyom? – suttogta Feri mosolyogva.
– A sárga rózsámat a hajamból, – suttogta vissza Mari.
S már ez a suttogás oly ingerlő, oly csalogató volt, mint az örvény. A
szerelmesek hangja az, – habár most csak a rókák miatt volt suttogó.
– Nem elég, nem elég, – és keze a kakashoz nyúlt.
[Illustration: Két karjába zárta a kedves alakot…]
– Hát mit akar? – kérdé rekedten, lázasan.
– Egy csókot, Mari, – lihegte Noszty.
– Nem lehet, az nem lehet, – szólt, és reszketett. – Hova gondol? Legyen
esze.
– Lássuk no, mit ajánl föl a maga jószántából?
– Jaj, csak a csókot ne kívánja, mert én meghalnék szégyenletemben, –
dadogta csendesen, szép fejét féloldalra hajtva, mintha el volna törve,
– inkább leszek, nem bánom… a felesége.
– Oh, kis bohó! – kiáltott fel Noszty örömittasan. – Hát jól van, abba
is belenyugszom.
S ezzel elhajítá magától a fegyvert, a két karjába zárta a kedves
alakot, forró lehellete, feje mellén nyugodván, szinte égette s
megbódítá, szemei tétova fényt lövelltek, lehajolt az arczához, kezébe
vette az állát, belenézett a szép vágású ibolyaszemeibe s hirtelen
megcsókolta.
Csodálatos, nem halt bele, – sőt olyan viruló lett az arcza, mint
azelőtt egyszer sem, s elmenekülvén tőle, összeomlott haját igazgatva,
melynek egy fonata valahogy a mellénygombba akadt meg, lesütött
szemeiben alattomosan bujkáló mosolylyal fenyegette meg az igéretszegőt:
– Megálljon, erdei zsivány!… Maga Patkó!
A róka-család az eldobott puska zörejére bevonúlt a földalatti
palotájába és semmi sem maradt a tisztáson az előbbi drámából, csak a
szegény kakas kitépett tollazata. A fák levelei ábrándosan suttogtak.
Egy hűs áram végigsuhant az erdőn. Valahol egy rigó fütytyentett. Odább
az erdő mellett vezető telegraf-oszlopok egyikén egy harkály dolgozott,
kopácsolt, abban a hitben, hogy bogaraknak kell lenniök az oszlopban,
különben honnan lenne a zúgás? A kenyérért való küzdelem mindenütt – s a
hibás kombináczió. Hát ezeknek a szegény madaraknak is vannak
csalódásaik?
Különben csend volt köröskörül. Ünnepélyes, lankasztó, édes csend.
– Menjünk, – mondá Mari, ábrándosan. – Keressük meg apát.
Feri lehajolt a puskáért s csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen nem is
volt megtöltve.
Megindultak az erecske mentén s nézték, nézték, hogy nő, hogy
szélesedik. A nap már lent járt s biborvörösre festette a páfrányok
húsos leveleit s arany vásznakat teregetett ki a sűrű lombozat között.
Jobbról egy lövés döreje rázta fel a csendet. Arra tartottak. A patak
velök ment, zsémbelt, majd morgott. Ők pedig hallgattak.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
Tóth Mihály fölszippant valamit.
Egyedül dolgozott irodájában a főispán, tudniillik czigaretta-hüvelyeket
töltögetett meg finomra vágott gálócsi dohánynyal, midőn minden
bejelentés és kopogtatás nélkül felrántotta az ajtót Noszty Feri.
– Nos? – kérdé a főispán, hivatalos ridegséggel.
Feri egy csöppet se respektálta most a hivatalbeli főnököt, végigvágta
magát a divánon, még a lábait is fölrakta.
– Nos, megkértem Marit és igent mondott.
Kopereczky felvillanyozva ugrott fel.
– Derék fattyú vagy! Állj fel, hadd öleljelek meg.
Feri aggódva nézett a szomszéd ajtóra, a mely nyitva volt.
– Malinka nincs ott, – nyugtatta meg Kopereczky – Vilma egy kicsit
náthás, nem megy ki, hát elkérte tőlem mára.
– Mit kért el Vilma, nem értettem?
– Malinkát. Az most dominózik vele egész nap. A szamárságig jó fiú ez a
Malinka. No de beszélj már, hogy volt, mint volt?
– Hja, ha én azt el tudnám mondani! De ha el tudnám, se mondanám el.
Tudod, van abban valami nevetséges és ostoba. Az akkori hangulat kell
hozzá, a milieu, az erdő csendje, a rókák, stb. Egyszóval az erdőben
voltunk tegnap, és valahogy úgy jött ki a sor, hogy rendbe jöttünk.
– Gratulálok, sógor. Nagy gondot vettél le a fejünkről. Az öregekkel is
végeztél?
– Nem lehetett, mert Pázmár doktort is ott marasztották vacsorára,
másrészt jobb szeretem, ha egy kis formát adunk az eljárásnak. Az sohase
árt.
– Sőt használ. Élni se tudna az ember a formulák nélkül.
– Azért is jöttem legelsőbben hozzád, hogy fölkérjelek, légy szives,
vállald el a kérői tisztet.
– Parancsolj velem, kérlek.
– A mely formalitást betartani főleg azért jó, mert én magam egy szót se
ejthetnék anyagi kérdésekről, de te ezeket is érintheted és dülőre
viheted az öreg úrnál.
– Abban igazad van.
– Mindenekelőtt, hiszen jól tudod, adósságaim vannak. Ezeket ki kell
fizetnem. S azután se élhetek apanageból, mint valami nyugalmazott
hivatalnok. Az öreg úrnak elég pénze hever itt Bontóvárott és egyebütt
takarékpénztáraknál, vegyen a leányának birtokot. Vagy adja át nekünk
Rekettyést, ő pedig szerezzen magának másikat. Szóval te elég ügyes
vagy, hogy a körülmények és az ott fujdogáló szelek szerint kivasalod a
lehető legtöbbet.
– Csak bízd rám, sógor.
– Tehát rendben van?
– Tartom szerencsémnek. Holnap délelőtt áthajtatok, azután csapunk olyan
lakzit, hogy a macskák is pezsgőt isznak. De most gyere át Vilmához és
mondd el neki az eset poetikus részét… A prózát majd elintézem én.
Bár még titokban illett volna tartani a hírt, gyorsan száguldott szét a
rokonság közt. Vilma átszaladt vele Rágányosékhoz, Feri ebédre Voglányba
ment s Máli nénivel szőtték a rózsaszínű terveket a jövőre. Az öreg
Nosztynak maga Kopereczky sürgönyözte meg «in blumen»: «Feri
beleharapott a dinnyébe, a dinnye érett.» Az öreg a képviselőházban
kapta meg a sürgönyt, megértette és legott vonatra ült; sőt a furcsa
sürgöny tartalma a telegrafista-kisasszony révén a nagyközönség közé is
kiszivárgott s mint az alkorán képletes kifejezései, különféle
magyarázatok mártásában keringett. A nap folyamán a Horthok, Ilvánczyak
is megtudták falujokban és másnap úgyszólván az egész úri család
összegyülekezett a Vilma termeiben. Értesülvén, hogy a főispán
Rekettyésen van az ügy végleges rendezése czéljából, nagy érdeklődéssel
várták megérkezését és az új hireket. Feri egy csöppet sem volt ideges.
«Biztos vagyok a dolgomról.» A tatár herczegnő pedig épen úgy fogta fel
a dolgot, hogy a szülők roppant boldogok lesznek, hogy végre Mariban is
megmozdult az a kis húsdarab, a mely annyi bajt csinál a világban; az
öregeknek unoka kell, és ha egy fiú találna jönni, az öreg Tóth meg is
bolondul örömében. Nagy pipafüst volt a szobákban, de az mind rózsaszín
párának látszott e gőgös urak és hölgyek előtt, kik e füstalakzatokból a
Noszty-czímer ágaskodó bivalyát látták izmosan kibontakozni. Ferit
valóságosan ünnepelték, kényeztették, mint a hadjáratból megtért
mesebeli királyfit, a ki zsákmányul hozta a csodálatos bül-bül madarat,
melynek dalától mindnyájan megifjuhodnak. Nem tréfa az! Ő volt a család
nyűge eddig s most ő lesz a nábobja, a szemefénye; a Tóth-vagyonról
tömérdek szó esett.
Csodálatosan nőtt, nőtt, mióta képzeletben Noszty-kézen van, oly gyorsan
nőtt, hogy olyan gyorsan nem fogyhat akkor sem, ha tényleg Noszty-kézen
lesz.
A közörömből mindenki kivette részét, csak az öreg Noszty volt
nyugtalan. Nem biztos az még. Nem jó a medve bőrére előre inni. Tóth
Mihály furcsa ember. De miután ebédre sem jött haza a főispán, az ő
skrupulusai is kezdtek eltünedezni. Ha ebéden ottmaradt, hát akkor
bizonyosan tárgyalnak, ha pedig tárgyalnak, akkor bizonyosan
megegyeznek.
Délutánra már olyan jó kedve szottyant, hogy egy kis ferblit
indítványozott, úgyis a családban marad a pénz, s mire estefelé megjött
Kopereczky, már akkorra egy csinos összeget el is vesztett a menye
hozományából. A hogy a hintó begurult, mindenki az ablakhoz rohant s nem
mint a hajdani jósok az állati belekből, hanem különféle más jelből
igyekeztek kitalálni az eredményt.
– Izrael vidám, – mondá a főispánné – fütyörészve jön fel a lépcsőkön.
– Bubenyik fején félre van csapva a vadászsapka. Bubenyik be van rúgva,
– figyelte meg Homlódy.
– Nagy traktában voltak, – jegyezte meg a tatár herczegnő.
Végre fölérkezett Kopereczky, nehéz léptei egyre közelebb hangzottak, de
ez egy örökkévalóság volt, míg benyitott.
– Széna vagy szalma? – kiálták négyen is, mialatt az elbizakodott Feri
nagy flegmával fésülte a bajuszát, egy zsebtükröt tartva maga elé.
– Szalmáról szó sincs, – nyilatkoztatta ki a főispán bizonyos,
fontoskodással – de a széna sincsen még lekaszálva.
Egy kis lehangoltság keletkezett.
– Nem értjük!
Feri maga is meghökkent.
– Hát ne tréfálj, – mondá türelmetlenül.
– Az ördögnek tartoztam egy úttal, – folytatá Kopereczky, s az arczok
még jobban kezdtek elsötétedni, – nem volt szerencsém.
– Izrael, az Istenért, megölsz bennünket, – pirongatta Vilma. – Beszélj
már világosan. Ideadta Tóth a leányt, vagy nem adta?
– Nem adta, – felelte Kopereczky nagy léleknyugalommal és egy kis
művészi szünetet tartott, mialatt kínos, temetői csönd állt be a
szobában – mert nem adhatta, nem lévén mostanság otthon.
– Tehát nem is beszéltél vele?
– Természetesen nem beszéltem, mert még tegnap utazott el Trencsénbe,
sürgönyt kapott, hogy a sógorát, Velkovicsot megütötte a guta, elment a
temetésre és a családi ügyek rendezésére.
Nagy lidércznyomás alól szabadultak fel a kedélyek.
– No, hála Istennek. Akkor hát nem romlott el semmi.
– Sőt minden a lehető legfényesebben áll, – erősítette Kopereczky.
Elbeszélte aztán, hogy az asszonyok előtt nem titkolta el, mi járatban
van, mire ők megnyugtatták, hogy Mari még tegnapelőtt este őszintén
elmondta szüleinek az erdőben történt jelenetet és azt is kijelentette,
hogy vagy Ferihez megy férjhez, vagy senkihez, és hogy az öreg úrnak nem
volt ez ellen semmi kifogása, ellenkezőleg, kijelentette, hogy Feri neki
rokonszenves és ha egy kicsinyt megkomolyodik, kiváló ember lesz belőle.
Körülbelül minden arcz kiderült. Hisz ez már annyi, mint bizonyos. Feri
már vőlegénynek tekinthető. Csak Ferit nyomta az a gondolat, hogy
Velkovicsot megütötte a guta. Mért épen Velkovicsot? Nem tudott inkább
valaki mást megütni? Sehogysem tetszett neki, hogy épen Trencsénbe
kellett utaznia Tóth úrnak.
– És miben maradtatok? – kérdé Kopereczkytől.
– Hát miben maradtunk volna? Az esküvő idejét majd megállapítjátok
magatok ketten. Tóthné olyasvalamit említett, hogy őszre szeretné.
– Az messze van!
Kopereczky pajkosan hunyorgatott.
– Értelek, kópé. Micsoda édes kis teremtés! Nem tudtam betelni a
nézésével, s mikor elkezdtem a képzeletemben vetkőztetni s egyenkint
hullottak le róla a reklik és a szoknyák…
– Utálatos vagy, Izrael! – szakította félbe a főispánné. – Sohasem
nézhetek többé nyugodtan a szemeidbe, ha meggondolom, hogy milyen
paráznaság lakik bennök.
– Mikor jön haza az öreg úr? – kérdezte Feri.
– Nem tudják. Azért neked legyen rá gondod, mert megigértem, hogy
mihelyt hazajön, felkeresem. Ámbár Mari azt mondta, hogy nem okvetlenül
szükséges, vagyis hozhatod már a gyűrűket…
– Nem, az nem volna illendő, – vélte Homlódyné, – az apát be kell várni
az eljegyzésre.
Feri mindamellett még aznap megrendelte a gyűrűket Skarba ezüstművesnél,
a kezdőbetűket és az évszámot vésette belülre. Ennek a híre is gyorsan
elterjedt a városban s egymást érte a sok gratuláczió, fakgatás,
kérdezősködés. Meg is bánta a dolgot, mert úgy járt, mint azok a
szerencsefiak, a kiknek a sorsjegyét kihúzzák. A hitelezők elhallgattak
ugyan, sőt új pénzeket jöttek felkinálni, persze jó kamatra, mert hiszen
még levegőben lóg a tündérvár – vagyis libalábon forog (a hogy a csípős
nyelvüek jegyezték meg), de a helyett özönével jöttek a kéregetők, a
feltalálók, a kiknek csak épen egy pár száz forintra volna szükségük,
hogy nagy dologgal ajándékozzák meg a világot, s ime, itt van egy
vérbeli gavallér, a ki egy garmada pénzhez jut, ezt jó lesz most
mindjárt melegiben megfogni, jöttek azok a bizonyos özvegyasszonyok, a
kiknek a férjeik a forradalomban estek el, jöttek a jótékony egyletek,
megválasztották dísztagnak, előkerültek a poklok zúgából is régi
iskolatársak, a kiknek mind kellett valami, Klementy szerkesztő egy kis
baráti kölcsönt kért, a mit lehetetlen megtagadni, már csak azért is,
hogy valahogy ki ne írja lapjában az érdekes Hymen-hírt (azért, hogy
majd kiírja annak idején, új kölcsön következik). De ki győzné sorban
elszámlálni, hogy az ilyen szerencsének mivel van a másik oldala
kibélelve. Legkellemetlenebb volt az öreg Noszty, kit (de köztünk
maradjon a szó) csőddel fenyegettek a pesti hitelezői s kapóra jött a
dinnye-távirat, hogy egy kis pénzműveletre használja fel a helyzetet.
Ferivel egy tizezer forintos váltót iratott alá, melyre most már
Kopereczky is alákanyarította a nevét. Hiszen nem lehet úgy hagyni, mert
ha az öreg ellen most csődöt kérnek, akkor esetleg összeomlik az egész
dolog s minden eddigi pénze elúszik. Ment hát Kopereczky is a pénze
után.